III.

Három a táncz!

Szomszéduramat kapjuk megint elő, hogy legyen fogalmunk, miként mulatják magukat falun olyan urak, mint az én szomszédom.

Szól a zene, szomszéduram orvosságot vett be, melynek az a csodálatos hatása van, hogy szomszéduramat éppen a falhoz vágja.

Talán elvétették az üveget?

Meglehet, mert az orvosságos üvegen egy czédulácska van, rajt pedig ilyen fölírat: minden két órában egy kávés kanállal!

- Ugyan, mi baja van az én szomszéduramnak? kérdem az orvost.

- Hipokhondria! - válaszol az orvos.

- S miből tudja ön ezt?

- Miből? - ismétli az orvos - hát nem hallja ön, hogy minden harmadik szava az, hogy búsulok.

- S ön ezért orvosságot rendelt neki?

- Minden két órában egy kávés kanállal.

- Orvos úr elvétette, tán levesmerő kanalat gondolt?

- Hogyan?

- Csak úgy, hogy szomszédurunk savanyúvizes üvegből iszik, s ha jól jegyzem meg, minden negyedórában, mintegy körülbelől két levesmerő kanálnyit iszik egy fölhajtásra.

- Itt tévedés van! - mondja az orvos fölugorva a "pagát ultimótól".

- Ne keljen föl, orvos úr, tisztába leszünk mindjárt, - csak azt mondja meg, hogy mi hatása lehet ezen orvosszernek?

- Némi derültség.

- Na, az megvan, csak hogy a járó orgánumokat úgy látom, igen megzavarja az orvosság.

- Nem hinném! - mondja az orvos.

- Szemei csillognak.

- Hisz az izgatottság volna! - bámul az orvos.

- Azon kivül iszonyúan kurjongat, minden szónak felét mondja ki, orvos úr, ... nem fél, hogy szomszédurunkat megüti a guta?

- De engem üt meg, barátom.

- Ne féljen, orvos úr, - én jót állok, hogy semmi baj sem lesz.

- Menjünk a zenészekhez, - biztat az orvos karon fogván, és a vendégeken keresztül a czigányokhoz értünk.

Sajátszerű látvány, szomszédurunk erősen érzi az orvosság hatását, szokatlan nagyokat kiált, és egy szóval sem mondja, hogy búsul, hanem még a czigányokat is biztatja, hogy:

- Jó kedved legyen, - a ki...

Csak hogy azt már ne mondjuk meg, hogy ki és mi volt az az a ki? mert ez gyengédtelenség volna, hogy elfecsegjük mindazt, mit a mi kedves szomszédurunk paroxismusában tesz.

- Egy lábra állj! - mondja a szomszéd a czigányoknak.

- Hát aztán? - kérdi a czigány.

- Aztán úgy hegedülsz, gazember! - parancsolja a szomszéd, - öklét emelve a czigány felé.

- Az istenért! - kiálték az orvosnak, - ez nem valami őrülési roham?

- A világért sem!

- De ezek a boldogtalan czigányok?

- Hozzá szoktak ezen tréfához, - viszonzá az orvos.

- Hogy egy lábon hegedüljenek?

- Éppen egy lábon.

- Hisz ilyet csak örült ember kivánhat, mondám én.

- Pedig ez nem őrült.

- Orvos úr! ... szólítám föl, ... gondolja meg, ha tán orvossága erős lett volna, - ez ember boldogtalan.

- Boldogtalan az igaz, legalább én magamat boldogtalannak találnám ilyen nyavalyával.

- Tehát az ön orvossága?

- Nem használ az itt semmit, - mondja az orvos nevetve.

- Szegény szomszéd, - sopánkodám, - ilyen hipokhondria!

- Ugy! - mondja az orvos, - hát ön még most is azt hiszi, hogy a minő bolondot tesz a szomszéd, - azt azért teszi, mert hipokhondrikus?

- Tehát nem az?

- De nem ám?

- Hát mi volna?

- Részeg!

Sajnálom, hogy ki kelle mondanom a szót, - hasonló dolognak szemtanuja valék nem egyszer, - hanem számtalanszor; mert nálunk ilyen hazafiak is vannak.

Nem hiszik önök?

- Ist...!

Nem! nem! ... nem esküszöm meg, úgy is elhiszik önök.