VI.

A gróf úr kastélyában van a népség; elől áll a pap és biró között a gróf, szemközt vele Kántor István háznépe, Örzse mellett Ferkó.

- István, - mondja a gróf, - ritkán tesz az Isten csudát, ma azt tette, nem tudom kelmedért-e, vagy a leányáért.

- Nem tudom, méltóságos gróf úr! felelt Kántor István.

- Ha nem tudjuk is, az mindegy! - mondja a gróf, - de minthogy az Isten olyant tett, a mi kelmednek tetszik, most viszont kelmed is tegyen olyant, a mi az úristennek tetszik.

- Megteszem méltóságos uram; parancsoljon velem!

- Örzse a maga leánya úgy-e?

- Igenis! - szólt az öreg Kántor.

- Nekem meg van itt tizenkét fiam - szólt a gróf, mire tizenkét legény, köztök Ferkó is, kivált a többi közűl, - egyiknek adja kelmed a lányát.

- Ha az Isten úgy akarja, - mondja az öreg, - én nem bánom, - csak a lánynak tessék valamelyik.

- Megtalálja az a magáét, - szólt nevetve a gróf.

- Szólj leányom, - mondja az apja, - köztök van-e a tied?

- Itt van! - szólt szemérmesen a leány Ferkó felé, s tisztelendő úr összevezette őket.

- Isten áldjon meg benneteket! - mondja a pap.

- Itt küldi a foglalót, - mondja a gróf, a megtalált erszényből egy marok bankót adván a legénynek.

- Ki-ki keresse meg a párját! - szólt a többi legénynek is - kik a magukét nem soká keresték a lánysereg között.