VI.

- Orvost! orvost! az isten szerelméért, orvost!

- Homeopatát?

- Orvost, orvost!

- Allopatát?

- Orvost, mondom, orvost! most mindjárt kimegyen belőle a lélek.

- Annyira beteg?

- Alig vergődik már, ... csak a szemeit méregeti még.

- Mitől lett ily rosszul? - mondja meg ön?

- Jaj! uram, keserves kín azt elmondani, - hát még végig nézni!

- Meghiszem, hanem mondja ön, hogy meghült? vagy megterhelte a gyomrát?

- De meg ám! hogy is ne? mikor egy egész grammatikát evett meg!

- Mi a manó, hát nem elég, hogy Debreczenben koriandrum helyett kalendáriumot esznek a betegek, Pesten meg grammatikával élnek?

- Nincs különben! - mondja a tudóstársaság egyik szolgája.

- Hát miféle grammatikát evett meg.

- Tekintetes uram, a finn grammatikát, - a mint Hunfalvi tudós hazánkfia megírta, meg sem várta, hogy a porzót rádöntse, - vagy inkább döntötte volna Hunfalvi úr a tintát az egész grammatikára, legalább nem ette volna meg, és nem volna most halálos ágyán. Uram s én istenem, hogyan hozzuk életre? Szaladjunk orvosért.

- Jó lesz doktor Schedel.

- Jaj, tekintetes úr, csak azt ne, hisz az etette meg vele.

- Nohát máshoz megyek, csak azt mondja meg József, hogy miképp származott ez a nyavalya? hogy az orvosnak el tudjam mondani.

- Ó, tekintetes úr, egy pár esztendő óta fölfordult az a Trattner-Károlyi ház, mely hajdan fészke volt a tudományoknak, aztán rám is csak ragadt valami.

- Tudomány?

- Nem tudomány, édes tekintetes úr, - hisz a mi kevés ott megfordul, ott benn is kell a tudóstársaságban, hanem egy-két forint.

- Ugyan honnét?

- Jaj tekintetes uram, volt az az idő, mikor törték-marták magukat az emberek, hogy tudóstársasági tagokká lehessenek, aztán ilyenkor már az ajtónál elkezdték a süvegelést, ha aztán beljebb eresztettem őket, tudniillik oda, hol már csak hason lehet mászni, - ha jó eredménynyel jöttek ki, nekem is csúsztattak valamit a markomba, - s így azon gondolatra jöttem, hogy befolyásom megösmertetik; mert, tekintetes úr, a makk hetes is üt, mikor adutt.

- Hát adutt is volt már?

- Voltam bizony, hanem mióta ezek az urak úgy összezavarodtak, hogy már beszélni sem tudnak, hanem tisztelendő Czuczor úr tanítja őket, kivált azt a Hunfalvit, - jerum! de tanítja, - juj! ha engem úgy tanítana valaki. - Mondom, azóta vége mindennek, én nem tudom mi az oka, hogy most senki sem ólálkodik az ajtón? kiment-e a módiból, vagy mi?

- Biz az kiment, mint a táblabiróság.

- Az is kiment?

- Annyira, hogy az is eltagadja, a ki volt.

- Itt van ni! most senkinek sem kell, - már látom, hogy még engem is berendelnek az ülésbe; tekintetes uram, mi lesz belőlem?

- Tudóstársasági tag.

- Nem eszem finn grammatikát, tekintetes uram, - íme egy már úgy is halódik, - s most jut eszembe, hogy el sem mondám, miként lett a baj.

- Hát miként?

- Miként? hát megmondom, mióta táblabiróság nincs, meg a tudóstársaság után sem vágyódik senki, az a szegény Toldi úr nem tehet mindent maga; - hisz szegény dolgozott ő eleget, kiirta az utolsó gondolatot is a fejéből, csakhogy legyen kézirat; de, uram, ki győzne annyit, - és egy szerencsétlen pillanatban beadja a finn grammatikát az új magyar muzeumnak, - most nézze meg a tekintetes úr, - haldoklik.

- Szegény új magyar muzeum!

- De szegény ám, - most ki gyógyítja meg?

- Én nem tudom.

- Hogy is tudná a tekintetes úr, mikor beszélni sem lehet azzal a szegény muzeummal?

- Miért nem?

- Hát ki érti, uram, azt a nyelvet? finn grammatika az egész; beszél, höbög, nyekeg; de én értem; mert finn nyelven beszél; aztán ha a kezéről beszél, mi akkor a lábát huzzuk; tökéletesen úgy járunk vele, mint mikor a franczia katona sárgadinnye helyett "Sarkadiné"-t kiabált.

- Igy hát nem is gyógyul föl.

- Bajosan hiszem.

- Tehát megyek haza.

- Én meg Emich úrhoz megyek; megviszem neki a hirt.

- Nagy pártolója a magyar irodalomnak az az Emich.

- Bizony az, - azt mondhatom.

- Veszi a munkákat, hallom.

- Azt nem teszi, tekintetes úr, - hanem eladja, látom.

Szegény új magyar muzeum, - téged is eladna Emich, csak venne meg valaki, - de az ördög sem veszi!