V.

Vasárnap lett, az egész falu telelakott a hirrel, s alig volt ember, ki a történeten meg ne szomorodott volna, hozzá gondolván még azt is, hogy mindenki irtózott, hogy Örzse valamiképp törvény elé kerül; meglehet ugyan, hogy ártatlan lesz, de a hirből elég annyi, hogy vénségére is megmaradjon, t. i. hogy ott volt.

Ferkó annak idejében ott volt a papnál, s a mit mondott, jól fejébe vette.

- Tehát mennyire mentünk, - tisztelendő uram? - szólt be az ifjú gróf a paplak ajtajánál.

- Majd megsegít az Isten! - volt rá a felelet a tisztelendő úrtól.

- Megsegít, megsegít! - mondja a gróf, - édes papom - még jobban elszomorodván, mint ahogy idejött - csakhogy ritkán vesződik az Isten a csudatételekkel! - fejezé be beszédjét, melyben ugyan nem tagadta ő sem, hogy az úristen segíthet, csakhogy az egyszeri czigány is azt mondta: adj uram esőt, de mindjárt.

- Mit mond a biró?

- Délelőtt mindenesetre nem tesz lépést - felelt a pap - s azon jó hiszemben vagyok, méltóságos uram, hogy eltaláltam a módját, kitalálni az igazi tettest.

- S kire volna a gyanú?

- Épen arra, a ki legjobban esküszik, hogy a lány találta meg a pénzt.

- Kérdezte már tisztelendő uram?

- Egy szót sem tud még a gyanúból.

- Kedves papom - mondja a gróf - nagyon szeretem, hogy olyan nagyon hiszi, hogy az a legény megvallja; csakhogy azt még jobban szeretném, ha én hinném... de nem hiszem!

- És miért? - bámula a tisztelendő úr.

- Csak azért nem hiszem, mert úgy elkényeztette a vármegye bottal a rabot, hogy most már szép szóra ritka ember vallja meg a bünét.

- Ez pedig bot nélkül történik meg, gróf úr.

- Magam is úgy akarnám, - s adja Isten tisztelendő uram, hogy úgy legyen, ahogy hiszi.

- Ösmerem én az embert gróf úr! - mondja a pap.

- Csak már magyar ne lenne ez az ember - búsula a gróf, - ha csak addig is czigánynyá, vagy valami pogánynyá változnék, míg ezen a dolgon átesik, - az ilyen egy eset mindig csak a magyarnak a becsületét bántja.

- Nem tehetünk róla... az Isten így akarja, hogy egy-két rossz is legyen, - még a tyúktojás sem mind egyforma, gróf úr.

- De nagyon rajtunk van a világ szeme, - kedves papom, - annyi szomszédunk van, a ki azt a rosszat is szivesen fecsegi, a mi nem igaz, - hát még mikor igazat is mondhat, ki fogja be a száját?

- Mindig baj ez, Ádám apánktól szakadt ez reánk.

- Mit is mondjak annak az Ádámnak, - szólt félig nevetve a gróf, - az könnyen beszélt... maga sem tudta talán, hogy micsoda náczió volt, de én a magyar ember becsületét, mert magam is az vagyok, az volt apám, még a századik apám, meg az a fiam is, - mert ha nem akarna lenni, hát kitekerném a nyakát, - mondom tehát, a magunk becsületét jobban félteni szemem világánál.

Felelet helyett a tisztelendő úr megölelte a grófot, az meg a tisztelendő urat szinte oly szivesen ölelte vissza... mint apa a fiát, vagy hogy még jobban, mert egyik magyar a másikat ölelte.

- Harangoznak! - mondja a pap, - a harang hívja a hiveket, meg engem, a papot, - szólt Istenre gondoló arczczal a tisztelendő úr.

- Megyek én is! - mondja a gróf, - azt tartom, van, hogy miért imádkozzunk.

- Nagyon jól leszen ez így, gróf úr, - mondá a pap, - csak arra a legényre vigyázzon, a ki szegény Örzse ellen tegnap olyan szörnyen esküdözött.

Mindenki elfoglalá ülését vagy állóhelyét az Isten házában; Örzse kisírt szemmel állt leánytársai közt, Ferkó pedig egy-két jó pajtásával Jancsi mellett, kinek úgy látszik nagyon szorosan esett a helye, s mintha a büne miatt nem fért volna meg, mindig ide s tova járt a szeme, s hol az egyik lábára nehezkedett, hol meg a másikra.

Kezdődék az Isten igéjének hirdetése, mely néha olyan különösen hangzik a pap szájából, hogy nemcsak a rossz, de még az is fél tőle, a kinek nincsen is mit félni.

Mintha dróton huzták volna az embereket, mindannyian Jancsit nézték, mikor a tisztelendő úr a hamis tanuságról beszélt... ő maga meg szó nélkül is nagyokat nyelt, s ugyancsak nem bánná, ha valaki hazahítta volna.

Elbeszélte a pap egy lelkiismeretlennek életét, s mintha csak éppen Jancsira szabta volna a beszédet, egy szóig ráillett.

Nem győzte törölgetni magát, de meg mintha vallatóban lett volna, úgy érezte magát, s a mint Ferkót is maga mellett látta, szinte azt gondolta, hogy az pandúr.

Addig-addig ment tisztelendő úr beszédjében, hogy a tegnapi dolgot előhozta, mire majd lerogyott Jancsi a lábáról; de még szörnyüt is ijedt, mikor hangosan azt mondá a tisztelendő úr:

- Én mondom meg nektek, ki itten a bünös!

Még a szusz is elakadt az emberekben, Jancsi pedig kicsiny hija, hogy Ferkóba nem kapaszkodott.

- Itt áll köztetek! - szólt erős hangon a pap. Legjobban örült, a ki ült, gondolván, hogy csak az állók között lehet.

- Rámutathatnék, - mondá még odább.

- Egy kenyér morzsa van a fején! - mondja hirtelen, mire Jancsi a feje tetejére kapott.

- Te vagy az! - mondja Ferkó rászólva Jancsira.

- Oda vagyok! - rogyott térdre Jancsi... kin ime megtörtént az, hogy a kit akar, eléri az Isten!