IV.

Három esztendő tejen-vajon élődő embernek kurta kis mulatság, azt sem veszi észre, hizik, avagy soványkodik belé? De a ki a megvirradott napot kapa mellett leste, és a naplementét a sok dolog miatt jól észre sem veszi, azonkivül pedig a ki, mint én, éjszakára kelve, minden órát megles, és hogy meghallotta, bizonyságul még meg is kiáltja; és a ki egész éjen át minden órában jó éjszakát kiván a csendes nyugovónak, de maga csak fél fülével alszik, mert a másikat óráról órára mindig ébren hagyja: az - édes, jó uram - bátran elmondhatja, hogy a mi három esztendeig történt vele, mind megtörtént, s nem álmában látta.

Értem én hideget, meleget, - értem olyan időt, hogy a házőrző eb a tornáczra sem ment ki ugatni; pedig én meg az ablak alatt a padon csikorogtam, nem is azért a maroknyi bérért, a mit biró uram boros észszel akkor éjjel kikomponált, hanem készpénz volt az nekem, hogy mig a nénémasszony mécslángjában tartott, láthattam a leányt az ablakon által.

Mikor pedig nénémasszonyon kifogott az álom, és a rokka mellett szundikáltában már a kóczba verte a fejét, néztük akkor egymást, s a mit szóval nem mondhattunk el egymásnak, igy is megértettük!

Nehéz mesterség az uram, mikor nem veheti az ember hasznát a maga nyelvének a más füle miatt! - Beh sokszor elgondoltam, milyen jó volna, ha az a házsártos nénémasszony, mikor már a szemeit behunyja, azt a nagy hortyogást tenné a fülével, talán akkor a miatt majd bátran beszélhetnénk.

Mikor én akkorákat hortyognék, mint az a vén asszony, nekem akkor bátran a fülem is rághatnák, mégsem ébrednék rá; - de ez? ha csak egyszer is megállt a kerék a rokkán, mindjárt szóhoz kapott, aztán pedig mintha egyet megetetett volna, ujra tovább ment a hortyogásban.

Hetek számra térdeltem a padon, az öreg háttal az ablaknak, a leány pedig szemközt volt énnekem, csakhogy aztán a beszédnek is előbb a nénémasszony füle mellett kellett volna az utat megjárni. Hát mikor fagyott is az idő? nem egyszer óraszámra a leheletemmel melengettem fel az ablakot, ha csak egy garas nagyságnyit is, hogy valamikép mégis beláthassak! Ilyenkor aztán néha csak akkor láttam a leányt, mikor a néni aludtában oldalra bólintott.

Igy tartott ez egész álló három esztendeig.

Két esztendeig könnyen tűrtem az ablakon nézést, de aztán már nehéz volt ám szó nélkül megállni; azért neki gondoltam magamat, hogy a mint szóra kaphatom a leányt, megmondom neki, ha kellek? hát kellek! s ha nem kellek? hát odább is van falu!

Pedig dehogy mentem volna én odább, mintha csak a dolmányomhoz varrták volna a falut, ugy beléje szoktam.

A nénémasszony alighanem szelét vette, hogy én nem hiában őrzöm az ő padját. - Igaz ugyan, hogy egy hasábfa sem veszett ki két esztendeig az udvarból, mert a házat minduntalan kerülgettem; de a néni azt gondolta, hogy a mint jól tettem, meg kell annak lenni; - pedig tudhatta volna, hogy azelőtt, a mint ő maga beszélte, fele jövedelmét a lopók dézsmálták el.

Jó darab idő óta, ha beszédbe álltam volna ő kelmével, csak ugy kurta szóval mondott mindent, hogy a huga közeléből könnyü szerrel odább állithasson.

Tudtam én, mit akar? mert nem is hinné az ur, hogy ez a mi nyájunk, ha módosabb másnál, kivált a szegénynek ugy elejbe teszi a szót, hogy ha még a küszöbön belül nincs, nem is megy be aztán; legfőkép ha olyan magam szőrü legény a módosabbnak a lánya után vetné el a szemét.

Utóbb aztán jól kinéztem, hogy a nénémasszonynak nem tetszem én csak egy mákszemnyit is; nem is busultam én sokat a nénémasszonynak drága személyeért, hanem szent igaz, hogy az Örzse dolgáig neki volt csak egyedül a köze.

Eddig sem voltam torkig az ő kegyelmében, hanem a mennyit voltam is, bezzeg kimaradtam; mert a mint egy estve gyertyagyujtás után az ablak alá ültem, az ablakot félig nyitva leltem. No, gondolám, nincs itthon a macska, a mi nagy ritkán szokott megtörténni, - de ilyenkor a félig nyitott ablakon elmondtuk egymásnak, a mi szánkon egy hamar csak kifért.

- Van itt valaki? - sugtam be az ablakon.

- Van, van! - hallék egy hangot, mely ugyan nem volt sugva, de nem is kiáltották.

- Hol van a sárkány? - mondám aztán - talán eddig tüzes lapáton jár.

- Jár ám a te lelked! - kiáltja idább egy hang és a mint láttam éppen a vén néni ki a benyilóból sompolygott elő az én beszédemre, s bizonyosan az ablakot is az hagyta nyitva; mert a mint jobban láttam, az ajtó is nyitva volt, és a kályhavállán készen várt egy födőben a parázs a szobát füstölni.

No aztán behuztam az ablakot, és azon hiszemben, hogy talán nem ismert meg, elkotródtam az ablakaljából. Vagy egy óra mulva visszaólálkodtam... a sötétben az ablak irányában a padra ereszkedem, csakhogy aztán az egész föld szineig nem találtam padot. Körülnézek, de a padnak csak a forgácsát találom. Tudtam, hogy a nem haragjában szedte fel a fáját, hanem azért beszóltam az ablakon.

- Nénémasszony? ... Nem szól senki, pedig ott láttam a benyilóajtónál... azért még egyszer beszólok... nem hallja? nénémasszony!

- Hallom, hallom! - kiáltja nagy mérgesen.

- Na hát ha hallja, hát hová lett innét az ablak alól a pad?

- Most ég a kályhában... nekem nem ülöd az én házam végét, hogy az ablakot - lesd, azért ha jót akarsz, nem jösz az ablak alá lányok után kandikálni.

Ezzel aztán vége volt a szónak, és egy kötény formát kötött az ablakra, hogy be ne lásson senki.

- Jó éjszakát! - gondoltam magamban, és két esztendő óta először tettem a hibát, egész éjjel nem láttam az utczát, befeküdtem én is a kunyhómba.

Tulajdonképen busulni akartam, de busulás közben meglepett az álom.

Harmadnap alatt még a dadogó gyermek is azt beszélte, hogy még éjjel is kikerülöm azt a házat, melynek végén két esztendeig hallottam az órát. Igaz is volt, mert ezután már csak gondolatformán találgattam, hányat ütött az óra? Nem mertem tájára is menni a háznak, és ha már kiáltanom kellett, még a hangot is ugy meglapitva adtam, hogy a néni még a neszemet se hallja.

Igy tartott ez megint jó ideig, s azon közben más is észrevette, hogy még a hangom is messze jár Örzséék házától. El is kezdődött nénémasszony házánál az a régi jó rend, hogy szedték-vették egyet-mását, kit a keritésen, kit a kapun keresztül. És az ilyen két lábu féreg ugy megszaporodott még a háznál is, hogy a bekötött zsáknak is gyakran hija maradt. Mig a vén boszorkány a hugát én tőlem őrizte, addig a zsirnak, husnak napról-napra lába kerekedett.

Váltig mondta egy is, - hogy ne üldözzön el engem a háztól, - a mennyit szeretem én a leányt, nem annyi kár, mint a mi a háznál veszendőbe megyen. De ilyenkor "koldus kutya" volt az én titulusom!

Hadd legyek én koldus, vigasztaltam magam, s hogy a leánynak én miattam bánatja ne legyen, a mint csak lehetett, kerültem a házat. Sokáig nem láttam a leányt, - szinte a lábam is jobban fordult volna a házuk felé, hanem ha a nénjére gondoltam, mintha hátulról valaki a szürömet huzta volna hátra.

Jobb is, hogy nem mentem, mert a vén asszony már olyan hirt is költött, hogy az ő tyukhordó kányájának tudnám a fészkét. De már nem lesz maradásom a faluban, azt véltem magamban, azért mig szép szerével, becsülettel lehet, akármint volna nagy maradhatnékom, másfelé is nézek, és ha fordul a szerencsém nem sokára talán nem jönnék hiába.

A sokféle gond közt biró uram leányát is kétszer kihirdették; - egy csizmadia vetődött a tájra, a sok koma, sógor, biró uram leányát a nyakába varrta. Én voltam a vendéghivó, és a falu elejét lakodalom estéjére összekolompoltam. Előszedtem a java gunyámat, sarkantyus csizmában jártam össze a várt vendégeket.

Örzsééknél legelőször kezdtem meg a hivást. Benn kaptam a szobában az egész háznépet, igy az én haragosomnak nem akadt jó módja magát kidörmögni. Elmondtam a versem, melyben szépen azt is megmondottam, hogy a falu népét utoljára hivom lakodalmas házhoz, mert az isten talán ettől a falutól továbbra mérte ki életemnek utját.

Talán meglágyult a szive a vén duzzogónak, mert egy korsót vett le a szegről, hogy a pinczében megtöltse, és egy szijon lógó kulcscsomóval lassan kicsoszogott, és utána a cselédség is egymásután pusztult. - Örzse a benyilóból egy szép hosszu pántlikát hozott ki, s mint nálunk szokás, a vendéghivó botjára kötötte.

- Örzse! - mondám a leánynak - visszajőjek-e még!

- Nem is mondtam én azt, hogy menjen el kend tőlünk!

- Elmegyek, mert utjában vagyok a nénédnek!

- Hisz azért nem kell a harmadik faluba kerülni!

- De ha a falu nyomoruság fészke, mikor szerzek annyit, hogy a magaméból egyem? Nénéd pedig, mig ily koldusképen leszek, az udvarra sem ereszt.

- Ne busuljon, János - ha már másként nem lesz, és a néném annyit zsörtölődik... tudom én, hogy mennyim lehet itt a nagy szekrényben.

Betoppant az öreg asszony, szinte körülnézett, nem veszett-e ki a nagy ládája? Szinte meg is bosszankodtam, azért nem is igen válogattam a szót!

- Ne féljen kigyelmed - hogy ugy megjártatja a szemét minden kis sarokba, jól tudom, hogy nem az enyém áll ott.

- Már pedig haragszik valaki, vagy nem haragszik, - körülnézhetek én a magam házánál, - az enyémet néztem, ki tudja, minek árthat a szem!

- No csak nézegesse nénémasszony, aztán ha valamije mától holnapig elveszik, keresse majd nálam.

Ezzel aztán ott hagytam a tele czifra korsót, én mentem a dolgomra; - de a vén asszonynak nyelve nyomot hagyott az én jó kedvemen. Nem az voltam én ezután, a ki voltam előbb, szinte megéreztem, hogy attól a háztól napról-napra mindig odább megyek. Kicsináltam magamban, hogy talán jobb volna, hahogy odább mennék, - de a milyen szépen kigondoltam, ugy nem mentem én el.

A nap már a hegyek közé tévedt, szólt a hegedüs is, a mint négy czigány markában nem akarva is szólt, - a legénység tánczra kerekedett, hanem én a mint tehettem, kerültem a vigadó népséget. Ott volt ugyan Örzse, hanem ott volt aztán az az egy másik is, a ki nekem odahaza maradhatott volna.

Eleget szólongattak, hogy mit bujdosom ki s be? miért nem állok a vigadók közé? a sok szóra olykor egyet ugrottam volna is a hirért, hanem a mint módom esett, megint ott kinn voltam.

Reggel felé szétment a vendégség, ment kiki dolgára, én meg mentem nagy busan a falu korcsmájára.

Egypár tyukász henyélt ott - mint láttam az időt, mert a tengelyük eltörvén, a harmadik a szomszéd faluba futott el az uri kovácshoz. Mint illik, kinálgattuk egymás borát, és a kortyolgatás, beszélgetés között ott kapott a dél is.

Reggel óta, mintha megelevenedett volna a falu, egyik boros üveg a másik után jött ki s be a korcsmán, s ahány borhordó gyerek jött, mindannyi rám bámult. Egy-két meszely belém ment, az igaz, de még azért megbirt a két lábam, s nem volt rajtam semmi megcsodálni való; mind hiába, még az ablakon is néztek.

Kérdem a korcsmárost: - Mit néz ez a temérdek sok kölyök?

Félre hítt az öreg, és sugva mondá, hogy furcsákat beszélget én rólam a világ.

- Hadd beszéljen - mondám.

- Nem addig van az, hej; azt mondják, hogy... de ne gondold, hogy én mondanám!

- Jól van, jól - szólék közbe - tudom, hogy nem kend mondja, bátyám, - hanem mi az, a mit más mond?

- A mit más mond? ... azt mondják, hogy Örzsééknél, mire a lakziból megmentek, hát... elveszett a pénzes láda!

- Ha elveszett, busuljon érte más, nekem nem volt benne csak egy fillérem is!

- Persze, hogy nem volt, ... éppenséggel más is azt beszéli!

- Annál jobb, nem én vagyok a kárvallott czigány.

- Nem is a te károdat beszélik, szép öcsém, - hanem azt, a mit te csináltál másnak.

- Bátyám! ... az igaz, hogy én ma már ittam, hanem ha kelmed még nem ivott, hát jól megrágja, mit mond, mert aztán - kevesen maradunk idebenn!

Egyet vajmi meghökkent az öreg, mert gondolkodóba esett, s aztán lassabban kezdett a dologhoz szólni.

- ... Semmi harag öcsém, - szólt ujra az öreg... ösmerlek én téged, nem is hiszem, a mit itt locsognak, hanem talán te is megrághatnád, a mi nyelvedre jön; mert talán magad is emlékszel, hogy az öreg asszonynak tulajdon szavaddal mondtad, hogy a mije elvész, csak nálad keresse!...

A mint ezt hallottam, mintha csak a fülemen józanodtam volna meg, azonságost megjött az én eszem, s elgondoltam vele, hogy hébekorba nem ártana csomót kötni az ember nyelvére.

Felkaptam a szűröm, mentem az utczára, azt sem tudom, hogyan? egyszerre csak Örzsééknél voltam.

Egy kis maradék bor is volt talán a fejemben, de a méreg is jó formán megjárta a nyelvem, azért a mint a szobában kaptam az öreget, nem néztem se jobbra, se balra, - se Örzsét, se mást nem láttam a magam szemétől, hanem oda állottam az öreg elejbe, s elkiáltám magam:

- Itt vagyok!

- Látom! - volt rá a felelet.

- Ha látja kend, - mondám ugy foghegyre - itt vagyok most szemközt, ne fárassza miattam a nyelvét, mely a mendemondát utánam a korcsmáig öltötte, hanem álljunk egyet szemközt; talán szebben esik a szó, ha igy szembe mondjuk, mintha házról házra ki s bejárkál pletykabeszédképen, - azért hát ki vele, kit mond kend tolvajnak?

- Azt, a ki a szekrényem elvitte! - mondá ijedten az asszony.

- Az igaz! - hanem kár volt elnyelni a nevét, ha már egyszer valakinek meghurczolta kend a becsületét.

- Én csak azt mondtam, a mit magad mondtál, - hogy a mim elveszik, tenálad keressem.

- Értem, értem! persze hogy azt mondtam, mikor kelmed a pinczéből jöttében ugy szemre szedve nézett szét a házban, mintha talán czimeres tolvaj lett volna a házában. Tudom jól, mit mondtam, - azt is tudom, hogy nem bánná kelmed, ha a szennye ennek a dolognak képemen száradna, hanem majd fiskáriussá teszem én magamat, és ha harmadnapig nem jövök a tolvajnyomba, akkor aztán menjen rám a panasz. Hanem azt is megmondom ám, hogy annak a nyelve is kurtább lesz ám, a ki utánam a falun végig öltögetett.

Ezzel ott hagytam a bámuló háznépet, az öreg olyan lett, mint a fal, Örzse pedig a benyilóba ment, a mint láttam: szemeit köténynyel törölte.

Estére kelve, dárdámmal kezemben, dolgom után láttam, ugy vigyáztam, hogy a fülemmel is láttam; de nyoma se kerekedett a szekrénylopóknak. Házitolvajnak kell itten ólálkodni, a mint hozzá véltem.

Eljött a harmadnap, semminek se hire, se hamva.

Az én reménységem apránként elolvadt és vacsoratájban a szomorúság egy üveg bornál talált. Eleinte kortyonkint nyelegettem a bort, de csak nem feledtem a bút, - utóbb osztán egyre-másra hordattam a messzelyt.

A multkori tyukászok megint ideszálltak, - és mint ismerősök együtt iddogáltunk. Beszéd közben hivogattak velök, jó fizetést igértek, ha beállanék hozzájuk saráglyásnak!² Más időben tüstént velük mentem volna, de most nem mehettem, mert nem akartam becsület fogytával hagyni el a falut, de kivált a leányt. Azért megköszöntem a sok hivogatást, hanem a jó barátság fejében ittunk még eleget.

Ami sok, az sok. Nem izlett már a bor, sőt minden italnál éreztem azt, hogy nem a torkom gusztusáért iszom, hanem a bút és bánatot ölöm.

Eszembe jutott, hogy kiáltanom is kell, kimentem a tornáczszélig, de már a fejemet kézzel is emeltem. Lábaimat éreztem is, nem is; mégis, hogy a tornáczban le ne düljek, a félszerbe mentem, és nagy nehezen a tyukászok szekerén a saraglyába másztam; el is aludtam ott.