VI.

Hasztalan birkózik az ember az Istennel, - Tamási is útjába akart állni az Istennek, s ime alig mondja ki a szót, - örökre elnémul, s leteszik a földbe.

Keresztes volt a legelső, ki odaszaladt, s míg az özvegy, s a lány siránkoztak, ő kigyelme bárányképpel mondja az asszonynak, hogy az irásokat kell rendre nézni.

- A mi van itt van! - mondja az asszony urának dolmányait leemelve a szegről, s a mint az esküdtek bejöttek, elibök rakta.

- Nézzék meg az előljárók, mi van itt? - mondja az asszony, - én nem értek az ilyenhez; - siránkozék odább, a jegyző pedig rendről rendre, darabról darabra följegyzett mindent; aztán pedig ugyanaz asszony jelenlétében a pénzes ládát vették elő, - fölszámláltak minden krajczárt, a kötelezvényeket összegezték, s végtére azt mondja a jegyző.

- Van-e még valahol valami irás?

- Dehogy van, - felelé az asszony, - a mi volt, odaadtam, többet nem adhatok. Az irások úgy voltak zsebében, a mint tegnap megjött; hisz az Istenadta le sem vetkőzött már maga.

Keresztes fülelni kezdett, az előljáróság, - gondolá magában, - mit sem tud arról, hogy az árvapénzből ő kölcsön vett volna; mert még ezután kellett volna bejelenteni; Keresztes tehát készen volt, mint a gazemberek szoktak, - hogy a kárból hasznot huzzon; s bár mennyit taszigálta belől a lelkiismeret, annál jobban fújta ki pipájából a füstöt; csipheti, rughatja ő kelmét most minden, - ezer forintért, ha rákerül, még az ötvent is kiállja.

A jegyző böcsületes ember létére, jobban megijedt talán, mint az asszony, mikor megmondta neki, hogy a pénznek:

- Ezer forint hija!

- Dehogy hiányzik, jegyző uram, - mondja az asszony, - ott lesz az valahol.

- Hiába keressük, nénémasszony, - feleli a jólelkü jegyző, - mert a falu könyve szerint, a mi pénzt kiadatni rendelt a tanács, - arról itt az irás mind, - hanem a készpénzből hiányzik éppen ezer forint.

- Uram, Jézus! ne hagyj el! - kiált föl a gyámoltalan asszony, hogy az előljárók megborzadának a szegény asszony sorsán, csak Keresztes maradt nyugton, pipája hamuját vervén ki, mintha a lelkiösmerete is elaludt volna a pipájával, - mondom, meg sem hunyorodott.

Megszokott dolog volt az ilyen Keresztesnél; annyiszor hallotta már dobszó mellett az özvegyek és árvák jajgatását, hogy szinte megkivánta fülével a dobot, mely Tamásiné jajgatása mellé éppen odaillett volna.

Hány ember van ilyen, kinek a kéménye sokkal tisztább, mint lelke, mert amazt minden harmadik hónapban megjárja a kéménytisztitó; de lelkére élethosszant dobál mindenféle gyomot, mig utoljára a sok szennyes jószág alatt szuszogni alig bir.

- Oda vagyok, ... koldus vagyok! - kiáltja az asszony ujra.

- Nincs különben, - dörmögé félhangon éppen az a kőszivü gazember.

- Segítsenek rajtam kigyelmetek! - esdeklik az asszony éppen Keresztes felé fordulván.

- Én senkiért sem szedem le gunyámat, - mondja Keresztes, - magam is azért vettem, hogy engem melegítsen, - veté hozzá ezt a néhány szót.

- De hát mondják meg kigyelmetek, - esdeklik a bejött leány, mi történik velünk?

- Megfizetitek, - feleselt Keresztes.

- Ha volna pénzünk! - mondja a leány egész együgyüséggel.

- Majd talál más, ha hozzányul, - okoskodék amaz.

- Mihez? - kérdi az asszony is.

- Majd a házat verik dobra! - mondja jó fönnhangon Keresztes s az előljárókkal elballagván; míg az asszony talán a falnak dül, ha az ajtón bejövő Imre karjaiba nem veszi az asszonyt.

Megkeseredett szivével odadült a jó lélek a fiú keblére, s anyja mellé a lány is oda támaszkodott.

Panaszkodni akart volna a bánatos asszony, ha a zokogás le nem fogná nyelvét az öregnek, ki hirtelenében egyebet nem tudott mondani a kezdő szónál:

- Édes, kedves fiam!

Imrét a szokatlan szó úgy lelken kapta, hogy maga sem tudná tán miképpen, azt mondja vissza.

- Ne sirjon, kedves édes anyám.

Szegény öreg hadd sirja ki magát.