VII.

Mindenütt fogdosták a katonának valót; nem kérdezték akkor, ki vagy? mi vagy? ha egyetlen fiú volt is, kurta volt a számvetés, ha megcsiphették, kötél közé kapták s harmadnapra bakancs volt a lábán. No ez még hagyján, hanem a kit egyszer elvittek, hosszú esztendőre szegődött, ... akkor állt ki a glédából, mikor a más világba rukkolt.

Aki bujni tudott, elbujt, s a ki bizott erejében, a sok pandurt meg is ugrasztotta.

Az öreg Sánta volt a biró, ... nehezen türte, hogy a fián olyan csúfot tett Györke Péter, ... nem sokat gondolkodott, hogy éppen azt katonának mérje.

Benn volt a városban, ... nagyon megpirongatta a megyei alispán, hogy az ujonczokat mind ekkorig nem adta be a falu.

- S azt az egyet már nem tudná kelmétek kifogni a többi közül, ugye? - mondja alispán úr.

- Mind a hegyek között bujkál tekintetes uram, ... egy ugyan van, a ki otthon van, de az olyan... verekedő forma, ... azzal nem igen birunk ám.

- Se baj, - mondja alispán úr, a napokban küldjön kelmetek tőle valami levelet, csak annyi legyen benne, hogy ez azon ember, a ki katonának való, ... kiadom az utasítást, mindjárt nyakon csipetem itt.

- Biz igy legjobb lesz tekintetes uram, legalább mi nem vesződünk vele.

- Még valami jut eszembe, - mondja az alispán úr ... ezelőtt tizennyolcz esztendővel egy kis ütközet is volt ott a kelmetek falujánál.

- Volt valami olyanféle, tekintetes uram.

- Egy asszony meg egy kis lány maradt el ott valahol, úgy gondolom, a mint az irás mondja, biz már el is feledtem, ... hol is van az az irás? gondolkodék alispán úr... Na! mindegy, majd holnap megkeresem. Elég az hozzá, hogy az asszony bizonyosan elveszett, különben valami jelt csak adott volna magáról, ... hanem talán a kis leány életben maradt? ezt kellene tudnom, szoros parancsolat alatt érkezett hozzám, ... de meg az is benn van az irásban, hogy a ki nyomra vezet, ötszáz forintot kap.

- Annyi, hogy már megvan, tekintetes uram! ott van a faluban az a lány... hát keresi valaki, tekintetes alispán úr?

- Keresi az apja, ki most szakadt haza; mert a háború alatt franczia fogságba kerülvén, onnét meg a tengeren is túl szakadt, még csak most jött haza; elöljáróban is irásban tudakozódik, ... majd a többit a napokban bővebben, úgy is kinn lesz dolgom.

- Isten hozza a tekintetes urat, s addig is azt a regrutának valót küldjük be ide a vármegye házára.

- Csak úgy, ahogy mondtam... - levéllel.

- Értem tekintetes uram, - felel Sánta bátyánk, - szóról szóra úgy lesz.

Hazament, s útközben a mi kis ész lötyögött itt-ott fejében, mindenféleképp hányódott vetődött, hogy nem volna-e jó azt a lányt menyének fogadni?

Szemre is szép a lány, - gondolá magában - s ha már ötszáz forintot igérnek a megtalálójának, ahonnét egy kis fáradságért ennyi kerül, otthon is maradhat egy pár ezer forint.

- Ez bizony jó lesz az én Ferkómnak, - böffenté ki a szót, s utóbb Péterre gondolt, hogy éppen legjobbkor lesz eltenni láb alól. S ha majd egyszer beszegődtetik a regementbe, kéredzkedhetik őkelme, míg eleresztik.

- Péter! - kiálta be biróuram maga a szomszéd ablakon, gyalogforspontban levelet viszesz lóvesztében a tekintetes alispán úrhoz; ízibe készülj föl.

- Megyek, megyek! - kiálta ki Péter, rosszat nem gyanítva, - csak a levél legyen készen, addig én is a biróháznál vagyok.

Megkészült a levél, egy szót sem felejtett ki, a mi belevaló; hogy tudniillik ez a gyerek ilyen meg ilyen czégéres korhely és czivakodó, azért hát kéri egész alázatossággal az elöljáróság a nemes vármegyét, hogy a mint a vármegyeházánál beteszi a lábát, tüsténtiben fogják meg, s húzzák rá a katonaruhát. Ne törődjenek vele akármit beszél, az mind hazugság, kár volna a gazembert hazaereszteni a faluba nyűgnek.

Ez hát szépen meg volt irva, be is pecsételték s a kezébe adták.

Mig a levélre várt, a falu korsója csordultig állt borral, s a gyereket két esküdt is kinálgatta, hogy igyék! mit a gyerek emberségből kivált az öregebbnek meg nem vetett volna.

Hamarjában jött az a kinálás, hirtelenében maga sem tudta, mennyi bort ivott meg, csakhogy biz az lement a maga útján.

- Most már elmehetsz, fiam! - beszélt a biró, csak el ne veszítsd a levelet, mert ha elveszted, jobb ám ha haza sem kerülsz.

- Nem vesz el, biró uram, ide teszem a tarisznyába, ... abból ki nem veszi senki!

- No csak jól vigyázz, mert az volna ám veszedelem, ha elveszted valahol.

- Dehogy vesztem, tudom, hogy mért adták a kezembe? helyre is adom én.

Ezzel elment... Nem sokára utána indult Ferkó is, a biró fia, s jó messziről kisérte amazt. Péter vissza se nézett, csakhogy a bor miatt mégis elfogta az álom, a mit Ferkó előre is gyanithatott, mert tudta, hogy nemigen issza a bort, s a mennyit előbb belekinálgattak, nem messze ereszti Pétert, hogy alvóra ne hajtsa.

A földek végében nyújtózkodott el Péter, Ferkó pedig a magas kalászok mellett közelébe húzódván, mikor már látta, hogy az álom erőt fogott rajta, belenyúlt a tarisznyába, kihúzta a levelet, s mintha ő lenne a Péter, egyenest a város felé tartott.

Mire megvirradt, az alispán úr ajtója előtt álldogált.

Az alispán úr katonája kikérdezte, hová való? mit hozott? s a mint pontonkint felele, mintha várt vendég volna, a hajdú mindig jobban látszott valamit érteni, s egy másik hajdúnak a fülébe súgott valamit, a mire az rögtön elsietett.

Örült Ferkó annak, hogy Pétert az ablakon való kidobásért megrezzentheti most, pedig kedves öcsém, nem sok idő mulva akár holtig sirhatsz.

Elvették tőle a levelet, s a mint oda benn megolvasták, felelet helyett hat katona állta körül Ferkót.

- Én levelet hoztam ide, - mondja Ferkó a katonáknak, - feleletet várok.

- Tégedet keresünk éppen, - mondja a káplár kijöve az alispán úrtól, - majd a feleletet más is elviheti.

- De én haza szeretnék menni mindjárt, - mondja megint a gyerek.

- Majd valami tiz esztendő mulva, - szép öcsém, biztatá a káplár, - hanem előbb szokd meg a prófontot.

- Nem mondta nekem senki, hogy katonává legyek.

- Persze hogy nem, - különben nem is hoztad volna el a levelet, melyben meg volt irva, hogy milyen szépséges virágszál vagy öcsém, - és hogy jó módjával kézre kerülj, azért küldték tőled ezt a levelet...

- Hisz azt a levelet édes apám irta, - okoskodék Ferkó.

- Az tudhatja legjobban, hogy milyen ember lehetsz, azért lódulj, menjünk.

- De káplár uram ... kapott a szóba a gyerek, csakhogy a katonák odább tolták, s a mit el akart mondani, azt már nem is halljuk.

Péter is megérkezett utóbb, beállított az alispán úrhoz, bekopogván, az alispán úr először is azt kérdé, hogy hová való? mire megmondá, hogy ide, meg ide.

- A bírótok tegnap itt volt, attól kérdeztem valamit, hogy ezelőtt tizennyolcz esztendővel, ütközet alkalmával, nem maradt nálatok egy kis leány?

- Dehogy nem, - tekintetes uram, épen az én édes anyám nevelte föl, mi tartottuk teins uram, mert a gyereket én találtam.

- Na annak örülök, kedves fiam, hanem minthogy az irást ma bővebben megnéztem, azt látom belőle, hogy egy erszény is volt az asszonynál, azt nem találtad meg?

- Nem... igenis... azaz... tekintetes uram! - akadozék a gyerek.

- No csak ne félj, valld meg igazán; ha megtaláltad; az ilyent becsületes ember nem tagadja, de nem is tagadhatja, szólt az alispán úr.

- Hát, tekintetes uram, - bátorodott föl a gyerek, - ha nem én vittem volna el, hanem más valaki... megmondhatom én azt?

- Kötelesség édes fiam, különben az isten is megver.

- De hátha majd "föladónak" keresztelnek el teins uram?

- Senki sem mond annak fiam, ... sőt ha elhallgatnád, azért rónának meg.

- Tekintetes uram! annyi ideje, hogy hallgattam; mert anyám az árulkodást nagy véteknek mondá, de hisz ha teins alispán úr mondja, hát elhiszem, meg kell mondanom.

- Tehát ki vitte el?

- A mostani biró fia, teins uram! - mondja Péter, elbeszélvén az egész történetet. Bejött a káplár, jelentvén, hogy a legényt fölöltöztették már.

- Lármázott-e? - kérdé alispán úr.

- Pedig hogy! - mondja a kérdezett, - azt is mondá, hogy ő levelet hozott és annak mását várja.

- Kapott már feleletet, - mondja alispán úr, és a legényhez fordulván, mondja, - éppen a falutokból való, egy levéllel küldé be a biró, mert másképp nem tudtuk katonának kapni.

- Hogy hivják, tekintetes uram?

- Azt mondja, hogy ő a biró fia, - szólt bele a káplár.

- Az lehetetlen, - mondja az alispán, - az apja csak nem küldi a maga fiát katonának?

- Én is azt hiszem, - vélé a káplár.

Péter a tarisznyájában keresvén a levelet, minthogy nem találta; ekképp szólamlott meg:

- Teins uram! vette a mi birónk levelét?

- Itt van! - mutatá föl, néhány órával előbb ért ide.

- Az hát előbb ide ért, mint én, teins uram, mert azt nekem kellett volna ide hoznom, hanem a mint észreveszem, mig én az út mellett elaludtam, valaki kivette.

- Mégis az lesz a biró fia, a kit megfogtunk, - mondja a káplár.

- Az a biró-gyerek jóformán engem akart galibába keverni; mert hallotta, mikor az apja olyan nagy hitre adta a levelet a kezembe, bizonyosan utánam jött, s míg aludtam, kivette a levelet, azt gondolván, hogy valami baj ér ezért engem.

- Nagy gazember lehet az a legény, - vélé alispán úr, azért csak maradjon, éppen jó helyre jött, - elmehet káplár úr, - mi pedig fiam kocsira ülünk, s megyünk a falutokba.

Idejében haza értek, a biróháznál leszállt alispán úr.

Míg a biró hazajött, egy esküdt emberrel beszélt alispán úr.

- Jó móddal lehet ez a biró?

- Könnyü ennek, tekintetes uram, szólt a kérdett, a franczia háboruban aligha valami vásárja nem volt, akkoriban nagyon sok francia aranya volt neki.

Gondolkodott az alispán, s mikor a biró megjött, egyedül maradt vele a szobában.

- Áthivassam tekintetes uram azt a talált leányt?

- Csak várjanak, ... hanem azt kérdem, hogy valami jelnek való nem maradt a leány körül?

- Nem tudom, - mondta a biró.

- De én tudom, - mondja alispán úr, - azt is tudom, hogy kinél van, - meg azt is, hogy ötszáz forintot tevő arany volt benn franczia pénzben, - folytatá alispán úr nagyot nézvén a biróra, kit majd hogy ki nem lelt a hideg.

- Ejnye!... vontatá a szót a biró, - az hát az a pénz lehet, a mit az én fiam talált, rukkolt ki a biró, jó móddal akarván kibujni a bajból, - ugyan kitől tudta tekintetes uram?

- Csakhogy tudom, bíró uram, - meg hogy megvan a pénz, azt majd a leánynak vissza kell fizetni, mégpedig kamatostul, mondja kemény hangon az alispán.

Biró uram szivesen a falhoz dülleszkedett volna, de csakhogy igy megmenekült, hát erőlködve is megállt a lábán.

Behivatták a lányt az öreg asszonynyal s az alispán úr rövid summában előadta, hogy a lánynak az apja él még, sok viszontagság után most tért meg szép vagyonnal, mit részint mint huszárstrázsamester szerzett, részint pedig a külső országokban, ahol a sors széjjel hányta, s most a leányát keresi.

Volt öröm, a milyent meg sem mondhatok talán.

Már így édes biró uram, minthogy az apja él a lánynak, az feleljen, hogy odaadja-e a lányát biró uram fiának?

- Az már katona - szólt kurtán az alispán.

- Hogyan lehet az? ijedt föl a biró, hisz Péter vitte be a levelet.

- Nekem adta ugyan biró uram, - mondja a bejövő Péter, - hanem őkelme kilopta a tarisznyámból, s a mint az esküdtek beszélik, hogy olyan szépen megirta biró uram a levelemet, a mit soha meg nem érdemlettem, azzal a levéllel a maga fiát tette meg helyettem.

- Ez az isten büntetése, - kiáltott a biró, s kiment a szobából.

- Édes fiam Péter, - szólt az alispán úr, - a mint látom és az esküdttől is hallom, te, meg ez a kis lány, nem haragusztok egymásra, tehát ha megjön az öreg huszár, én leszek a kérőd.

Nem is kell mondanom, hogy az öreg Péternek örömmel adta a leányát.

- S ime, beteljesedett a koldusasszony mondása, hogy a jótét ki tudja, mire jó? valamint az is igaz, a mit én mondtam, hogy a ki másnak vermet ás, maga esik bele.