IV.

Holló Péter bevette az orvosságot, hanem föl is kevergette benne az epét, dúlt, fúlt mérgében, jártatta az eszét mindenféle gonoszságon, mert az ilyen ember nem azon törekszik, hogy a szégyenfoltra takarót teritsen; hanem eddigi gazságainál még nagyobbon töri fejét, mert azt gondolja, ha ennyit is megsokaltak, csinál ő még nagyobbat.

Megtiporta már az udvart, a szobában nem is találta már helyét, utóbb kiment a kert alá, hol egy patak folydogált, s minden háztól egy átjáró volt, hogy a másik soron levőkhöz átmehessenek; mert a falu úgy épült, hogy két házsor közé esvén a patak, a kertek a folyóra dültek.

Még a kertajtót be sem tette egészen, midőn látta, hogy Galamb István fiastul átmegyen a padlón, hihetőleg a leányos házhoz, mely a tulsó szeren feküdt.

- Csak kitörnétek a nyakatokat, - dörmögte magában, - s mintha a szót, mit maga magának mondott meghallotta volna, azt gondola, hogy az a legkönnyebb munka, ha nem röstelli érette a fáradságot; mire egy kis gondolkodóba esett, és hasonló gazemberek módjára nem is azon tünődött, hogy elbirja-e majd ezt a lelki terhet, hanem mikor kezdjen a munkához; mert a gondolat már megvolt.

Az okát is megmondom, miért akarta Holló gazda, hogy a szomszéd fiastul éppen a nyakát törje ki. Régen tudja már a világ, hogy valamint az egyszeri embernek, ha előbb nem, negyven esztendős korában megjön az esze, - úgy némely ember éppen akkor bolondul valami fiatal leányba, mikor már negyven esztendős elmult.

Holló Péter éppen ilyenképpen járt, ... addig nézett Örzse után, hogy szinte maga is megdöbbent, midőn észrevette, hogy kettévált, - ő maga tudniillik az utczaajtóban állt szájtátva, - az esze pedig a másik utczaszeren elment a leány után, - s csak úgy ébredt föl újra, ha nagy fehér kutyái közül valamelyik a koldusszagra olyan igyekezettel rohant ki az utcza felé, hogy még a gazdát is a kapufához verte. Márpedig ilyenkor úgy megütheti magát a keresztény ember, hogy ész nélkül nem igen lehet el, tehát hetedhét országból is hazaterelgeti.

Hanem jól tudta a vén bolond, hogy a vőlegényt a leányos háznál igen megválogatják; aztán azt az ötven esztendőt nem is lehet ám láda-fiába dugni, mint az öt forintos bankót, hogy azt még el is tagadhatja, ha kérik; hanem éppen ezért, ha egyenesen nem mehetett, azt gondolta, nem rösteli a fáradságát, egy kerülőt teszen.

Ez a kerülő pedig annyiból állt, miképpen a leánynak apja ha valamiben megszorulna, hát ő körömközé kapja; s ha majd egyszer ott lesz, a többi az ő gondja. Egy darab idő óta még a korcsmát is gyakrabban járta, s már azért is hozatott egy meszely bort, hogy a leánynak apját megkinálja vele.

Az úristen tudja azt legjobban, mért kötötte a titoknak végét éppen az embernek nyelvéhez, elég az hozzá, hogy a nyelvet ha egy kicsit megöntözik azzal a négy garasos lével, egy-egy csomót csak megold a sok közül, a minek más mindig hasznát veszi.

Örzsének az apja is addig kináltatta magát, végre is bevallá, hogy ő annál szivesebben megköszöni a kinálást, mert azt az egy pár garast, a mi bolondjába bevetődik hozzá, nem hordhatja korcsmáros kézre; mert a fia váltságáért, kit katonának vittek volna, fele részben még mostan is adós, pedig nagyon kérik.

Majdnem egyenesre ugrott a ravasz róka, hanem az ész megint leültette, s addig beszélt maga is a szükségről, meg minden olyanról, a miért az ember még vizbe is szokott ugrani; hogy mire aztán megigérte a panaszolkodónak, hogy de ő mégis segit rajta, - már az majdnem kezet csókolt neki.

Szja, Holló Péter kitanult ember volt, azt gondolta, hogy a borbély néha a fájós fogu embert két óráig is elhuzkodja a földön, mert ha mindjárt kirántaná, keveselné az egy forintot egy szempillantatnyi munkáért, azért tehát ő is előbb arról beszélt, hogy a más világban a pénzt még nem is mutatják meg ingyen, - tehát a ki most kap, legalább is a lelkét igérje el félig.

Hanem hogy ki ne szalassza a kötélnek végét, kikérdezte az öreget, mikor lesz a fizető nap? S kezet adott reá, hogy ő kiteremti a pénzt csupa emberségért.

Midőn tehát eddig jöttünk, megmondhatjuk, hogy a kiszabott időből három nap volt még hátra, s most bánta meg először életében, hogy a feneket ily nagyra kerité.

A rókának is savanyú volt a szőlő, mikor el nem érte, hanem Holló uram sem bánta volna, ha most két Hollóvá válnék, s aztán az egyiket jól eldöngethetné azon ostobaságért, hogy a konczot hosszú madzagra kötötte, s egy fiatal ficzkó kapja el az orra elől; mert abban nem is kételkedett, hogy ha már a leánynak tetszik a fiú, az apja oly örömmel adja, ha ráadásul az anyját kérné, még azt is bealkudná.

- Adjon Isten! - szólt be Galamb István magyaros emberséggel Örzsének apjához, mire amazok elbámulva látták maguknál szokatlan időben a még szokatlanabb vendéget.

- Talán baj van? kérdi még mindig bámulva a házi gazda.

- Bizony baj ám, mikor leány kellene az embernek, aztán fia van, - mondja Galamb uram, tréfálva a fiára mutatva.

- Olyan bajom nekem is van - mondja vissza nevetve amaz, - csakhogy nekem azt leány formában adta az úristen.

- Nohát, tudja mit, Ferencz barátom - szól a másik, - csináljunk vásárt, nekem egy asszony kell.

- Kedves Galamb István uram, csak már a feleségemet ne kérje!

- De a leányát odaadja a fiamnak?

- Három van, kell-e mind a három? neveti a gazda.

- Én nem tréfálok ám, gazda!

- Isten úgy segéljen, magam se! - mondja amaz is jobban neki egyenesedve.

- Mink Örzséért jöttünk, s ha a fiamon nincs kivetni valójuk, Ferencz gazda, - ha apja vagyok, kérő is lehetek; addig egy tapodtat sem megyek, mig beljebb nem hi kend egy jó szóval, vagy ki nem kosaraz a házból.

- Ha nem tréfa a dolog, Galamb István uram, egy pár szót hadd kérdek?

- Meghallgatom!

- Csak leány kell?

- Egyebünk magunknak is van, s ha felesége volna a fiamnak, csak nem jönnék ide leányért?

- Szeretem, ha megértjük egymást, mert a mint mondám, leányt hármat is tudok adni, hanem pénzt, bizony jó lélekkel mondom, hogy egy garast sem; mert az apró elfogyott, öreg pedig, mi tagadás benne, rég nem volt a háznál.

- Már mondtam, hogy mit keresünk, - ha ládát akartunk volna lopni, Ferencz gazda, akkor az ablakon másztunk volna be; de az ajtónak kerültünk, s már az a kérdés, kapunk-e leányt?

- Én iszen odaadom, meg az anyja is, hanem hát a fiatalok maguk?

- Későn okoskodunk mi már, tudja Ferencz, mi sem voltunk jobbak, én sem a feleségem anyjának szóltam, hanem a leányának; hát ezek is úgy tettek.

- Itt a kezem! - szólt a leány apja.

- Ez meg az enyim! - neveté Galamb István, megfogván az odanyujtott jobbot, s végül azt mondván: - Egy hónap alatt elrúgjuk a lakodalom porát!

Szegény öreg, nem is gondolta meg, hogy egy hónap alatt a jó úristen szó nélkül is megmondja, hogy debzon nem úgy lesz!