VII.

Egy pár hónap mulva megtörtént, a minek megtörténni kellett; a pénz tudniillik hiányzott, el kellett jőni a fizető napnak, - s minthogy Keresztesnek irását az istenen kivül senki sem tudta, az előljáróság hasztalan sajnálkozott Tamásinén, Keresztes azonban biróságra kapván, egy reggelen bekiáltja Imrét.

- Befogsz, - mondja neki, - kihozod az uradalmi ügyvéd urat a holnapi árverésre.

- Elmennék gazduram, de a milyen sáros út van, az egyik kocsikerekünk alig állja ki az utat.

- Fogd be a szádat, - láss a lovak után, ha mondom, - parancsolá Keresztes.

Elment a gyerek, befogott, délre a városban volt, s még aznap, ámbár jó sötéttel, már a falu határán volt.

Az uradalmi ügyvéd fiatalember volt, s bár mennyire tudta is, hogy a kötelességen alkudozni nem lehet, - valahányszor hasonló eladásokhoz kellett fognia, olyan megvonódott formán nyult a szomoru munkához.

Hánykolódott benne a gondolat, látván, hogy egy özvegy és árva a megszokottjából az utczára vettetik ki, ... érezte ugyan, hogy a mint a dolog előtte áll: a pénz hiányzik, az árvák nem szenvedhetnek, - s ekképp a hivatalos eljárás igazságos; de hát beszéljen az ember, mikor a szív úgy a sarokba huzódik, s a világjáráson bánkódva fájdul meg.

Minél közelebb ére a faluhoz, mintha magát vinnék kiszentencziázni, remegett a lelke.

Azonban be is esteledett, a latyakos útban csak a ló esze után lehetett még menni, s Imre megvallá ügyvéd úrnak, hogy mennek, ahogy lehet; mert az út szakadékos, ekképpen jó késő lesz, mikor haza érnek.

E közben hallatszék az ebek ugatása, messze nem lehettek a falutól, de talán a kerék is igazat akart adni Imrének; mert egy vágányos helyen, ahány küllő, annyi darabra mállott szét.

- Mondtam gazduramnak, hogy így járunk, bosszankodék Imre, mire az ügyvéd még inkább elnevette magát, s minthogy a falu már nem messze volt, egyet-mását a kocsin hagyván, mig Imre bevontatná a kocsit, - maga beballagott.

Sáros volt az országút egész szélben, és a sár ugyancsak belefogódzott az ügyvéd csizmájába, hogy utóbb, kivált a falu végén jobban följárt sárban, alig birt az utolsó házig elbirkózni bennük.

Az utolsó ház ablaka alatt pihent meg a padon, mig a szomszéd kutyák odáig meg nem ugatták az idegen szagot.