VII.

Még a rongyot is néha nehéz szivvel veti el az ember, mert rágondol a jobb időre, mikor azt egy-egy ünnepnapon minő gonddal és szeretettel ölté magára az ember. Mint a hazajáró lélek, az embernek emlékezetében föltámad az elmult idők története, a sok jó nap, jó barátok, minden fölelevenedik; tehát hogyan dobja el az ember azt a rongyot, - nem tud tőle megválni, hanem valamely fiókban még egyszer eldugja.

Hát az apai ház küszöbétől, annyi boldog órának emlékétől hogyan váljék meg az ember? Amott a kályha mellett kapaszkodott föl legelőször lábra, - a kályha mellett bújt el, mikor a megérkezett apa kisfiával bujóst játszott, s a kisdedet sarokról sarokra kereste, mig a kis ártatlan alig várta, hogy már elkiálthassa magát, hogy hol van. Az ajtóküszöbről hányszor lógatta le lábát, és ugyanazon helyütt ülve, hányszor szoritá ölbe a fatányért, melybe a szerető anya egy-két szál metéltet vetett, s a gyermek a kismacskákkal, s egy kis borzas kutyával oly szépen megosztozkodott minden szál metélten, mintha csak édes testvérek volnának.

No, de még mennyit mondhatnék el a mai napig, hanem ebből is elhiszik olvasóim, hogy mikor az a megszomorodott fiú kilépett a házküszöbön, kicsinybe mult, hogy földre nem rogyott.

Elment ugyan Örzséékhez, hanem egész alkonyatig nem birták szavát venni, úgy elszomorodott.

Vacsora után a kertbe ment ki egész a folyópartig, honnét az apai házat nézte, s nehéz szivvel kereste azt, kinek parancsoló hangja az udvart úgy megelevenitette; de most már csak a képzelődés rajzolja ki az alakot, és csak a fiúi szeretet képzeli oly élénken, mintha mégis látná.

Midőn a kertbe kiment, önkénytelenül kezébe vette örökségét, a kapát, mintha saját ereje kivül az volna, a mire legbiztosabban támaszkodhatik; de minthogy a nyelet is édesapja faragta, jól esett azon helyet fogni, hova édesapja értette a kezét.

Amint a kerités mellett átnézett a házra, nagy későn csakugyan észrevett egy alakot, mely az apai ház szomszédságában levő háztól, azaz Holló Péter kertjéből indult ki, s a mint az esteli homályban később kiveheté, éppen Holló Péter vala maga.

Később Örzsének az apja keresvén a fiút, az egyik cseléd nyomra igazítá, mondván, hogy a legény fogván a kapáját, a kertbe ment el éppen valamivel előbb.

Az öreget a jó indulat küldte a legény után, s éppen midőn az Hollót lesé, akkor ért a kert keritéséhez.

A legény korán észrevette leendő ipát, s intett neki, hogy csöndesen legyen; mutatván neki, hogy Holló Péter bizonyosan valami gazságon töri most fejét.

Az öreg jóváhagyta a dolgot, nem is mondván a fiúnak, hogy őt is éppen ma fogta kézen Holló, és az adott pénz fejében most már Örzse kezét kérte; hanem az öreg azt felelte, hogy nem.

Tehát az öreg maga is zúdult állapotban vala, és szivesen vett részt a kémlő állapotban. Holló Péter nem gyanitva, hogy valaki lesi, munkájához látott, s mivel ő azt már régóta cselekszi, az újon vett teleknél a határkövet kezdé ásni, hogy majd egy vagy két lépéssel a szomszédnak telkén odább teszi, s ennyivel is nagyobb lesz az övé.

A két leselkedő legjobbnak vélte szép csöndesen átmenni a vizen, illetőleg a padlón, s egy fűzfa mellől alig néhány lépésnyire nézték a jó munkát.

Egy gödör volt már készen, ahova a határkövet akarta helyezni, csak az volt hátra, hogy a határkövet is szépen kiemelje.

Az is megvolt, sőt a másik lyukba már behelyezte, ekkor előlép a legény.

- Jó munkát adjon isten! Mondja Hollónak, mire az egy szót tudott szólni.

- Ne segéljünk? kérdi újra a legény, - mert látom nagyon erős munkába kapott kend, hárman könnyebben végezzük.

- Kendtek leskelődtek ugy-e? mondja gúnynyal amaz Örzse apjára szólva.

- Csakhogy itt vagyunk, - felel ez is kurtán.

- Mit akarnak velem?

- Az is megmondom, mondja a fiú - nem volt kendben ma egy garasárú irgalom, tehát én bennem sem lesz, hanem ezt a lyukat, honnét a határkövet kiásta kend, kiásom jó mélyre, aztán beleállitom kendet nyakig, aztán lássa meg igy kendet a falu, - mondja a fiú kapájával elkezdvén az ásást.

Holló nem mert megmozdulni, mert tudta, hogy a legény úgy is nyakon csipi, azért várta az időt, hogy most hogyan szabadulhat.

Alig tett a fiú néhány kapavágást, keményre akadt, azért utána nyúlván, megérzi, hogy egy láda van leásva.

Addig feszegeti, mig nagy csudálkozásra a helység ládája kerül elő isten csudájával azon kapával, melyet Holló uram ma reggel kezébe adott azon szóval: még ha jól megkapaszkodol benne, öcsém, emberré lehetsz utána.

- De már látom, Holló gazda, - mondja a legény, - ért kend a jövendőmondáshoz, alig kapaszkodtam meg a kapában, megint emberré lettem utána.

Hollót kiverte a halálveriték, és a furfangos ész nem súgott neki egy ártatlan szót, hogy mentségére szóljon.

- Most már, látom, vallatni kell kendet - szól a fiú, azért induljon kend, elkisérjük a falu házára!

- Irgalmazzanak! kezdett nyöszörögni Holló.

- Ne fárassza kend magát! - mondja a fiú - annyi embert megrikatott már kend, hogy a sok sirást, rivást, nyöszörgést az egész falu megszokta, és most a kendével sem törődik az ember, - tehát iziben mozduljunk!

Mit volt tenni, Hollót előre tolta a fiatal, azért magát megadva ballagott, csak akkor állapodott meg, mikor az átjáróhoz értek.

- Na, ne támolyogjon kend, hanem lépjen a padlóra! de Holló uram reszketett, mint a megkezdett kocsonya, s nem akart rálépni; mert a lelkiismeret besugta neki rettentő gazságát.

- Kend megyen elől, mi meg utána! parancsolá neki a fiú újra.

- Édes fiam! - rogyott térdre a gonosz - leszakad alattam a padló.

- Az meglehet, - hogy ilyen gazembert nem bir meg, azért is jobb lesz, ha kend megyen elől, legalább mi biztosan megyünk!

- Be van fürészelve úgy-e? orditott belőle a lelkiismeret.

A fiúban rettenetes gyanú támadt; s a bünösre nézve mondja kérdőleg.

- Én fürészeltem be, hallja kend?

- Nem te, fiam, én fürészeltem be, s édes apád igy esett a folyóba.

- Az isten legyen irgalmas kendnek, az az igaz biró!

Midőn a bünöst a törvény holtig tartó fogságra itélte, s a jó fiú apjának emlékét a gyanú foltjától megtisztitá, kérdi tőle az Örzsének apja.

- Hát most mi tévők leszünk?

- Ha a jó isten úgy akarja, most már esküvőre menjünk.