V.

- Édes lányom! - mondja Tamásiné Örzséjéhez, - már látom, hogy apád Keresztesékhez szegődött.

- A jó isten tudhatja egyedül, - édes anyám, - hogy mivel tartják jól édes apámat Kereszteséknél?

- Bárcsak az ülőpad kiáltaná el magát, hogy tekintene haza, - maholnap ott is alszik, úgy ott feledi magát, - mondja tovább az asszony.

- Nojsz, jaj annak a csizmának, a melyik apád lábára kerül, szerencséje, hogy nem eleven, mert bőghetne kínjában, haragvék az öregasszony, s a benyilóba méné.

Imre hallván, hogy az öregasszony kiment a konyhából jobban az ajtó felé fordult.

- Azt tartom, Örzse, - szólítá meg a lányt, - hasztalan várakozom megint.

- Megint megy kend is, kendnek is mehetnékje van már?

- Mit csináljak itt annyi ideig, azt tartom, úgy is minálunk van; mert Keresztes gazdurammal tanakosznak reggel óta az első házban.

- Miről? - kérdi a lány.

- Miről ám! olyan fönnszóval mondták egyszer, hogy a konyhában is meghallotta a szolgáló, hogy Keresztesek fiának ád édes apád feleségül téged.

Egyszerre rívafakadt a lány.

- Nojsz, - míg az én főztömből eszik Keresztes uram, - nem veti ki ember azt a napot.

- Hát mit csinálsz?

- Azt kérdi ked, hogy mit csinálok? - kérdi a lány is, - ha én azt megmondanám kednek... - siránkozék a leány odább oly keservesen, hogy az ember kétszer megsajnálná.

- Nekem megmondhatod, Örzse, jobban, mint apádnak.

- Kereshetnek engem a világ végén, - könnyez a lány még jobban, - úgy elmegyek egy szó nélkül.

- Nekem sem szólsz, Örzse? - buslakodék a legény.

- Kendnek? ... kérdi a lány, - mit szólnék?

- A mit akarsz, Örzse, ha egy jó szót mondanál, csak egyszer mondanád, mért ne tehetnéd meg?

- Nohát nem megyek el! - mondja vidámabban amaz.

- Akkor én megyek el, Örzse! Áldjon meg az Isten.

- Kit? - bámula el Örzse.

- Téged, édes Örzsém, ha már nem látnálak.

- Ezért maradjak én itthon?

- Hát nincsen itthon anyád, a ki szeret?

- Hát kendet nem szereti?

- Mondta? mikor?

- Mikor kend nem hallotta.

- Ki hallotta? - kérdi Imre kételkedő képpel, amire őszinte hangon szólva:

- Én! - felele Örzse, - olyan igazán, minthogy az Isten a fejünk fölött hallotta.

- Örzse! - rimánkodék a legény, - ha az a jó Isten azt is meghallotta volna, a mit te mondtál?

Ránézett a lány, de ezen pillanatban nyilott az utczaajtó, s az öreg botlott be a pitvarba, lehuzott kalap alól alig látva meg az ajtót, melynek kilincséért két kézzel is nyult már.

Vége lett a konyhai beszédnek, kijövén az asszony azon szóval:

- Megjött apád, nem tudom mi föl a fejében? ugyancsak lépi hosszát, szélét a szobának.

- Akkor én is megyek.

- Hová? kérdi ijedten a lány egy sajtár vizért az udvarra menvén, várjon kend, mig apám hija.

- Örzse, nem tudok itt benn maradni.

- Hát üljön ked az ablak alá a padra, Imre!

- Ha oda jösz az ablakhoz egyszer.

- Gyertek be már egyszer, - kiáltott ki a gazda.

A leány egy igent intett fejével, s nemsokára anyjával az elsőházban volt, bevivén a vacsorát a békételen öregnek.

Imre az ablak alatt volt, s a mécsvilágnál étkezőket sorban nézve, valahányszor a lány feléje nézett, minden pillantást készen várt a gyerek.

Tamási Pál fejében a gondolatok egymást könyökölték, maga sem tudta, hogyan adja tudtukra a lakodalmat, megrekedvén benne a gondolat, minthogy hasonló dolognak még csak elejét sem mondta.

Tamási Pál lassan kanalazott, gondolatai elheveredtek a megnyert ütközet után, s mintha előbb maga akarna végképpen jóllakni győzelmével, egyetlen szó nem jött ki belőle.

Örzsének eszébe sem jutott apja tervein tünődni, hanem addig is az ablakra pillantott, míg kanalával a tál közepéig ért; és az történt meg, hogy az ablakra feledkezvén másodszor lökte meg apjának kanalát a tálban.

Nagyot nézett az öreg, hogy hol jár Örzsének az esze? de a lány csak folyvást az ablakot kereste, nem pedig a tálat; mit az öreg észrevett ugyan, hanem mivel ő maga háttal ült az ablaknak, nem vélte, hogy ott néz be a másik.

Mondom, a világért sem beszélt volna, hanem a mint újra a tálba nyúlna, épen mikor Örzse, az a boldogtalan úgy elfeledkezett, hogy már harmadszor ütődik össze az apja kanalával, s a helyett, hogy a tálban keresgélne, apja kanalával vakarja ki az ételt.

- Hol jár az eszed? - mondja az öreg, hirtelen az ablakba tekintvén, hol Imrének arczát tüstént fölösmerte.

Nem kellett több neki, ... fölugrott a bőszült apa, s mielőtt mást mondana, azt parancsolja a lánynak.

- Menj ki! hozz be egy tányéron kovászt. S mig a lány kiment, az asszonyt fogta elő.

- Láttad, ki nézett be az ablakon?

- Persze, hogy láttam.

- Hát az a gyönyörü madár leskelődik a lány után?

- Én állitottam lesbe? - rivalt vissza az asszony - nem kend parancsolta ide minden másodnap, hogy itt leczkéztesse kend? ... mondja tovább az asszony.

- Azt akartam, hogy a télen házasodjék meg, okoskodék a férj.

- Látszik, hogy több esze van, mint kendnek; mert nem kendet, hanem a lányt nézte.

- Mondtam én neki, hogy az én lányomat vegye el?

- Ha nem mondta kend, hát vitte volna ki a gyöpre, s ott ábéczézett volna kend vele az esze után; de ne állitotta volna a tornáczba, mig kend maga a falu farkán nyargalt.

Bejött a lány, letette a kovászt, s újra kiment sirva.

- De nekem nem nyafogsz! kiabált az apja, - majd adok én neked ablakozni! - lármázott még odább, kikapván oldalzsebéből látatlanban egy jókora papirdarabot, melynek szélét megkovászolván, az ablakot rögtön beragasztá.

- Csúfnak ragasztja kend oda azt a papirost? kérdi az asszony.

- Az az én dolgom! - kiált az ember, - s ha te, vagy lányod leveszi, verjen meg benneteket az Isten.

- Jól van, maradjon ott, - mondja amaz, - hanem most azt kérdem, mit akar kend a lánynyal?

- Férjhez adom! kiáltja a másik.

- Jól van, - nem bánom, ha az isten rendelt neki...

- Rendeltem én! lármázott tele torokkal a gazda.

- De majd kell-e az a lánynak? kérdi a feleség.

- Csak azt lesd, hogy én kérdezzem.

- Hátha nem szereti?

- Talán mást szeret ugy-e, asszony? házsártoskodik amaz.

- Kérdezze meg kend a lányt; végzé be a szót az asszony, bejövén a lány is.

- Örzse! ... szólitá meg az apja - tudsz-e hazudni?

- Nem tudok, édes, kedves apám.

- Valld meg hát, szereted Imrét? - mire a lány anyjához huzódott.

- Szereted ugy-e? látom a szemedből.

- Ha látja kend, hát érje kend be vele! te meg menj ki! - szólt közbe az anya, mire a gazda dult-fult, majdnem szétpattant.

- Holnap itt lesznek a kérők Kereszteséktől, aztán legyen ám valami a konyhán.

- Lesz söprünyél! - kiáltott az asszony, - de gyermekemet meg nem hagyom ölni, mondja az asszony, a gazdát a faképnél hagyván.

Ez volt az első és utolsó, mikor valaki ellent mert mondani Tamásinak, kiből hirtelenében nem férvén ki a düh, ... kettőt, hármat lépett olyan agyonverni való szándékkal, s míg így magában küszködnék a jó a rosszal; - mielőtt a két indulat lebirkózná egymást, addig Tamásit ütötte meg - a guta!