EGY GOMBOLYAG FONÁL.

I.

- Egyetlen egy jó ember sincs a föld kerekségén, édes Ágnes asszony, ezt én mondom.

- Régebben mondhatta volna már, jegyzé meg Ágnes asszony az ablakot törölve.

- Aztán hiszi ön, hogy ez a világ még sokáig fog állni?

- Én mindent elhiszek.

- Ugy-e az ördögöket is?

- Tökéletesen, és annyira hiszem, hogy le tudnám rajzolni, ha tudnék.

- Mi lesz belőlünk? mondja rókaképpel amaz, kit Ágnes asszony, úgy látszik, nagyon félvállról vesz.

- Persze, Varjas uram, azon tépelődik, hogy magából mi lesz?

- Debz' édes Ágnes asszony, ha már húsz esztendeje egy asztalnál eszünk...

- Azaz: koplalunk, kiált a szóba Ágnes asszony.

- Elég, hogy eddig is megéltünk, Ágnes asszony, válaszolt Varjas úr, - minthogy tehát már húsz esztendeje, hogy egy asz... (asztalt akart mondani, de félt, hogy Ágnes asszony megint bele szól) födél alatt vagyunk, hát én az ön lelkéért is mintegy felelőssé teszem magamat.

- Ne aggódjék Varjas uram az én lelkemről, nem kell azt se áztatni, se szapulni, elég tiszta az nekem; csak Varjas uram lássa, hogy miképpen mosakodik tisztára; dejsz' tudom isten, hogy ázik ötezer esztendeig lúgban, mig azt a fösvénységet kieszi a hamu.

- Ágnes asszony! Ágnes asszony! ne vétkezzék, - ne kivánja, hogy én vétkezzem; ne zavarja el az embert, midőn megérti a jónak sugallatát, és szánva-bánva veri mellét.

- Ugyan kedves Varjas úr, - nem segíthetném ebben a jó szándékában? - ön úgy is tudom, hogy gyenge még az igaz hitben, hanem ha én behozom sodrófámat.

- Ágnes asszony, engem méregbe hoz.

- No hát folytassa ott, ahol elhagyta; éppen már azzal ijesztett, hogy mellbe üti magát.

- Jobb volna, ha Ágnes asszony is meggondolná magát, - ma hamvazó szerda van, - eléggé alkalmas idő arra, hogy az embernek eszébe jussanak azon cselekedetei, melyeket a más világra kár volna átczipelni, hogy ott emlékeztessék rá.

- Varjas úrnak pedig ilyen gonosz cselekedete...

- Én nem mondtam, hogy gonosz cselekedetek.

- Bizony nem is a jó cselekedetektől borsózott föl a háta hamvazó szerdán.

- Akármitől, mi gondja arra Ágnes asszonynak? elég az hozzá, hogy maga is elég okot adott arra, hogy mérgelődjem, pedig a mit olyankor mondtam, éppen nem olyan, hogy én azzal a másvilágon dicsekedni merjek; azért magamba szállván, mind saját, mind az ön lelkéről kivánván gondoskodni, - Ágnes asszony, ne nevesse ki ezen ellágyulást, - én egy fogadást tettem.

- Hallgassa meg az úr isten, - mondja Ágnes asszony fejcsóválva, - hanem előbb mondja meg nekem Varjas úr, mi lelte? Húsz esztendeje biztatom, hogy térjen a jó útra; de csak nem talált rá. Hány keserves könnyet ontott ki Varjas uram, - hej! ha rágondolok arra a maga raktárára, hány mindenféle szedett-vett portéka rothad ott.

- Már megint előhozza.

- Talán még tagadni akarja? - hát még most is hazudni akar, mikor bűnbánatra táltja föl száját, - ugyan mondja meg, hány kötelezv...

- Fogja be már a száját, Ágnes asszony! - kiáltja Varjas, mi előtt az asszony elvégezné, - nem akarom én hallani a maga örökös egyforma lármáját, hanem azt kérdem: akar-e engem fogadásomban istápolni vagy nem?

- Akarom, akarom, na! csak térjen meg egyszer a jóra, - hát mit akar? mondja el.

- Valahára! - mondja Varjas, - hát a mint mondám előbb is, én egy fogadást tettem.

- Kiosztja vagyonát a szegények között? - kérdi Ágnes asszony.

- Koldus vagyok én magam is, - nekem nincs kenyérkeresőm senki, ha magam nem nézek valami után.

- Hát holta után?

- Mit akar Ágnes asszony? - dühönge Varjas, - hát fejbe akarom én magamat lőni fogadásból? vagy aszkórban vagyok én? hogy végrendeleteket firkáljak.

- Jó! ... ezt egyiket sem gondolom tehát, - csillapítá Ágnes asszony, - hát mondja meg, hogy mit fogadott meg? bizony kiváncsivá tesz.

- Meg fogom lepni Ágnes asszonyt, - bizonyosan meg fogom lepni, azt elhiheti.

- Jaj! az az úristen, miképp gyönyörködhetik Varjas uram megtérésének; mert mostanában nem halásztak ki a pokol torkából olyan rút, fösvény lelket, mint Varjas úré! ... no tehát, mit fogadott meg? lelkem Varjas úr!

- Igy már szeretem, Ágnes asszonyt, - nem is fog rám panaszkodni; mert önt is befoglaltam a szent fogadásba, - csak hallja mit mondok.

- Alig várom.

- Hát, édes lelkem Ágnes asszony, minthogy a negyvennapi böjt bejött, annak emlékezetére, hogy urunk, megváltónk szintén negyven napig böjtölt, ... édes Ágnes asszony...

(Ágnes asszony összetett kezei széthúzódtak.)

... édes Ágnes asszony, nekünk meg kell fenyítenünk magunkat...

(Ágnes asszony kezeit csipőre tette.)

... Azért meggondolván a dolgot, ... elhatároztam és megfogadtam, - hogy negyven napig ne együnk egyebet, mint kenyeret, és minden harmadnap egy kis sajtot. - Ezen szavaknál Varjas uram néhány lépéssel hátrább állt, látván, hogy Ágnes asszony kezei éppen azon mozdulatot tevék, melyből igen könnyen megfenyítik a testet.

- Gyalázatos vérszopó! ... riadt föl Ágnes asszony, én koplaljak negyven napig ilyen haramiáért, ki még az istennek is az én bőrömmel akar beszámolni? ... hát engem olyan bolondnak néz, hogy ilyen módon hizlalom erszényét? ... Összeszedem mindenemet, itt hagyom, - fogjon bolondot, ha tetszik.

- Ágnes asszony! ... mondja áhitatos hangon az elcsipett róka.

- Mi kell? - mondja a másik.

- El tudna engem hagyni?

- Ebben az órában, - mondja Ágnes - de nem is várom, hogy nyakamba üsse az órát, megyek, szaladok.

- Ágnes? ... aztán elfeledte az én igéreteimet?

- Nem akarok tudni semmit.

- Nem mondtam ezer, meg ezerszer, hogy végrendeletemben megemlékszem önről.

- Emlegesse az ördögöket, de nem engem; - azért megyek.

- Még egy napot várjon legalább, ha aztán csakugyan el akar menni, Ágnes, nem tartóztatom: ... Mondja, hogy itt marad!

- Miért maradnék? mondja szelidebben az asszony.

- Majd meglátja holnap.

- Mit látok meg? - én semmit sem akarok látni, - holnap születésem napja, legalább húsz esztendő óta egyszer lesz egy ünnepem.

- Csak még ezt az egy napot, - aztán megigérem, mondja Varjas az ajtó felé menve, - hogy...

- Mit hogy?

- Hogy... majd... igérek valamit! Ezzel kiment az ajtón.

Mi is menjünk egy házzal odább.