III.

Fönt röpködött már a pacsirta a levegőben egyedül, s oly boldogan csicsergett a magasban, hogy szinte példát vehetne róla az ember, hogy a jó lelkiismeret mellett magában is boldog lehet, és nem szükséges a korcsmába menni.

A kikelet megnyilt, a virágok illata megjárta a levegőt, s ha már a fűszálat is kicsalta az áldott természet, mért ne örüljön a fiatal saját fiatalságának.

Megleli a szem a szemet, s az a nem mondott titok végre is úgy kiül a fiatalnak két orczájára, hogy a ki azt nem röstelli nézni, bizony kitalálja.

Hányszor mondja azt egyik-másik néném asszony, hogy a fiatalság ilyen bolond, amolyan bolond; hanem ha már az igazat meg kell mondani, néném asszony azt a vasárnapi fekete selyemkendő fejtakaróját aligha el nem cserélné azért a kis piros pántlikáért, mely annak a szép leánynak hajába van fonva; mert hisz hej, nem feledte ám őkelme sem, hogy mikor még ő is leány volt, jól esett ám, ha a háta mögött meglépték a nyomát.

Ebben az időben, ebben az órában haza felé takarodott már a népség, s minden irányban a falu felé tartottak, a többi közt pedig legelől ment egy gyönyörű szép leány, messze elhagyván a többit, kivévén egyetlen egy legényt, ki a lépést nem igen röstelte.

Gyanitotta a leány, hogy ki jön utána, de a világért vissza nem fordulna, a legény pedig fél órája nem tud egy kezdő szót találni.

Végre a legény körültekintvén magát, s látva, hogy egy jó fertályig oda nem ér senki, hogy mégis meg legyen kezdve a beszéd, hangosan mondja:

- Ejnye, ... majd elfelejtettem... mire a leány meglepetve nézett vissza, s talán már ő sem bánta, hogy a legény megszólamlik, - tehát azt kérdi:

- Mit felejtett el kend?

- Te bizony nem szólnál az embernek, - mondja a legény közelebb érve, - hát mit is mondtam reggel, mikor a keresztútnál elváltunk?

- Azt, hogy majd mond kend valamit, ha megint összetalálkozunk.

- Jaj! ha én azt neked megmondanám - fohászkodik a legény - de miért is mondanám meg? mit törődöl te az én mondásommal, jobb, ha a más világra viszem a szót.

- Jaj! ijed meg a leány, - ne mondjon kend olyant, hátha a más világon nem találna a kend lelke nyugtot, aztán ezer esztendeig sem akadna olyan, ki megváltsa a kend lelkét.

- Hát szóljak, Örzse? - kérdi a legény.

- Inkább, mint elkárhozzék, gyónja be a papnak.

- Meggyónnám ám, - de hiába gyónnám meg a papnak, nincsen annak arravaló penitencziája.

- Uram Jézus, könyörülj rajta! - mondja a leány ijedten nézve a legényt.

- No, - lásd, már most mi lesz belőlem?

- Csak el ne kárhozzék kend?

- Magam is azt gondoltam, hogy igy már elvisz engem az ördög.

- Tud-e kend imádkozni? kérdi a leány a legrésztvevőbb jó akarattal.

- Talán valami kurtát majd csak tudok, mondja félvállról a legény, mire a leány azt mondja:

- Inkább majd én is imádkozom, - van anyámnak egy nagy imádságos könyve, minden nap végig imádkozom, csak haszna legyen.

- Ne vesződjél, édes hugom.

- Hát miért ne, hisz kend nem rossz ember. Igazán mondom, hogy nem.

- Az igaz, nem bántottam senkit, kárt se okoztam.

- Ugy semmi baj, most már nem kárhozik el kend, pedig úgy féltem, hogy majd a más világon sem látjuk egymást, pedig az hosszabb, mint ez.

- Bizony pedig, édes Örzsém, azt tartom, hogy ezen a világon sem látsz te engem soká.

- Aztán ezt csak most mondja meg kend?

- Azt tartom, most is jókor van.

- Istenem, hát mi baja lehet kendnek? - mondja a leány, rimánkodó hangon.

- De majd elfutsz, ha megmondom.

- Itt a kezem, hát nem futok el. Mire csakugyan kezét is odanyujtá.

- Lásd Örzse, ... nyögé a legény... igen szeretlek! mondja aztán, mire a leány hirtelen elereszté a legény kezét.

- Tudtam, hogy igy járok! - szólal föl a legény, - hanem hisz, ha eleresztetted a kezemet, hát még csak most tudom, hogy elvisz engem az ördög.

- Az istenért! ... - mondja Örzse a legény kezét újra megfogva, - ne mondjon kend olyant, ha már engem szeret.

- Hát ne vigyen el az ördög?

- Ne, ... a világért se! - feleli esedezve a lány.

- Aztán elereszted-e a kezemet?

- Soha, de soha! - feleli Örzse oda gondolva az életnek hosszát, mire a legény teljes boldogságában talán meg is csókolta volna a piruló leányt, ha körülnézvén, észre nem veszi, hogy édes apja majdnem a sarkukban van már, vele pedig Holló Péter fehérre szapulva, mert a képében nem látszik egy akkora piros hely, hogy egy gombostű foka eltérne; hanem ne is gondolja senki, hogy tán a lelkiismeret meszelte volna be, hanem a méreg.

- Engem ugyan megleczkéztetett Galamb István uram, - majd meglátom, hagyott-e valamit a nagy prédikáczióból a fiának is, hogy itt a gyalogúton bolonditja más szegény ember gyerekét.

- A prédikáczió megvolt már, Holló gazda, - hanem ha kedve telik benne; megmutatom, hogy a prédikáczió után mi következik. Ezen szónál már elérték a fiatalokat, kik meglepetten még most is egy helyben álltak.

- Édes fiam, - kezdi rá az apa, mert a fiú Galamb István fia volt - szereted ezt a leányt?

- Hiába tagadnám, édes apám, most mondtam meg neki! - mire a leány elvörösödve fordult el a beszélgetők elől.

- Kedves leányom, - beszél újra az apa - talán még sem oly ijesztő a fiam, hogy úgy elfordulsz tőle - s ezen szónál megfogá a kezét, - mire a leány is az öregre tekintett, - az öreg pedig a fiúhoz szólt: - Fiam, - nékem mindegy, akárkit választasz, de ha a szót kimondád, azt emberül megtartsd.

- Megtartom, édes apám! - mondja a fiú ünnepélyesen, - ránézve a leányra, kinek szemében a könyük csillogának.

- No hát, édes fiam, édes leányom, - ha szeretitek egymást, - az én áldásom mellé áldjon meg benneteket az Isten! ... most már együtt mehettek haza.

Holló nagyot nézett; mire Galamb István a bámulót ekképp szólitá meg.

- A prédikáczió után, - Holló uram! - esküdtetni szoktak.