I.

Nemzetes úr is voltam már, alig valék tizenkét éves nyergese a sorsnak, midőn a gazdasági pályára tévedtem; hogyan, hogyan sem, a jó isten tudja, - magam mentem az igaz, de mint az egyszeri kecskét, úgy kergettek. Két esztendő mulva vettem észre, hogy eltévedtem, mint sok mások, kik akkor látják, hogy a korcsmapadon ülnek, mikor már a bor árát kérik. Szinte nehezen esik visszapillantanom a multra, de az emlékezet visszavágyik az örömtelen multra, talán azért, hogy a sok keserü között ott ne feledjen egy édesebb napot. Nincs gonoszabb kocsis a sorsnál, mely a göröngyökön legkiméletlenebbül üti az emberek inát, s nem takarja el szemét, hogy tekintsen vissza bátran, meglátni a terhet, melyet húz, s az irgalmatlan ostort, melynek csomói csupa tréfát űznek gyenge oldalainkkal.

Sokfélét próbált ember vagyok, szinte látszik rajtam, hogy az ösztöke körül forgolódtam, mert a mit itt-ott elmondok, nagyon is vastagon esik ki, - ne tulajdonítsátok ezt vétkemül, kezeim nagyon hozzá szoktak a csapófához.

Mintha most is ott látnám magamat, a nagy hasu tintatartó mellett, - szolgáltam az úr isten nevében, minden hasznom az volt, mit a tintatartóból kinyalogattam, legalább avval nem róhatta senki a parasztot!

A parasztok nemzetes uraztak, a tiszttartó - véghetetlen duskáskodó, ki az uraságéból többet rakott magának, mint a mennyit jó tüdővel egyszerre kimondhatna az ember, - per maga titulált. Szinte jól esik a jelenben holmi pimaszok hetvenkedésére visszagondolnom; pokróczot jó hosszút vettem, rúghatok, a mekkora tetszik, - nem parancsol senki a föld hátán, de csupa viszonyosságnál fogva, tőlem sem ijed meg senki.

Két esztendei pályámon annyit tanultam a gazdaságban, hogy hóban még okos ember soha sem vetett, s hogy a jobbágyot talpig lehet nyúzni, még sem jajgat; valamint némely ember büdösnek hiszi a parasztot, de zsirját mégis megeszi.

Nem akarom nyájas olvasóimat megríkatni; magam is örülök, hogy kirúghattam alólam az iródiákságot. Az elválással keveset kinlódtam; kirohantomban a seprőt is felrúgtam, pedig két esztendeig ez is uram volt, mert ha eldült, száz torok kiálta rám:

- Nem veszed föl?

Végpillanatomat a kisbiró állta körül, nyakában volt az uradalmi dob, melynek nótájára a parasztnak kellett megindulni. A hajdú is könnyezett, azt mondá "bár csak száz esztendő mulva látnánk meg egymást," szegény igen félt tőlem, s a mi furcsább, ha a feleségére néztem, őt rázta a hideg.

- Jó egészséget - kivánék nekik; kalappal legyintenek utánam szerencsés utat.

- Ugyan hol jár a maga esze? - kiáltanak rám a nyájas - azaz birkanyájas olvasók, a czimből rókabőrt igérve maguknak czikkem kezdetén.

- Jó, hogy szóltak, majd elfeledtem a rókahistóriát. Ha megengedik, tehát újra kezdem; a mit eddig mondék, arra való, tudják meg önök történetemnek eredeti helyét. Rókát ugyan mindenütt kaphatnék, de történetemhez nem minden rókát használhatok. Hogy a róka bácsi volt-e, vagy néni, azt nem szükség megmondani, elég az hozzá, hogy róka volt, legalább annak nézték.

Még egyszer nemzetes úrrá gondolom magamat, ez a legnagyobb megaláztatás, mely a "kend"-en túl még érheti az embert.

* * *

Lakhelyem egy ráfogott mezőváros volt, legokosabbnak mindenesetre a tiszttartó tartaték, ez már szokás volt a faluban; ő volt az uralkodó, ő legelte az egész falut, az uraság nevében. Néhány jómódú parasztgazda is találkozék, leggazdagabb pedig Vakabi Pál vala. Lánya hiresztelt szépséggel birt, kit annyival szeretett kevesebbé a bornál, minthogy meg nem itta. Különben jó keresztény volt, pénteken világért sem ette volna meg a zsirost; de nem is látta ám senki pénteken józanul; torkig itta magát, mert a borban - állitása szerint, - nem volt semmi faggyú-species. Ráfogta Vakabi gazdára a rossz világ, hogy nem birja magát, pedig minden estve négy-kéz-lábon ment haza, hol az édesanyjuknak, ha lányuk, vagy a cselédek nem látták, úgy gondját viselte, hogy négy nap mulva is meglátszott hátán a tarisznyaszíjnak helye.

Lánya szerelmes volt, azon természeti kiváltságnál fogva, hogy a parasztnak is jut a tüdőből és szivből egy darab, mint akármely dámának; - s ha nem reped is meg oly könnyen, mert az isten két oldalról jól bebordázta, mindazonáltal annyi egészséges vér folydogált benne, mennyi a természet egyszerű fiának látására magától is csiklandik. Szépségéről hihetőleg maga is tudott valamit, hisz elégszer mondá néki Peti, a szolga, "Zsuzsi! te szebb vagy, mint akárki lánya!" Zsuzsika persze mindenről meg akarván győződni, a konyhába szaladt, s a falba ragasztott tükörben, ha csak félvállról is, megnézé arczát. A tükör úgy is magától került oda; édesanyja nem lévén honn, Zsuzsika konyhát meszelt, Peti tüzet keresett a konyhában, meszes-sajtár mellett álló kedvesének tükröt mutatott, mit a kis makranczos kezéből kiütvén, a meszes sajtárba esett, s hogy aztán a mészszel együtt a falra keveredett, ki tehetett róla. Aztán Zsuzsikának is csak jól esett, ha fejéskor a kis borjúkkal nem birván, Peti derekába kapaszkodott, mit ez szó nélkül tűrt; mit is árthatna - gondolá - ha a jegenye sudarára a gyenge babszár rákanyarodik.

Vakabiné tudta, hányat kukorékol a kakas, látta, mily szivesen eszik a két gyerek egy tálból; megvolt annak is oka, mikor minden gombóczon külön osztozkodtak; ha egyik ivott, ivott a másik is, s ha már nem csókolódzhatának, legalább jól esett a korsó száján egymásután nyalogatni. Peti nem szerette a bort, ezt tartotta Vakabiné legnagyobb erénynek.

Halálos gyötrelme volt Vakabi Pál uramnak szomjassága, fáradhatatlan szorgalma és a nélkülözés mégis folytonos jólétben tartá meg a házat. A falu zsidaja nem mert Vakabira rovásolni, mert az asszony elejét vette a veszedelemnek, mert a mint az első rovás megtellett, a zsidót birkabőrre magához csalta, kifizette az adósságot, de a rovást marokszárig tördelte el a zsidón, kit régen fenyegetett a hitelezésért. A zsidó egy pár "akasztófáravaló"-val együtt megelégedett a computussal; Vakabi számára többé nem faragott rovást. Vakabinak nagy szőlője volt, kénytelen volt oda járni, de szüretig kikóstolta ám minden hordaját.

Vakabi Pál lányával nagy terveket csinált, holmi szűrös parasztnak nem örömest adta volna gyermekét; tudta, van egy halmaz habos tallér a ládafenekén, ámbár az anyjuk mindig a ládán kotlott, és minden durvasága mellett sem mert pénzért zörgölődni.

A szomszéd falu közbirtokosság volt, nagy része tönkrejutott közbizodalom, szájuk a tisztujitásban úgy kitágult, hogy a nemesi porcziót könnyen felfalhatták. Némelyiknek - kivételképpen - szőlője is volt, hogy a kurjongatás taktusából tisztujitásig ki ne jöjjenek. Ezeknek egyike, Szájady Tamás uram volt, nagy barátja a főbiró úrnak, ki előtt nem egy ügyben szószóló is volt, ha egy tinóval jóakaratát előbb kinyerhették.

Szájady Tamás Vakabi Pálnak szőlőszomszédja volt. Jól tudta, hogy az öreg Vakabiné tallérokat kuporgat, s minthogy Szájady szeretett volna valamit aprítani a tejbe, Vakabit olyan tehénnek látta, melyből egy üres fazekat csordultig lehetne fejni. Szájady Tamásnak családfáján volt egy fiatal ág, mely jó időben furkós botnak is megjárhatta volna, s ez az ő kedves, egyetlen fia volt. Az ifjú úr Kaposvárott

Somot, almát, körtvélyt bár eleget fala,
De nálánál nagyobb filkó mégsem vala.

Nem boldogulhatván a tudományokkal, hazament a vármegyébe voksnak. Itt járt Tamás úrnak az esze, hogy Vakabi Pál Zsuzsikájával, ha egyik szemét behunyná az ember, mégis elég jó kilátás lenne.

A farsang vigan folyt, Tamás nem tágított Vakabin, még azt is igérte, hogy ha beleegyezik a házasságba, főbiró is lehet - komája.

Vakabinak, a milyen lágy volt az esze, oly könnyen magába vette a szót, beleegyezett mindenbe, csak a szokásos formák megtartását kiváná. Harmadnapra határoztaték az ünnepélyes megkérés.

- Meglesz minden - bőgé Vakabi az utczaajtó sarkánál alkudozó Szájadynak. A határozat után betántorgott fonással vesződő feleségéhez.

- Itthon vagyok! - mondá, tarisznyáját nagy nehezen kikeritvén nyaka körül, s az asztalra csapá.

- Látlak, vén hordó! tudom csap alatt laktad a napot.

- Mi gondod rá... adj enni, ... hol az a lány?

- A hizókat eteti.

- Kár vesződni velők, holnapután mind a kettőt...

- Kendre bizták!

- De én akarom, ... leányunkat férjhez adom.

- Csak ne szaladjon kend vele, ... látom, kend megint a bolondját járja.

- Én parancsolok, ... mert én keresek...

- Pinczekulcsot, - vága közbe a nő, ki keveset látszék törődni Vakabi bogaraival.

- Meguntam a parasztságot, ha magam nem lehettem, vőm legyen úr.

- Ha ennivalója nincs is.

- De majd lesz... ha én akarom... mondá, ülőhelyéből felegyenesedvén.

- Mit akar kend? ... kérdi, ülőhelyéből felemelkedvén az asszony, csipőre tett kezekkel határozottságot mutatva, mely ily fontos kérdésben akár birkózni sem vonakodik. - Mit akar, mondom? ... no szóljon, mit akar kend? ... - jobban-jobban megközelitvén meglepett urát, ki kettőző szemeivel még inkább látta felesége szándékát.

- Mit akarok? ... hát... hát semmit sem akarok... lefeküdni akarok...! - mondá tántorogva Vakabi, átlátván, a megdöngetendő fél most az egyszer csakugyan ő lenne. Azon határozottsággal ment nyugvóhelyére, hogy felébredtekor erősebb állapotában, könnyebben végzendi számadását.

Mig az öregek egymásközt zsörtölődének, addig Peti Zsuzsikával tanakodott a konyhában.

- Zsuzsi te, apád neki bicsakolta magát, aligha kaplak meg!

- Bizzál istenben, összehoz az minket is!

- Az isten? csak lesd, hát mire rendelt maga helyett papot?

- Elmennék én a paphoz; de félek, hogy Szájady uram fiával jövök haza.

- Agyon is ütöm, csak mutassa magát.

- Holnapután jönnek a kérők.

- Zsuzsi, tudod mit; édesapámmal holnap megkéretlek. Gazd'uram holnap szőlőbe megy nyulat lesni, visszajövőbe édesapám az erdőszélén bevárja; talán kiigazodnak egymással; de ha más nem segít, Szájadyék a kert alatt jönnek be a szomszéd kerítése mellett. Szomszédunknak ma virradóra negyedik ludját lopták el; láttam mikor reggel a hó alatt nagy gödröt ásott, tetejét náddal és hóval rakta be, megfogni a lúdlopót; majd úgy hányom a havat, hogy Szájadyék éppen a veremre menjenek, hova előre már egy ludat lopok a szomszédéból. Ha szerencsésen bennmaradnak, igy aztán szégyenfejjel haza takarodnak.

A terv ki lett volna főzve, de az úr isten is beszólott a dologba.

Vakabi nagyokat hortyogott; álmában már komázta is a főbirót; Peti szintén makkolt álmában, a lúdlopókat dobszó mellett látta kisértetni faluhosszában; Zsuzsika kérőivel vesződött fárasztó álmában; csak a sors volt ébren, elhatározván, hogy egy róka legyen közbenjárója a szerelmes pár boldogságának.

Kifárasztám nyájas olvasóim várakozását, - önök nem is gyaníthatják, hogy a róka násznagya legyen hőseinknek. Pedig azt is megmondjuk előre, hogy Szájadyék nem fognak verembe esni, Peti se lopja ki a szomszéd lúdját, Vakabi a feleségét nem veri meg, mégis Petinek adja lányát. S mindezeknek egy róka-história lesz alapoka.

- Ugyan, lője meg már egyszer azt a rókát! - figyelmeztetnek önök; pedig bármint kérjenek, az igazi róka mégis legutoljára marad; mert hogyan húzhatnám le előbb a bőrét, mielőtt megfognám; - mit tehetek róla, hogy utoljára történik a rókafogás.