I.

Vámod helységben, a mint közszájon forgott, lakott két gazdag ember egymás mellett, - talán maguk sem tudták, mennyit birnak; mert a világ azt gondolja, ha ő meg nem számolhatja más ember pénzét, ráfogja, hogy de maga sem tudja a számát.

Különbség annyi volt a két gazdag közt, hogy az egyik posztóruhás úr volt, és cserépzsindelyes házban lakott, fölül reá tekintetes úrnak hítták, sőt tán nagyságosnak, amaz pedig megmaradt a szűrben és a hozzávaló ruházatban; pedig a mint mondják, zsákszámra állt nála huszas, tallér, de még az arany is.

Elszomszédkodott a két ember; bajt nem csináltak egymásnak, s a mint a nagyságos urat Vámodynak, a másikat pedig Budainak hívták, akként kötekedtek egymással.

- Budai szomszéd könnyen fütyül, még az egerek is szivesebben laknak nála; mert buzát rághatnak, míg nálam, hitvány zabban vásik el a foguk, - mondja a nagyságos.

- Jól van jól! - felelt Budai - de nem mondja nagyságos uram, hogy a bankószámlálásban a keze is elfáradt, annyi eleséget adott el! hogy is ne? mikor ilyen egyenes földön is, mint a mi helységünk, bár mekkorát ágaskodjék nagyságos Vámody szomszéduram, se szélét, se hosszát nem látja a maga földjének.

Mondom, ilyenforma tréfákat mondtak el egymásnak, a miben az a fődolog, hogy szóról-szóra igaz, mert mit a fösvény és az irigy meglát, annak mértékét veszi; s nincs az a számtartó, ki azt úgy apróra föladná, mint a ki a másét is a magáé mellé szeretné legelni irigy szemeivel, de a magáét bármennyi, mégis keveselli.

- Haha! - mosolyga nagyságos Vámody úr - én birok a magaméval, hanem Budai szomszéd! Ha nekem olyan fölnőtt fiam volna, mint magának, lerugnám a gondot, úgy is özvegy ember szomszéduram, - én azt a legény-gyereket embersorba fognám; házasodjék s ne válogasson oly soká a lányok között.

- Ha nem talál magához valót, - mondja Budai.

- Azt tartom, talált már, csakhogy szomszéduram nem tudja.

- Nagyságos uram talán tudja? - kérdi kiváncsian Budai, mire amaz nem egészen tréfával mondja.

- Tudom is, nem is! - mondja Vámody úr.

- Gazdag-e? - kérdi szóba kapva Budai olyan kapzsi képpel, mintha a bőrére alkudnék valaki.

- Miért kellene, hogy gazdag legyen? - kötekedék Vámody úr, - nincsen magának elég?

- Azt elhiszem, hogy van; de ha az enyémet megsegiti enni, hát annak leszen-e annyija, hogy én a részemet azéból majd visszavehetem?

- Nem tudom, - felelt kurtán Vámody.

- Nem-e? - bámult el Budai - no hát én meg tudom, hogy az én kenyeremet meg nem szegi semmi koldus maradék.

- De hát a fiú mit mond, öreg? - faggatá odább amaz.

- Nem kérdem én az ifiurat, hanem ha megunta az én konyhámat, elmehet. - Elviheti, a mije van, egy cseréppipáját; majd meglátom annak a parazsánál mennyit melegesznek?

- Ej, ej, Budai szomszéd, - a kit az Isten igy megáldott!

- Úgy kell neki, - tréfálódzék emez.

- Jól van jól, - de másra is kellene ám nézni.

- Mire? - fordult oda a szomszéd.

- Hogy a mije annak a lánynak a szépségén kivül van, fölér tán annyival, mit szomszéduram a fiának ad.

- S mi volna az?

- A becsület, - válaszolt Vámody, átvévén egy levelet, mit a szolga hozott a mérnöktől.

Budaiban öklözködött a méreg, hogy így megleczkézték, s gondolá magában, megszolgálom én még a kölcsönt.

- Ez csak tréfa! - mondja aztán Vámody, másfelé kivánván ütni a dolgot, - már ez a mi sorsunk édes szomszéduram, magának fia van, az csinál bajt, - nekem meg lányom van, a miatt pedig én vakaródzom. Kérik is, nem is néha, máskor pedig adná is az ember, nem is.

- Pedig már azt hallottam, hogy elszalasztjuk a kisasszonyt, - mondja Budai engeszteltebb hangon, mikor máséról volt a szó.

- Az biz elfutna, csak ne fogná ez ember a kötényt, - mondja Vámody egész komolysággal - mit tud bele az ilyen gyerek hova lép? azt gondolja sokszor, hogy a ki legelőször hozzábotlik, mindjárt melléje kell állni.

- Hüm! - dörmögött magában Budai, észrevevén, hogy a nagyságos szomszéd úr is éppen olyan bajban van, mint ő maga, de csak hagyta tovább beszélni.

- Nem tudom én, mit csinálna az ilyen gyerek, ha maga volna, - nem hogy egy kissé válogatná öregét apraját, hanem még ríva fakad, hogy az apja is épen úgy bele nem bolondul, mint ő, az inzsellér úrba.

- Abba-e? - kiáltott bele Budai.

- Itt van, ni! - mondja amaz, - szintén kikottyantottam a szót, hanem már most mindegy, azt tartom Budai uram, valaminek úgy is vette szelét?

- Egy-két szót hallottam, de nem sokat; - válaszolt Budai - ámbátor megvallom, hogy a napokban éppen a mérnök úrhoz kivántam elmenni, - dolgom van vele, - vontatá odább a szót - föltettem magamban, minthogy tréfás ember, - együtt előhozom ezt a dolgot, s kötekedtem vele; de már látom, jobb lesz elhallgatnom.

- A mérnökhöz megyen szomszéduram? - kérdé Vámody.

- Épen oda.

- Ejnye, ejnye! - vakaródzék amaz. - Ugyan édes szomszéd uram, minthogy ennyire van a dolog, tegyen meg nekem egy barátságot.

- Szivesen nagyságos uram; csak tudjam, mi legyen az?

- Tudja, mit?

- Még nem tudom.

- Maga egy szemmel is többet lát, mint más kettővel, - mondja Vámody úr a mérnök levelét szorongatva - ha a mérnökhöz megyen, - nézzen körül, mennyi a meglátni való?

- Meglesz, nagyságos szomszéduram, - igéri Budai - de csak azt mondom, a mit látok.

- Elég lesz annyi - felel amaz.

- No csak elég legyen, - mondja Budai haza fordultában - minden jót kivánok.

- Szerencsés utat!