EGY FALU, KÉT BAKTER.

I.

Mélyen a Bakonyban voltunk, előttünk néhány pápai sárgarépás kocsi mendegélt; én pedig friss szénából rakott ülésemben fészket verve kényelmesen néztem a csillagokat, mig két sárgánk a nappali forróság után könnyebben lépegetett a jákói uton. - Kocsisom a hegyoldalon leugrott üléséből, menet közben belé durrantva az erdő mélyébe, mely jó nagy hangot adván azon egyszerü mulatságot juttatá kocsisomnak, mi hasonló embereknél szinte megér annyit, a mennyi csak neki érhet meg valamit, hogy az ostora nagyot szól.

Én egykedvüen folytatám a csillagvizsgálást, és közben egy pompás meteor lángja fakadt el a holdvilágos égen, mire kocsisom is elbámultan mondá:

- Most egy ember halt meg!

- Honnan tudja kend azt? - kérdem a bámulót.

- Csak ugy mondja a példaszó, - felele ő, - ha egy csillag leesik, egy embernek vége.

- Aztán hiszi azt kend, János? - mondám én beszédbe eredőleg.

- Csak ugy mondják... - viszonzá a kérdezett, azon kitérő válaszszal, minővel a magyar ember, hogy ugy mondjam, kertelni szokott, midőn azt sem akarja mondani, hogy hiszi, de meg azt sem, hogy nem hiszi.

- Mondják, mondják, - a pletykát is mondják, aztán kend ezt mindannyit elhiszi? - folytatám tovább.

- Hiszem, a kit elhiszek, uram; de ezt már az öregapámtól is hallottam.

- Hallotta kend? hallásnak az jó volt, a kelmed öregapja is csak hallotta, de azt nem tudta, hogy az a fényes, nem is csillag, hanem valóságos tüzláng!

- Már hol volna uram a tüz ott a levegőben?

- Hol-e? hát azt nem látta kend, hogy az ember szeme, a melyikkel sirni szokott, néha szikrát is ad.

- Az már igaz! - de azt már én is tudom.

- No ha tudja kend, hát azt meg még könnyebben elhiheti kelmed, hogy ahol az égben a nagy mennydörgős mennykő megterem, ott az a kis szikra is kikerül, mely esténkint a meleg éjszakákon olyan czifrán gyúl meg!

- Jól van uram; de mikor a magam szemével láttam, hogy a csillagok közül pottyant le.

- Felülről esik, az igaz, de nem a csillagok közül; mert ha a csillagok közül esik, hát vette-e kelmed észre, hogy a gönczölszekerének vagy a rúdjából, vagy a kerekéből pottyant volna le csak egy is!

- Azt nem láttam, uram!

- Hát a kaszásból hiányzik-e?

- ...'Szen ahol van, ni, megvan valamennyi! - mondá erre maga.

- A sánta Kata is ott biczeg a kaszás után! - mutatám neki.

- Látom uram, látom!

- Aztán ott van a futó, a kis gönczöl, - a pásztorok gyertyája, a kigyó farka - a hajnali csillag... ott van a többi, a mit mindenki ösmer a falun, - melyiknek hiányzik egy bogara is! és ha már minden embernek van egy csillaga, és minden csillagnak egy embere, ennyi idő óta a gönczöl is lepottyant volna mán!...

Erre nagyot hallgatott az én Jánosom... utóbb fütyörészni kezdett; mi kétségtelen jele volt annak, hogy félig meddig érti, a mit mondtam, - de hinni nem akarja!

Ez aztán a jól megrögzött, és talán ki sem irtható vak előitélet.

Mig a hegytetőre értünk, az én Jánosom szüntelenül csillagot vadászott: vajon a gönczölből nem hiányzik-e egy? - De hogy hiába volt a sok szertenézés, szótalanul ballagott felfelé a hegynek.

- No, János, lát-e már hézagot a csillagok között?

- Nem látok, uram; pedig úgy ösmerem én már az esteli eget, mintha ott fenn laktam volna, mert három esztendeig minden éjjel csak azt nézegettem.

- Aztán nem unta el a sok nézést!

- Nem én uram, fizetésért tettem!

- Talán csak nem kalendáriomcsinálóhoz szegődött?

- Dehogy szegődtem én, - otthon voltam - bakter!

- Akkor kereste ezt a két szép sárga lovat!

- Akkor is, meg nem is, a mint veszi az ember, - a fizetésemből tulajdonképen nem is telett volna, mert a mit a tisztségemből kaptam, felment mindennapra. A falu maga is szegény volt, a bakter jövedelmét pedig a faluéhoz mérték.

- Mi volt a szegődség?

- A milyen kevés volt, könnyen az eszemben tarthatom, volt pedig:

Készpénzben: tizenöt forint sájn!
Gabonában: négy mérő kenyérnek való.
Két szekér szalma.
Egy pár fejelés és egyszeri talpalás.
Három esztendőre egy szür. -

Ha pedig valakit lopáson csiphetnék, abból kapnék egy forintra két garast; de ha közben jól megvertek volna, az is mind az enyém. Ez volt az egész.

- Ebből édes Jánosom a két sárgának a füle sem látszik ki, bár csak maga élhetett meg, ha csakugyan ebből kellett élni.

- Nappal napszámba is eljártam, dologközben nótákat gondoltam, s a ki megharagitott, a nótába raktam, s a legközelebb eső bucsun jó pénzért hát el is énekeltem. Apám, az isten nyugosztalja meg a más világon, mester volt, tizennégy esztendős koromban már az orgonát is tudtam billegetni; de a mint apám kiveszett közölünk, sokan voltunk testvérek, szerteszéjjel mentünk, - a mi kis czókmókom maradt, a nyakam között elfért, azzal kezdtem a világ dolgához... jöttem mentem, mig a falunkba vetődtem, ott bakterrá szegődtem... a ki meghalt, ki is énekeltem, menyegzőn pedig vendéghivó voltam, - őszre kelve szüret után kályhákat is rakok, - karácsonytájban sertésölő is voltam; igy aztán a sok mindenféléből lassan eléldegéltem!

Ezeket az én Jánosom oly jó kedvvel elbeszélte, hogy szinte jól esett neki a történteket ujra mondva visszagondolni arra, a mi egykor rossz is volt, de jó is!

- A sokából a mint hallom, kelmed eléldegélt, de honnét volt ki a két sárga csikó? Mert ha az a mindenféle sok segitett is itt-ott, egyszerre csak nem napszámolt, nem énekelt, kályhát sem rakhatott; hanem mindent szépen egymás után; - s igy apránként bizony bizony ha haszon is, csak cseppenkint jött az?

- Jól mondja az úr! - szóla közbe János a szekérre felültében.

- Talán bizony ott is aratott János gazda, ahol nem is vetett? - mondám féltréfálva.

- Azt nem cselekedtem, hanem az a jó úr isten gondomat viselte.

- Na, ... biz én is azt mondom, hogy az isten jó; - de a milyen szűk konvenczióról beszélt János gazda, azt hiszem, hogy szűken markol abból az isteni gondviselés.

- Abból azt t'om én is, hogy keservesen keresgéltem volna; de már hiszi az úr vagy nem hiszi, - bakterságból került ki a két ló meg a gazdaságom.

- Elhiszem, - elhiszem, de, ha tudnám előbb, miképp s minő módon.

- Elmondhatom uram... mire a koplalóig érünk, készen leszek vele, ha nem restelli meghallgatni ezt a paraszt históriát!