VII.

A vadászatnak harmadik napja következett, és hogy változatosság legyen, egy kis szerencsétlenség is történt, daczára a szigoru rendnek, mely szerint állomását senki sem hagyta el, nehogy egymásra süssék el a fegyvert.

Dámvadakra mentünk ki harmadnapon, a különben is vidám állat üzőbe vétetvén, szüntelen lótott-futott. Anderson lordra kerülvén egy dámvad, fegyverét elsüti, de a vad helyett gróf Eszterházy Rhédéről esik hanyatt, fejéből bugyog a vér, mire a vadászok összeszaladtak, s a herczeg főorvosával ápolás alá véteté a megsebesültet.

Szerencsére a borok behűtése miatt elég jégről rendelkezheténk, így a vérnek folyása meg lőn akadályozva; de e napon a vadászat ily kellemetlenség következtében félbeszakadt.

A herczeg rokonát a miklósvári kastélyba kisérte.

- Veszedelmes a seb? - kérdi a herczeg.

- Éppen nem. - Nyugtatja meg az orvos.

- De hát siessen, hogy a golyót minél előbb kivegye, hol vannak műszerei?

- Egy tollkés is megteszi mondja az orvos, elővévén egy kis finom élü tollkést, s azzal a fejbőrön keresztvágást tevén, a bőr alatt krajczárnyira laposodott golyót kivette.

A gyanítás bebizonyult, az tudniillik, hogy Andersonnak golyója fához csapódván, a tőle harmadiknak álló Eszterházy fejének repült.

A veszedelem elhárítva levén, valamint Andersonnak nyugtalansága is, vidámabb lőn a társaság, s a mai vadászat elmaradása után a kastély termeiben kerestek szórakozást; azonban a zene mégis néma maradt.

A beteg észrevette a szörnyü csendességet, mi az előbbi napokéhoz képest igen föltünő volt, bekötött fővel és a legnagyobb derültséggel lépett a csöndesen mulatókhoz.

Mindenki elejbe rohant, s a beteg nevetve mondja a herczegnek:

- No, Miklós, nem hiszem, hogy a tamási erdőben valaha olyan kemény fejü bakot lőttetek volna, mint ma Anderson.

Erre hangos kaczaj tört ki, a herczeg az ablakhoz szaladt, s lekiálta, hogy a bengáli tüzet gyujtsák meg, a zene hadd szóljon, s mindenki vigadjon.

Erre aztán lőn zaj, a hajtók közé tele boroshordók hajtatának, fönn pedig Biharynak hegedüje szólamlott meg, s az örvendező vendégek újra a vadászat élveivel kecsegteték egymást.

Öt nap alatt nyolczszáz darab szarvas, dámvad és disznó esett el. A herczeg ezuttal egy mocsári szarvast is lőtt, mely mindenestől nyomott 593 fontot, - ennek rajza a fraknói várban ma is látható.

Itt volt aztán temérdek vadhús, melyből a vendégek, tisztek, körüleső helységek és hajtók bőven kaptak, a többit pedig a kiséretben levő mészárosok fölszelvén, Veszprém, Fehérvár, Pápa, Győr, Pest, Pécs, Sopron, Bécs és Gráczból idesereglett kereskedőknek bepáczolták, mi mellett türhető nyereségük lehetett, miután egy font nem került többe két váltó garasnál.

Ilyen volt az 1812-diki hires nagy vadászat, melyhez hasonló nem igen volt Európában; de még Tamásiban sem, hol kisebb-nagyobb mértékben gyakran ismételtetett a mulatság, s az is megtörtént, hogy a lelőtt vadaknak fölöslegére nem találkozván vevő, a vadhúst el kelle ásni.

Ilyen volt az 1812-ik évi vadászat, melyen herczeg Razumovszky is jelen volt, s éppen az ő kérdezkedése adott alkalmat a következőre.

A herczeg nagy figyelemmel volt a vidékbeli birtokosok iránt, s őket a vadászatra jó előre meghivatta. Főleg gondja volt arra, hogy lengyeltóti Kiss Ignácz, derék magyar gazda, mindig meg legyen hiva, mert neki is volt vadaskertje.

Kiss Ignácz élénk eszü, derült társalgó, azonkivül szókimondó ember volt, s éppen ezért nagyon kedvelték az idegen urak.

Herczeg Razumovszky beszéd közben kérdi a herczeget:

- Miklós, mennyi jövedelmed lehet alsó uradalmaidból? - Ezalatt érté: Ozora, Dombóvár, Sz.-Lőrincz és Kaposvárról nevezett uradalmakat.

A herczeg hasonló alkalmakkor ezen javadalmakról jegyzéket hordozván magánál, megmutatá, hogy az összes jövedelem tészen nyolczszázezer váltó forintot.

Kiss Ignácz mit sem törődve, hogy a herczegi főkormányzó Szentgály úr jelen van, minden tartózkodás nélkül mondja:

- Ha herczegségednek ezen uradalmait kormányozhatnám, legalább is még egyszer annyi jövedelmet teremtenék elő.

- Legyen! - mondja a herczeg örömmel.

- De fizetés nélkül! - Teszi hozzá Kiss Ignácz.

A mint e kurta párbeszéd tanusitja, Kiss Ignácz átvette a kormányzást, és legelőször is az uradalmakat végig járta. Kiss a haszontalan irkafirkának rögtön véget vetett, - mindenkinek tudott dolgot adni, a kaposvári uradalmat két hétig vizsgálván, az ottani roppant erdőségekben a léha vadászok bámultára czélszerü rendet hozott be, és hogy az erdőnek is vegye valami hasznát, a nagy fabőség daczára, egyszerü tervet csinált.

- Tiszttartó úr, mire használják e temérdek fát?

- Semmire, tekintetes uram, - mondja a tiszttartó, ki Laudon alatt huszárhadnagy lévén, nem igen csűrte-csavarta a dolgot, vevő nincs; tehát a mit el nem égetünk, itt rohad.

Kiss megparancsolta, hogy négy helyen halmokat vettessenek föl, miket czövekekkel maga kijelölt.

- Tiszttartó barátom, most menjünk haza, vágasson dohányt; mert mi két napon folyvást pipázunk, pipaszó mellett pedig arról tanácskozunk, mit tegyünk, hogy a nagy erdőségnek mégis valami hasznát vegyük?