V.

Sánta Ferenczéknél meg volt a nagy öröm, éppen kerek ötszáz forint volt a kis erszényben. Nem kellett nagy hely az egésznek, aranyban volt, könnyen megférhetett.

Mind - "Napóleon" arany volt, a mi abban a háborús világban katona kezére könnyen kerülhetett, egy-egy huszárvágásra néha napján jobb aratás is került.

Tetszett a gyereknek a szép sárga arany, és ugyanazon napon édes anyja a ládafiában vájkálván, a kedves magzat, rájárván a keze az ilyen munkára, - egy fényeset kicsipett magának.

Másnap a gyerekek oskolában ültek, Ferkónak nagy kedve tellett mutogatni a pénzt, addig mutogatta, hogy az egyik addig feszelgett és furakodott, hogy az aranyat megláthassa, s utóbb a tanitó úr megunván a zajt, közibök kiáltott:

- Micsoda lárma az?

Helyrehúzódtak a gyerekek, de mégis félszemmel az arany után néztek; mert a másik a pad alatt is a tenyerén tartotta.

- Mi van annál a Sánta-gyereknél? kérdé a tanitó úr.

- Arany van nála tanító úr, - vigyorgott az egyik.

- Állj ki! - parancsolá Sánta Ferkónak a tanító, - mire az kiállván, lett az újabb kérdés, hogy hol vette azt a pénzt? mert az arany akkor sem járt-kelt úgy bitangjában mint a két garasos.

- Úgy lopta, - nyikkant ki egy hang a padok közül!

- Igaz-e? szólj, - kiáltott Ferkóra a tanitó úr.

- Nem igaz, - morgott lesütött szemekkel a gyerek.

- Tanító úr! - szólt egy czérnahangu gyerek, - ez a Sánta Ferkó mindig lop, isten bizony.

A kis gyerek olyan jóságos képpel mondá ezt, hogy valamennyi majd nem azt kiáltá, hogy igaz.

- Hol vetted hát? - rivalt rá a tanító újra.

- Van nekünk otthon több is - mondá fogait összetartva Sánta Ferkó, ötszáz forintunk van, mind ilyen! - dörmögé még odább.

Oskola után haza kisérték a gyereket, az apa anya pedig hogy még rosszul ne essék ki a dolog, pártját fogták kedves magzatjuknak; lett is belőle gyönyörű virágszál, csakhogy nem igen mondja ilyenre az ember, hogy a faja jobban szaporodjék.

Ha egy borju szalad is el a fölső faluvégről, mire az alsó faluvégre ér a hire, már szélcsorda lesz belőle; ennek az aranyos históriának is mindenféle hire kerekedett, s minthogy éppen előtte való nap más ember is szedett egy kis prédát, nagyon hitték, hogy ez nem igaz kereset.

Egyik is, másik is, a maga prédája miatt nem igen feszegette a dolgot, megmaradt ugyan a csöndes hire mindig, de egyéb baj nem lett.

Ezen időtől fogva a falubeliek addig jártak, ki névnapot, ki meg új esztendőt köszönteni, s addig kivánták egymásnak, hogy ezt meg amazt az úristen sokáig éltesse, hogy az idő szépen eljárt, s a ki megérte, tizennyolcz esztendővel csakugyan vénebb lett.

Nem igen kell rángatni, vagy húzogatni a gyereket, a mint az ideje megjön, magától is megnől. A kis lány is azt mondja a nótában:

Kicsiny vagyok én, majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékból kidagadok én.

Megnőtt a kis leány, mégpedig olyan gyönyörű formára, hogy az öregebb ember is szivesen elólálkodott egy kicsit a házuk előtt, hogy az ablakon rálásson.

És hogy éppen Györkéné keze alatt nőtt fel, nőhetett a jóban, valaminthogy úgy is volt, hogy a tisztelendő úr is azért nem merte igen fölemliteni a többinek példájára; mert a mint ezt tette volna, szörnyen riva fakadt.

A három fiúból egy maradt csak; - Péter, a ki a leányt találta, - az volt most a gazda, rajta volt a ház gondja, rá is fért, mert olyan markos legény vált belőle, hogy a kit egymaga megfogott, azt hitte, hogy ketten markolták meg.

Sántáék Ferkója, mint a vadkender a barázda végében, gond nélkül is fölnőtt, s az apja jó módjában bizakodván, már csak azért is a gyalogúton járkált, hogy más kikerülje.

Katonafogdosás ideje volt; a gazdagabb bátran aludt otthon, a szegényebbet pedig, mint a csőszkévét, csak úgy ujjmutatva kiczégérezte a biró s a pandúrok valahol megszorítván, katonának vitték. Panaszkodhatott akárki, ráfogták, hogy csavargó vagy verekedő, - ezen rekomendáczióval szent, hogy katona lett.

Korcsmában ült a fiatalság vasárnap délután, - bevetődött a faluba valami ágról szakadt banda, - legények, leányok tánczra kerekedtek.

Mindenik, a kinek tudniillik volt, a magáé mellé állt; Györke Péter fogadott húgának szegődött, - Sánta Ferkó pedig az ajtószárhoz támaszkodva bámult a leányra.

Alig hogy pihent a leány, Sánta Ferkó is előállt, hogy vele tánczolhasson, Péter a mint ezt meglátta, már derékon kapta a lányt, és folytatta a tánczot.

Szólni nem mert, jól tudta, hogy a patvarkodás kurtán eshetnék ki, bement az ivószobába. Elhallgattak a czigányok, a legények is asztal mellé ültek, s éppen egymás mellé került a két legény.

- Egy meszely bort! - kiáltja Péter.

- Nekem kettőt! - kiáltott még nagyobbat a Sánta gyerek.

- Milyent? - kérdezkedik a korcsmáros feléjük néztében.

- Tiz krajczárost, - mondja Péter.

- Husz krajczárost, - kiáltott erre a másik.

Egy lélek sem volt az asztal mellett: látván, hogy itt addig kötekedik az egyik, hogy a másik nagyhamar kiméri neki a házhelyet.

Jöttek befelé a czigányok, megszólíták Pétert, hogy húzzanak-e nótát?

- Húzzatok egy húszas árát, - felelt nekik Péter, kitévén a húszast.

- Itt van kettő! - lármázott a szomszéd, végig nyújtván magát a pad hosszán, hogy lábaival Péternek a ruháját is érte.

- Kevesebb hely nem elég? - szólt Péter a nyújtózkodónak.

- Nem ám - szemtelenkedék amaz - korcsmáros! kiált tovább a gazdához, - kiveszem ma árendába ezt a házat, magam akarok mulatni, ... a kinek több a pénze, igérjen az többet.

Péterben forrott az indulat, még mindig nyomta lelkét a régi történet, de csak ha az anyja eszébe jutott még gyermekkorából, nem merte kimondani azt a szót, a mi a nyelve hegyéről nyújtózkodott le már, - nem merte kimondani, hogy azt a pénzt loptad, - nehogy árulkodónak mondják.

- Maradj te csak veszteg, megférsz amúgy is, - mondja Péter neki.

- Nem férek meg! - ordított a másik, leütvén az üveget az asztalra, kiböcsültetlek innét.

- Férj meg, mondom! fogadj szót!

- Veled egy födél alatt soha! - pattogott Ferkó, bizván abban, hogy az édes apja háza előtt áll most a kaloda.

- No, mivel nem férsz meg egy födél alatt, - mondja Péter összemarkolván a hetvenkedőt, - mindjárt kiteszlek én, - ezen szóval a korcsmaablakon őkelmét kitette.

Nagyot nevetének a körülállók, s ezzel most egyszerre vége a dolognak.