SIMONYI ÓBESTER.

- Nagy idők, nagy emberek. -

Itt sem került volna nagy fáradságomba óbester helyett ezredest irni, de minthogy még mai napig igen sok ember van, ki Simonyit csak óbesternek mondja, nem akarom zavarni a megszokott elnevezést. Debreczenben járt iskolába, s mint katholikus ifju a református diákokkal csak akkor került össze, ha verekedni kellett.

Ezen ütközetek addig tartottak, hogy végtére is békesség lett végük, és Simonyi a kálomista diákokkal olyan barátságot kötött, hogy még a református imaház tornyába is föleresztették harangozni, pedig jól tudja mindenki saját magáról, hogy a gyerek inkább megosztozik utolsó falat kenyerén, csak a harangkötélen nem.

A harangozás alkalmával egyszer észrevette valamelyik diák, hogy a toronyórának lapja körül verébfészkek vannak, s az anyányi verebek vigan csiripolnak bennük.

Diák és verébfészek! e két szó is eléggé ösmeretes, e szerént tehát tudja mindenki, hogy a vásott nép azon tünődött, hogy miképp lehetne a verébfiukat megfogni? A mi annál nehezebb volt, minthogy az órának lapját csak kivülről lehetett volna elérni, állás pedig nincsen.

- Hátha egy deszkát dugnánk ki az ablakon? mondja valamelyik végig nézve a pajtásokon, kik a tervet nagy örömmel fogadták, ámbár később vették észre, hogy nagy munkát vállal magára, a ki a deszkán ki merne menni. - Addig biztatták egymást a kimenésre, hogy egyik sem akart kimenni, s már igen hihető volt, hogy a szépen kigondolt terv megbukik; hanem egyik azt találja mondani Simonyinak:

- Simonyi, nem mersz kimenni?

- Azért is kimegyek! kiáltja amaz, látván, hogy itt a legkedvezőbb alkalom, midőn verekedő pajtásait hatalmasan legyőzheti, s minthogy éppen úgy szóliták meg, hogy nem mer kimenni; tehát meg kelle mutatnia, hogy de mer!

Deszkát mindjárt hoztak a padlásról, és Simonyi maga rendezte el, hogyan tartsák a deszkát, aztán leveté dolmányát és mellényét, hogy a verebeket ingébe szedhesse.

A deszkát kinyujtották, s a szilaj gyermek vakmerőn kilépett a deszkára, s a verebeket egyenkint szedegette ki a fészkekből.

- Hány van már? kérdik a pajtások.

- Nyolcz! ... mondja Simonyi egyenkint rakván be ingébe a csiripoló madarakat.

- Adsz-e nekünk? kérdi valamelyik, ki a deszka végét fogta harmadmagával.

- Nem adok én. Felel Simonyi már tizig számlálva a verébfiukat. - Az irigység föltámadt a diákpajtásokban, s eszük egészen a verébfogásra veszett, s már ijesztgetni kezdék a pajtást.

- Ha nem adsz verebet, eleresztjük a deszkát.

- Még sem adok! kiabál Simonyi a tizenkettedik verebet számlálván meg, mire a pajtásokat majd megette a méreg, s éppen azért a fenyegetés is komolyabb lett.

- Nem adsz? kérdik megint a deszkatartók Simonyit.

- Nem én, - mondja amaz, - ha kell veréb, fogjatok.

- Ha nem adsz, eleresztjük a deszkát.

- Azért sem adok, kiált nevetve Simonyi; de a diákok megmutatták, hogy már ijeszteni is akarnak, s ez okból a deszkát egy kissé megbillentették, mi éppen elegendő volt arra, hogy Simonyi az egyensulyt elvesztette, s minthogy a három diák szintén megijedt, elereszték a deszkát, mely Simonyival a toronyból alázuhant.

Egyiknek sem volt bátorsága lenézni, hanem eszeveszetten rohantak le a lépcsőzeten, hogy kérdőre ne vonhassák őket. A fiuk alig győztek lefutni, azonban már késő; mert valaki éppen fölfelé jő, s a három diáknak nem marad annyi ideje, hogy összebeszéljenek, - azonban mielőtt egy alkalmas hazugságot kitalálhatnának, szemközt áll velük Simonyi, ki leestében a deszkában megkapaszkodott, s igy isten csudájából sértetlenül megmenekült, s minden bosszuja ennyi volt, hogy a pajtásoknak gúnyolódva monda: - Eb ad verebet!

Már most könnyü eltalálni, hogy az ily vakmerő gyerek nem lehetett kevesebb, mint huszár-óbester.

A fiunak folyton elkövetett csintalanságai számtalanszor megkeseriték öreg szülőit, kik végre elhatározták és szentül hitték, hogy ebből a kölyökből semmi sem lesz.

Nem is lett semmi, azaz sem plébános, sem ispán, sem fiskális, sem inzsellér, sem szolgabiró, ilyen méltóságra olyan is jó, a ki a debreczeni toronyóra mellől egy szál deszkán nem meri kiszedni a verébfiukat; hanem huszáróbesternek már aztán megjárja, a mint az is lett, csakhogy előbb volt ám ő más is, tudniillik mészáros Kecskeméten.

A mészárosság éppen nem akadályozta, hogy olykor egy kis csetepatéban részt ne vegyen, szerencséjére tudniillik Kecskeméten is volt egy jó csapat kálomista diák.

Sok beütött fej tette emlékezetessé Simonyinak Kecskeméten töltött esztendejét; hanem aztán ő is kapott Kecskeméten olyant, mit soha el nem feledt.

Lakozásuk volt a mészárosoknak, s a remekelő legény ez uttal lakodalmát is ülte.

Még késő éjszakán is tartott a mulatság, s a diákok lesték a jó alkalmat, hogy a jó mulatságot elronthassák, s e czélból csapatosan járkáltak az utczákon.

A vőlegény Simonyival a násznagyhoz akarván átszaladni, a setétben néhány diákra botlottak.

- Ki vagy? kérdi az egyik diák a vőlegényt, kivel összeütődött a sötétben.

- Mit kérded, tintanyaló! felel a mészáros, át akarván a diákokon törni, kik azonban ilyen olcsóért nem engedték az átmenetelt; hanem az egyik elkiáltja magát:

- Üsd a mészárost!

A vezényszó nem hiában hangzott el, csakhogy a háború mégis a diákokra nézve ütött ki rosszul; mert a két bősz mészáros elkeseredetten használta öklét, s az egyik diák félholtan terült le a földre a vőlegény öklétől.

Erre tágult az ut, de a vőlegény mégis megijedt, és Simonyinak azt mondja:

- Na, nekem végem van, ha ez a tintanyaló meghal!

- Nézzük meg, - mondja Simonyi visszamenve a földön heverő diákhoz; de bezzeg megijedtek, midőn hallják, hogy a diák a főbiró fia volt.

- Fogd meg! ... ordit egy pár diák, látván, hogy a mészárosok közel vannak; s a zajra odacsődült tömeg a mészárosokra akart rohanni.

- Szaladj, - mondja Simonyi a vőlegénynek - én majd helyt állok mindenért.

Ugy is lett, Simonyi ott maradt, de nem merték bántani, minthogy a hozzányulót fenyegette; hanem maga bement a fogságba.

A diákot végre eszére hozták, de a mészárosnak lakolnia kellett; mert Simonyira másnap huszonötöt vágtak.

Elvégződvén a dolog, Simonyi összeszedte holmiját, vőlegény barátjától elbucsuzott; s addig nem látta, mig mint óbester Kecskeméten meg nem fordult.

- Látod, pajtás, - mondja az egykori kenyerestársnak, nézd óbesterségig vittem föl.

- Én tudom, édes jó barátom, hogy te azt miért érdemletted meg, áldjon meg az isten.

Meglehet, hogy a mészárosnak igaza volt; hanem az az óbesterség mégsem olyan olcsó, hogy huszonöt botért osztogassák; mert akadna elég kemény legény, ki az ötvenediket is kiállná érette. Simonyi nagyon korán belátta, hogy a katonákkal nem lehet tréfálni, azért megadta magát a vak engedelmességnek, és lett olyan rendes katona, minő kevés volt az egész hadseregben.

* * *

A káplárság nem nagy méltóság; de azt sem kapta ingyen. - Midőn előőrsön volt, rendesen oly vakmerő volt, hogy a francziák már rendesen megösmerék; különösen pedig az a furcsa szokása volt, hogy a kardját sohasem emelgette maga fölött, hanem jobb kezét, mint valami útmutatót egyenesre kinyujtá, szürke lovát pedig neki ereszté a franczia előőrsöknek, kik rémülve nyargalának a vad fiu elől, ki mindig harsány lármával csapott reájuk.

Egyszer azonban oly merészen utánuk vágott, hogy oldalt heten fogták körül, s így nem annyira leverték, mint inkább leszoríthatták a lóról, s a hét között egy tiszt lévén, megkimélték Simonyit, kit ugy látszik, régen meg akartak csipni.

Simonyi folyvást káromkodott, a francziák pedig nevettek, s nagy örömmel mentek vele egy útmelletti csárdáig, még pedig úgy, hogy Simonyinak egyik keze a lóhoz volt kötve, és gyalog ment az uton.

A korcsmánál hat, köztük a tiszt is leszállt a lóról, s valamennyi kantárt a hetediknek a kezébe adták, Simonyi pedig a lóhoz csatolva busult.

Később azonban észrevette, hogy a franczia katonák sokáig maradnak, a kinnlevőnek pedig a hét lóval elég dolga van, a mint az egyik ló rángatta a kantárszárt, s a franczia odafigyelt, Simonyi lábánál fogva a francziát kilökte nyergéből, s ugyanazon lóra fölkapván, még öt lónak összecsomózott kantárát kézre kapva, szerencsésen visszanyargalt.

Éppen akkor ért haza, mikor pajtásai már javában busúltak érte, s még a bográcsban levő húshoz is elment minden kedvük, s ime közibük nyargal Simonyi.

- Mit csináltok tele bogrács mellett? kérdi Simonyi, lenézve a párolgó husra.

- Érted busúltunk.

- Na csakhogy busúltatok, különben semmit sem hagytatok volna vacsorára; pedig éhes vagyok.

Az egész ezredben örültek a vitéz katonának, s ezen eset után másnap Simonyit káplárrá nevezték.

* * *

Őrmester korában Zeitern nevü faluban egy fiatal és igen jó módu úrhoz szállásoltaték, mi annál kedvesebb lőn Simonyinak, mert ez a jó mód neki sok kényelmet szolgáltatott.

A fiatal szállásadónak gyönyörü neje volt, ki férjét kimondhatatlanul szerette, valamint a férj is nejét, kit bármikor is igen kedvetlenül hagyott el akármi rövid időre is. Azonban akadtak olyan dolgok, melyek a férjnek távozását múlhatatlanul megkivánták, s egy ízben a férj harmadnapig kimaradandó volt.

Az első minden baj nélkül elmult; hanem másnap reggel a Simonyi mellé osztott közember, ki németül is tudott, azt mondja Simonyinak.

- Strázsamester uram, jelentem alázatosan, itt embert akarnak lopni.

- Ejnye de jó, hogy kendet már el nem lopták, - mondja Simonyi, - most meg már engem vinnének el.

- Nem sok hasznunkat vehetnék, uram; mert ezeknek asszony kell, a mint értettem.

- Csak nem a háziasszonyt akarják ellopni?

- Éppenséggel azt akarják, a mint a szóból értettem; mert hogy én a szabad ég alatt hálok, hát a szobalány nem is gyanította, hogy élő ember legyen közel; pedig én tisztán hallottam, mikor egy úrral kicsinálta, hogy ma estére minket jó borral elaltatnak, s addig az asszonyt elviszik tizenegy óra tájban.

Jött a szobalány, tehát nem akartak hosszan beszélgetni; hanem Simonyi bemegyen az asszonyhoz, és azt kérdi, hogy van-e a háznál valami hely, melyet jól el lehet zárni.

Az asszony kettőt is ajánlott, mit Simonyi szivesen elfogadott; s e két helynek kulcsát magához vette, egyszersmind megkérte az asszonyt, még pedig egész hivatalos komolysággal, hogy három emberrel többre főzzenek.

Az asszony nem mert ellenszólni, ámbár alkalmatlan volt, hogy még három emberrel többet fogadjon a házhoz, azonban férjének megérkeztéig nem akart ellenkezni.

Este midőn az ételt fölhozták, Simonyinak éppen ugy, mint legényének is, a szobaleány egy nagy üveg bort tett asztalára azon jó hitben, ettől mindkettő jóizün elalszik, azonban mindkettő egy készen tartott üvegbe tölté a bort, hogy a szobalány tervét ne akadályozzák.

Simonyi azonban maga is kifeküdt a szabad ég alá, s tizenegy órakor észrevette, hogy a kőfalhoz hágcsót támaszt a lány, s midőn azon a férfi lejött, a lány ismét a házba sietett.

Már a második is átlépett, s a beszédből érté, hogy még egy van hátra. A mint a harmadik már a hágcsónak közepén volt, a két elsőnek a nyakába esik a pányva, és csikósmódra megcsipik, mielőtt a harmadik segíthetne, azonban pedig a vasmarku közlegény azt is nyakon szorította.

- Egy szót sem! - mondja Simonyi, különben mindjárt ráfojtom a kötelet.

A megrémült három ember szép hallgatagon ment a zugba, hova Simonyi bezárta őket anélkül, hogy a szobalány csak valamit is észrevett volna.

Másnap a lány egész nap zavart volt, mit a katonák észrevettek, de semmit sem gyanittatának, hanem várták a férjnek hazajövetelét.

Az asszony az ebéd iránt rendelkezvén kérdi, hogy a három ember számára hova küldje az ételt?

- Majd a legény elviszi, csak tessék elkészittetni!

Az asszony mindamellett, hogy ezt az alkalmatlanságot nem igen tűrhette, becsületes ebédet készíttetett, sőt pecsenyét is.

Simonyi látván a pecsenyét, azt mondja:

- Nagyságos asszony, a pecsenye itt marad!

- A mint gondolja, Simonyi úr. Felel az asszony, nézvén, hogy a szakácsné miként rakja össze az edényeket.

Simonyi a zöldségről is levetette a szakácsnéval a sültet.

- Na, de az már mégis megmaradhat szegényeknek? kérdi az asszony e szigoruságon megindulva.

- Hogy szegények-e az illetők, azt nem tudom, azoknak pedig nem jár sült.

S midőn így elrendezett mindent, a készenálló legény hátra vitte az ételt az éjjeli foglyoknak.

Alkonyat felé megérkezett a férj, kit ölelő karok vártak, de egyszersmind azon tudósitás, hogy három emberrel többet kell tartani, kik még azon kivül foglyok is.

- A szállásrendelvényt, ha szabadna kérnem, őrmester úr, az ujabb három emberről.

- Nincsen, uram! felel a kérdett.

- Tehát azt utólagosan fogom megkapni?

- Bajosan hiszem; mert ezek nem katonák.

- Tehát miféle emberek lehetnek? kérdi a háziúr egész kiváncsisággal.

- Gazemberek, kiket én fogtam el legényemmel, éjnek idején a keritésen átmásztak.

- Mivel tartozom, hogy vagyonomat megmentette? kedves Simonyi barátom.

- Uram, ezek az asszonyt akarták ellopni.

A férj meglepetve állt ott, később megszoritá a fiatal huszárnak kezét, s megint kérdi:

- Mivel hálálom én ezt meg?

- Semmivel uram; mert tudja meg, hogy a huszárnak az a legnagyobb becsület, ha a másét is megvédelmezheti.

* * *

A háboru elszólitá innét Simonyit; hanem a lipcsei ütközet után már mint óbester tért vissza egykori szállására, hol bámulva néztek a váratlan vendégre; de midőn Simonyi megismertette magát, férj és nő megölelék az egykori derék őrmestert.

Néhány pillanat mulva két gyönyörü leány lépett be a szobába; s minthogy már az ölelkezést megkezdték, a leányok is szivesen megcsókolák az óbestert.

- De ezért már a világ végéről is visszajöttem volna! - mondja Simonyi és néhány napot töltött el a kedves háznál, hol ő magának és a magyar névnek oly szép becsületet szerzett.

* * *

Mantuában egykor nem a legmulatságosabb ideje volt, midőn e város és a vár a francziák által bezároltatott.

Természetes dolog, hogy egy elzárolt várból nem igen lehet kiizengetni, hogy most tejfelünk nincsen, most meg a turó is elfogyott; hanem a mit magukkal a várba visznek, elég lesz addig, míg el nem fogy.

A huszár még csak élhet valahogy; mert a maga lovából még is csak előbb kap, mint más; hanem a szegény baka keservesen néz borjujára, melyből a megenni való régen bőgött ki.

Ilyen sorsuk volt, ámbár Simonyinak annyiból jobb dolga volt, hogy a bennszorult angol követet neki kellett volna a francziákon átvágni, csakhogy a francziák ezt megtudván, nagyon vigyáztak rá.

Simonyit azonban az angol mégis jól tartotta, mig nem aztán az angol követ, mint halász, átöltözötten szabadult ki a várból, midőn aztán Simonyi is a többivel egy és ugyanazon keserves koplalásra szorult.

Midőn aztán a várból kiszabadult, pajtásainak nagy mulatságára azt monda:

- Ha még egyszer várba szorítanak, nem lovon megyek le, hanem tehénen, mert ha már gyalog kell kimennem a várból, legalább a tehénnek a husából jó izűt eszem.

* * *

Mint főhadnagy egy lovardai mutatványon jelen lévén, bámulta a gyönyörü lovakat, s éppen azért az igazgatóval meg is ösmerkedett, ki hosszas beszélgetés után panaszolkodott, hogy legszebb és legügyesebb lova ugy megátalkodott, hogy egy emelvényre fölmenni a világért sem akar; hanem a helyett szüntelen hátra tekintget.

- Azon könnyü segítni! mondja Simonyi.

- Lehetetlen, uram, - felel az igazgató, mert ha én nem birok azzal a lóval, nem bir azzal más, és szerencse, ha élve jön le a lóról.

- Megengedi az ur, hogy én rendbeszedjem azt a lovat? kérdi Simonyi a kétkedő igazgatót.

- Ezer örömmel, csakhogy haszontalan lesz minden munka, azt előre tudom, - egyébiránt tessék kisérletet tenni.

Simonyi másnap reggel elmegyen a lovardába, utána pedig egy nagy bajuszú huszár ballagott, s egy lepedőbe burkolt csomagot vitt.

Az igazgató készen várta, s midőn a lovat elővezették, a huszár átvette a kantárt, Simonyi pedig kérte az igazgatót, és becsületére fogadtatá, hogy sem maga, sem emberei nem fogják nézni, vagy kémlelni, mit fog ő a lóval csinálni.

Ez is meglőn, s midőn távozának, Simonyi int a huszárnak, hogy kapjon a lóra, járjon vele körül, s midőn ő inteni fog, forditsa a lovat az emelvény felé!

Míg a huszár körüllovagolt, Simonyi kibontá a lepedőt, melyben egy nagy fazék forró kása volt, benne egy nagy fakanál, mit Simonyi kézrefogott.

Intett a huszárnak, forditaná a lovat az emelvénynek, de a ló megállt és hátranézett.

Simonyi egy kanál forró kását csapott az orra felé, s a ló eszeveszetten vágtatott az emelvényre, s onnét le, mint a huszár vezeté.

Négyszer, ötször ismételni kelle e munkát, de azután, a mint neki forditá a huszár a lovat az emelvénynek, eszeveszetten rúgtatott föl az emelvényre anélkül, hogy hátranézne, vagy a kását megvárta volna.

Miután kipróbálta a lovat, a fazekat betakará, előhívta az igazgatót, ki a csudát nem birta megfogni, annál inkább, minthogy a lovon a sarkantyúnak helye sehol sem látszék.

Minden lovász végig próbálta a lovaglást, és a megzaklatott állat minden kötelődzés nélkül engedelmeskedett.

Simonyi megelégedvén az eredménynyel, távozni akart; de az igazgató mennyre-földre kérte, hogy a titkot hadd tanulhassa meg.

- A világért sem - felel Simonyi, legalább az úr a világot körüljártában mint tanu elbeszélheti: hogy a magyar ember is tud valamit!

* * *

Hogy Simonyi hányszor érdemlette meg a kitüntetést, melyet kérésre oly ritkán adnak meg, kitetszik az alábbi körülményből.

Az asperni ütközet nagyon megpróbálta a katonai bátorságot, és Simonyinak elég alkalma nyílott a franczia lovassággal számtalanszor találkozni, főleg oldalt, mi Simonyinak kitünő szokása volt.

Nevezetes rohama volt a franczia vasasokra, kik rut mészárlást álltak ki, és nagy szégyennel huzódtak vissza, s Napóleon tűrhetetlenségében követelé, hogy a győzelemhez szokott vasasok másnap hozzák helyre a csorbát.

Hasztalan, a másik nap még nagyobb kudarczot hozott rájuk; mert Simonyi addig verte őket embereivel, hogy oly véres lett, mint valami mészáros.

Károly főherczeg látta a borzasztó munkát, és segédtiszteinek egyikét azon izenettel küldé, hogy ő is látja, a mit az a fakó lovu tiszt (Simonyi) csinál.

Méginkább hozzálátott Simonyi a munkához, s a francziák engedni kezdenek, pedig Napóleon közelükben volt, s rájuk kiálta:

- Francziák vagytok ti? hisz ti még sohasem futottatok! Persze hogy nem futottak; de nem is Simonyi kergette őket; el is szaladtak, a merre mehettek, utánuk pedig a huszárok.

Lichtenstein herczeg verekedés közben már kezet szorított vele, egy másik tábornok hozzá küldé segédtisztjét, hogy az ütközet után jőjjön hozzá.

Megjelent Simonyi.

- Tiszt úr, én kész vagyok önnek kiadni a bizonyitványt, hogy kitünőn megérdemli Mária Terézia keresztjét.

- Tábornok ur, - viszonzá Simonyi katonás tartással, van szerencsém jelenteni, hogy ezen érdemkeresztet - már régóta birom.

És így ha kettőt lehetne hordozni, most már a második kereszt is megvolna.

* * *

Tepliczben fürdőben lévén, temérdek vendég volt, és Simonyit, a vakmerő és szerencsés harczost mindenki bámulta. A vendégek közt jelen volt a württembergi koronaörökös, későbbi württembergi király, ki Simonyit mindenféle kedvezéssel el akarta árasztani.

Néhány biztos emberét fölkérte, hogy egy tervében legyenek segitségére, ekkor megkérték néhányan Simonyit, hogy paripái közül engedjen egyet árverésre bizalmas körben.

Simonyi nem ellenkezett, megengedé az árverést, s egy délután kivezetteté egyik paripáját szállásának udvarán, hol a légyottra várók mind megjelentek, sőt egy vendéggel több is volt, tudniillik a württembergi koronaörökös.

Elkezdek az árverést; de az igéret egymásra következett, s ugy lett vége, hogy a württembergi herczeg roppant árt igért a lóért.

- Senki többet! kérdi még a herczeg, - mert uraim egy ilyen nevezetes próbán szerencsésen körösztül ment lóért ennyi még potom ár.

A ló a herczegé lőn, és Simonyi a tepliczi fürdőből sok boldog órának emlékével és duzzadt erszénynyel ment Magyarországba, honnét nem sokára ujabb babérokat ment szedni a csatatérre.

* * *

Ezen csatározások alkalmával Simonyinak elég dolga akadt; midőn az egyesült seregek Vandomme táborát szétverték, a szerteszét futamodott ellenségnek üldözésére, valamint méginkábbi szétzilálására Simonyit rendelték.

A franczia gránátosok temérdek gondot adtak a huszároknak, kik kényteleníttettek felerészben a lóról leszállni, s igy küszködni a gránátosokkal.

Simonyi nem tágitott; hanem meglátván egy gránátos tisztet, kinek mellén a becsületrend keresztje volt, mindenkép igyekezett, hogy a tisztet kézrekeríthesse; mert gróf Csáky Sándor nem rég igen megkérte, hogy neki egyenesen a csatamezőről szerezzen egy franczia keresztet, s ezt neki küldje el. Ez kemény dolog volt; mert a ki már egyszer ilyent kapott, jól tudja, milyen küzdelemért kapta, és bizonyosan olcsóért nem is adja oda.

A küzdelem sokáig tartott, de részletekről nem akarok beszélni, elég az hozzá, hogy a tisztet szerencsésen megfogták a huszárok, és már mindenét elszedték.

Simonyi mindent visszaadott neki, csak a keresztet tartá meg, bár nehezen esett neki, hogy a derék tisztet ettől megfossza; de már itt az ideje, hogy Csákynak is megküldje azt, mit megigért.

A franczia tiszt Magyarországba Biharmegyébe került éppen Nagy-Váradra, hol éppen Csáky gróf is rendesen tartózkodott, s itt véletlenül megösmerkedtek.

A franczia elbeszélé, mi körülmények között került fogságra, és mily emberségesen bánt vele Simonyi; ámbár kimondhatatlanul sajnálja, hogy keservesen nyert érdemkeresztjét vissza nem nyerhette.

Beszélgetés közben Csákynak lakásáig értek, és Csáky kérdi a francziát, vajon megösmerné-e a keresztet?

- Igen! mondja a tiszt.

- De miről?

- A korona mellett egy repedés van! beszéli a tiszt, utána menvén Csákynak, ki a szomszédszobából előhozta a keresztet, s a franczia elé tartva kérdi:

- Ilyen volt?

- Ugyanez! felel a franczia meglepetve.

- Uram, bár mennyire óhajtottam én egy ilyent bírni; hanem mivel a sors megint így közelébe hozza e keresztet annak, ki vérével érdemlette ki; nem tarthatom meg tovább, mondja Csáky, - ime, visszaadom.