VI.

Hogy magam is becsületet valljak, azt bizonyitottam, hogy a két lopónak a csapáján jöttem, mig az orgazdáig kisérhettem őket. Aztán pedig hozzá fogtam paraszt prókátorkép a vallatáshoz, és a házat legott kikutattam és a padláson mindjárt megleltem a nénémasszony kárba ment ládáját. A mészárost meg azonnal vitték vármegyére. Virradó után pedig két előljáróval szekérre rakodtam, és az eltévedt holmikat vittük haza felé. Mire haza értünk, a hirünk is ott volt.

Tán az egész falu kicsődült elejbénk, és a ki most harmad napja legeslegfőképen sütött-főzött volna, az bizonykolta legjobban, hogy én rólam rosszat soha sem hitt.

Várt a vén asszony is, talán jobban a károsát, mint ahogy engem várt!

Hanem engem is várt valaki a háznál, ... az én kedves Örzsém!

- Ki a tolvaj? - kérdem megint, a házsártos asszonyt.

- Ne legyen haragod, - szólt az asszony neki szelidülve - az öregnek szokása már, többet morog, mint a mennyi rosszat eszével gondol; hanem hogy meglegyen a béke, még nekem is öreg napjaimban legyen meg a nyugtom, hát ha isten is akarja, - légy házőrző.

- Megcsináltatta kend kinn a padot?

- Nem odakinn, János, hanem majd idebenn.

Örzse kipirulva ment a benyilóba, én meg örömemben szóhoz sem találtam.

- Hát most a belső padon alszik kelmed János? - kérdem kocsisomat.

- Most már nem én, - uram - hanem egy kis négy esztendős fiam hál ott, a ki már javában legelteti a kert alatti réten azt az ökröt, a melyikért tinókorában a faluba kerültem.

- Hát az öreg anyjuk?

- Megvan velünk szépen, mindenét, házát, földjét, pénzét és ezt a két sárga csikót, mind mást, nekünk adta.

- És a bakterság?

- Mióta odahagytam, megint sorba járja, most aztán az egész falu bakter.