V.

Rég aludtam olyan jó izüet, szinte mintha ringattak is volna, - egyszer aztán mintha nem ringattak volna, megszakadt az álmom.

Kiszálltam a ketreczből, a tyukászok dönögtek a szekér mellett és az egyik tüzszerszámát verte; s a mint olykor a szikrától láttam, lámpást akart gyújtani az egyik.

Dárdám mellettem feküdt, azzal szépen kibotorkáltam a félszer alól, s lassan-lassan az utczára mentem. Felhős volt az idő, de a holdvilág néha-néha ki-kiverekedett a nagy sürűségből, azért a mint hozzája vethettem, éjfélt kiáltottam.

Elfeledtem én már a tegnapi napot, és akármint tünődtem, semmire se tudtam emlékezni. Csak a pad jutott eszembe, mely egykor Örzséék ablaka alatt volt, azért a sarokháznál a padra ledültem.

Alig igazodtam helyre, a falunak ellenkező végén éjfél után kettőt kiáltanak.

- No, ... valami korhely kiált! - véltem most magamban, s azzal tovább szundikáltam.

Vagy egy óra mulva alig harmincz lépést tőlem éjfél után hármat kiált valaki.

- Mi az ördög! - dörmögtem fel álmomban: egy falu, két bakter. Hogyan lehetne az? Vagy az nem bakter, vagy én nem vagyok én!

Tovább megy az ember, s a mint szokás, ujra kiált: éjfél után hármat.

Felültem a padra, s tünődtem rajt, hogy a mi falunkban hogy lehet két bakter? s hallom ujra: éjfél után három már az óra!

- Nem is ugy kiált ez - a miként én szoktam, - dörmögtem fennszóval, - ki lehet az a más? - A mint ezt dörmögném, kinyilik az ablak, és ugy csendesen kérdik:

- Ki van itt?

- Ki volna más? - mondám én is elrekedve - én vagyok itt.

- No hála az istennek - mondá az ablakos - eddig a bakter is a tulsó végén vagyon! - mondá tovább, mire aztán a ház végéből embernyomot hallok, és utóbb az ajtó előtt két ember állott meg, s az egyik azt az ökröt vezette, a melyiket a másik hátuljáról hajtott.

Az ajtó csakhamar kinyilott, s a mint a hold szépen előbukkant, láttam ám a bevezetett ökröt, a melyik Örzsével tinó korában megszaladt, s azóta a szemem előtt növekedett, s jobban ismertem tán, mint a keresztapám.

E közben távolról megint csak kiáltják: éjfél után három már az óra.

- Csak be vele, ... csak be vele! - mondák mind a hárman - még majd itt ér a bakter bennünket.

Elállt szemem és szám, ... és ha a nyelvem könnyebben mozdulna, rajok is kiáltok, - legalább kiáltani akartam, hanem a szót megint abba hagytam, a mint ötödször is hallom jó messziről: éjfél után három már az óra!

Kinyujtóztatták-e a falut, hogy oly messziről veszem ki a hangot, vagy hogy álmomban vagyok én most ébren, és ott van egy faluban két bakter?

Majd meglássuk, ki lesz itten az ur? mondtam most magamban, és a biró felé megyek, hogy jelentést teszek, és utközben a mint az igyekezetemből telett éjfél után kettőt kiáltottam.

Alig kiáltok másodszor, szemközt jön velem egy ember, s azt kérdi:

- Miféle ember kend?

- Én itt bakter vagyok - mondám rámérgedve, - hanem kend kicsoda?

- Bakter vagyok, ... itt a dárda, ha másként nem hiszi...

- Az enyém is itt van - szólék közbe - magamét fölemelve, mert az egyik kezemmel a földön huzkodtam a nyelénél fogva, - és most elhiszi kend, hogy én nem hazudtam, hanem itt a mi falunkban csak egy baktert tudok, az pedig én vagyok, azért most feleljen kend, hol szedi itt magát?

- Aztán kend akar itt bakter lenni? - jön kend a biróhoz? - s minthogy én most gyenge lábbal voltam, csak czipelt ám galléromnál fogva a biró házához!

- Eressze el kend a szürömet, - mondám - ha jót akar! - hanem aztán majd én viszem kendet a biróhoz... erre arra, a ki gondolta.

Hanem biz az nem igen tágitott, hanem vitt a biró felé, valamint én is fogtam az ő szürét, hogy valamiképen én is vigyem őtet.

Ott voltunk az ablak alatt, és az ablakon egyszerre zörgettünk.

- Ki zörget odakint? - kiáltott a biró.

- A bakter! - kiáltánk egyszerre.

- Mi kell hát? beszéljen az egyik - mondá a biró.

- Én egy embert fogtam! - mondá az, ki engem megfogott, - azt hazudja, hogy ő itt a bakter!

- Persze, hogy az vagyok, hiszen csak tudom, hogy ki vagyok; hanem biró uram, ez az ember, a ki engem itt fog, meg a kit én sem eresztek el, - azt hazudja, hogy ő itt a bakter!

- Majd elmentek az ablak alól - szólt az öregbiró - ha kimegyek, adok én tinektek egy faluban két baktert!

- De lopókat tudok ám - mondám a birónak, - most kellene ám a nyakukra menni.

- Hol volnának? - kérdé az én szüröm megfogója!

- Itt az utczasarkon.

- A mészárosnál? - kérdé az a másik.

- Van is itt mészáros? - kiáltám én vissza.

- Mondom, hogy kend vagy rosszban jár, vagy elment az esze.

- No hát nem kell sokat lármázni - mondám én - hanem menjünk oda.

El is mentünk.

Menet közben jobban-jobban tisztult az én eszem; a holdvilág is már jobban világitott, de a mint most láttam, a mi falunkban tán minden ház megvedlette magát, mind uj meszelt volt ez, pedig nálunk minden ház szennyes volt.

Azt éreztem, hogy most ébren vagyok; de hogy mikép változott meg minden, egy szikrát sem értem.

Azon közben a sarokházhoz értünk; benyitom a fakilincset, látom bizony, hogy én akárhol de nem jó helyütt járok, azért mindegy, akármint ugattak a kutyák, mentünk az udvarra. A részünkre a félszerből kikiált egy ember:

- Ki jár az udvaron?

Hanem felelet helyett a fészerhez mentünk, ahol éppen négykézláb megkötve feküdt az én ökröm! Csak ez kellett nekem, mindjárt szemközt nézek én a mészárossal és látom ám, hogy éppen ez az, a ki három esztendővel előbb találkozott velem ott, ahol beszéltem.

- Ha olcsó lenne a hus - mondám - én is méretnék a frissiből, talán éjjel olcsóbbért adná gazduram, mintha fényes nappal venném.

Egyet sem szólt erre ő kegyelme!

- Nem mondaná meg azt, hol vette ezt a jó csontu ökröt?

Arra sem szólt.

Ekkor látok a sarokban még egy másik embert, ki az ágas mellé vette magát, hanem a szüréről megismertem, hogy Örzséék cselédje.

- Talán lakziba viszel hust, Pista öcsém, hogy itt melegében várod.

Ennek is elfagyott a beszélő sipja.

A szomszédom pedig jobbra-balra nézett, hogy én ilyen szép vallatást teszek, alig győzte hallgatással, mikor a biró uram lármájára összecsődült népség beszédért faggatta.

A meleg nyomon ért mészáros, és az emberei busulásnak estek, én meg pedig azon gondolkodtam, vajon hol vagyok most?

- Hát kelmed kicsoda? - szólit meg a biró, a kit a többiek annak tituláltak, a kiket én biróstul együtt egy szálig de soha sem láttam.

- Ki vagyok, - hát én bakter vagyok!

- De hol? - kérdi ujra.

- Itt a harmadik faluban! - mondá erre egy tyukász, ugyanaz, a kikkel az este a falu korcsmájában ittam.

- Az már más! - mondá a biró is, bakter is, - no most már hát tudjuk.

Pedig én magam már majd azt sem tudtam, hogy élek-e vagy halok, - hanem félre hivtam a tyukászt és attól kérdem:

- Hogyan jött most kelmed ebbe a faluba?

- Hogyan-e? ... hát a magunk szekerén.

- Ugy... most értem hát, ... hisz én is azon jöttem!

- Azon-e... csodálkozék a tyukász.

- Azon hát, ... mert a mint tudja, kelmed, kimentem a korcsmából, kigyelmeteket pedig odabenn hagytam, meglepett az álom, és a kelmetek szekerén a saraglyába másztam és a mint kelmetek az idevaló korcsmába érkeztek és a szekér megállt, akkor felébredtem. - és azt gondoltam, hogy a mi falunkban vagyunk...

Most értettem azután, hogyan került egy faluba két bakter!