III.

Menjünk néhány hóval vissza, tán derültebb képre is akadunk.

Még akkor élt az ügyvéd, élénk munkásság mutatkozék a házban, melynek egyik osztályában vidám fiúk zajgának, ha kiszabadulhatának az "öreg" keze alól; minthogy a hivatali órák alatt csak feleleteket lehete itt-ott hallani, melyekért az "öreg" szükségesnek lelte az ifjú urakat zajgatni.

Az ebédek és vacsorák ideje alatt aztán elszabadult a jó kedv, és éppen az öreg úr mulatta magát legjobban, ha a fiúk meghurczolták egymást.

Hasonló körülmények közt ösmerte ki embereit az öreg, - s ha valamelyiknek lelke százrétü lett volna, a századikat is könnyen megösmerte. Ilyen tapasztalatok után volt kedvencze Sándor barátunk, kit az öreg megszokott úgy tekinteni, mint tulajdon fiát.

Sándor bevallott tekintély a háznál, és csak körül kelle néznie, hogy meglássa, mennyi megelőzéssel viseltetik mindenki ő iránta. Az úr "Sándor öcsémezte," az asszony "megkedvesfiamozta;" csak egy volt, ki a bizalmasság határaihoz nem ért el: Róza, az ügyvéd lánya.

Érezteté a leány, hogy egy hölgynek érzelmei nem esnek megadóztatás alá, bár mennyire terjedjen ki az öregek figyelme; - és hasonló bizalmas nyilatkozatoknál legkevésbé szabad arra gondolni, hogy az apa és anya leányuk érzelmeiről csak úgy rendelkezhessék, - hogy ime: ez még ráadás.

Ime tehát egy külön ország, - melynek falai nem kevésbé magasak, mint a khinai falak. Már most az a kérdés, a fal mellett elmenni lesz-e jobb? vagy tán megérdemli, hogy az ostromhoz küzdeni akarjon az ember?

Az időknek mindig meg voltak saját fogalmaik: Jákob bojtárnak szegődött hét esztendőre, melynek elteltével azt mondák: ime itt van Lea, a lányunk, - a te szolgálatod bére. Jákob furcsa fogalmakkal volt megtömve, - nem tudta Leát méltányolni; mert rövidlátó volt. - Boldogságos isten, - egy csinos lorgnette, - és Lea lenne a legérdekesebb hölgy a páholysorokban! Nem, - ő a nyers paraszt, inkább még hét álló esztendeig jár a juhok után, anélkül azonban, hogy rá czélzott volna Petőfi, midőn azt mondja: megy a juhász szamáron - s mondom, még hét esztendeig csinálta a promenadeo-t a juhok társaságában, hogy végre Rachelt megkaphatta.

Ezek azután valódi pásztorórák, midőn az ember tizennégy esztendeig szerelemből juhokat őriz! Ilyen az izlés.

Változott a kor: ma nem szegődik el azért senki, hogy feleséget kapjon; ez a divat már elmult, s mi kénytelenek vagyunk történetünkben az időhöz alkalmazkodni, még pedig annál szigorúbban, minthogy a nő, kiről szólni akarunk, sokkal erősebb lelkű, minthogy mohón táplálkozzék a mai úrfiak megnyaggatott vallomásain.

Himzése mellett ül a nő, s míg a kéz megszokottan halad a munkán: csendes magányában, mint a virág kelyhe a legelső napsugárnak, megnyilik a lélek, - bevallja magának a legelső boldogságot, mit fiatal s még nem zaklatott kedélye rózsaszinben lát, hogy: mily kedves az élet!

Hiszi, hogy reá mosolyognak a virágok, - véli, hogy a tavasz madarait érti, s a csillagok sugarai ő hozzá futnak le a magasból, - kedélyében a fogalmak oly összebarátkozva élnek, hogy a négy fal közt nem érez elhagyatottságot, - hisz bensejében egy külön világot érez, ... s mindaddig boldog leend, míg egy idegen kéz szikrát nem vet e kis világba, vagy hogy a hőség lángját lobbantsa föl, vagy a szenvedélyeket szabadítsa el, hogy öljék meg a lelket.

S minő kevés az az ember, ki valóban gyónni menne e szent helyre; oltárrablók özönlék el e világot, s a legsilányabb fegyver, a hazugság az, mely a diadalt eléri.

Lányok, lányok! a kertnek vannak rózsái és liliomai, a napnak vannak tűzsugárai, - a hegyek ormain fehérlik a hó; - és ne higgyetek azon léháknak, kik arczotokat virágágyaknak nézik... kik szemeitekben keresik azt a lángot, mely a tűzhelyen ég, - a kik kebleiteken látják azt a márványt, melyet napszámosok kaparnak a földből... Bizony, bizony mondom, egy tükördarab megteszi azt a szolgálatot, amire szükségtek van, ... s ez az igazmondás nem ölte még meg a lelket.

Elejtem a fonalat, hölgyemet a himzőkeretnél hagyám, s tán udvariatlan vagyok, ha magát hagyom, kiről meg kell vallanom, hogy szép, anélkül, hogy társzekérről raknám rá mindazon tárgyakat, melyek a természet országából mint hasonlatok a nőszépséghez, minduntalan emlegettetnek.

Minő kín ez a mulatság, mikor még előbb egy varjut kell lőni, hogy azt meglátva, azt mondhassa valaki az imádott angyalnak, - az ön hollófürtjei! magyarabban mondva: varjutoll.

Nem, nem! hölgyemnek megvan lovagja, kinek ugyan nagy hibája, hogy őt hallgatva nézi; de annál bizonyosabb vagyok, hogy mélyen érez; különben telehazudná a lánynak szemét, száját, - pedig sokkal több részvéttel vagyok kedvencz alakom iránt, minthogy egy olyan szajkót akartam volna közel ereszteni hozzá.

A hölgy egészen a himzőkeretre hajol, érzi minden idegében, hogy az anya a harmadik teremben ül, s a háznak kedvencze nem éppen véletlenül feledkezett ott benn, - s e hallgatagságból árulkodék ki az indulatroham, mely órájára várt, és csak a perczet lesi, hogy támadni merjen.

Közöttük csak a himzőkeret áll, s ha a férfi szólni fog, - a nő nem mondhatja magának, hogy ez álom, - oly elkerülhetetlen a felelet, hogy hirtelenében nem tudja, igazat fog-e mondani, vagy védszerül ő is a tagadás fegyveréhez menekszik.

E ponton megszűnt a gyanítás, meg az előérzet ösztöne, - itt a tudás világa van, mely ugyan nem az igazság irott bizonyítványában van, hanem azon fölfogásban, midőn az ember érzi a virág illatát, - nem látja, de tudja: közel és itt van.

Még néhány gondolat, - lehetetlen tovább nézni a hímzés szineire; vagy az indulat, vagy a gazdag fürtök melege kergeti föl a vért az arczba; - s ha fölnéz, - kicsattan arczából a vér.

Nem jő senki, ki ezen hullámzásnak más irányt adna.

Izgalom, remegés, - remény, boldogság, félelem és szeretet: - ennyi vegyület együtt, nem lehet tagadni, ... e roham az élet legfontosabb perczeiben áll elő, nézzük a küzdelmet.

- Ugy látszik, hogy a szálak közé fonódnak az ön gondolatai is? - mondja Sándor félbeszakasztva a remegő csendet.

- Több, mint kiváncsiság, - mondja elfátyolozott hangon a hölgy.

- Megvallom, kivánom tudni az előbbeni gondolatokat.

- Igazi férfi, - feleli vissza Róza, - semmi egyéb, mint egy zsarnok; csak az kellene, hogy remegjek és valljak, nemde?

- Vallomásait, bizonyosan nem nekem fogja tenni, - mondá ingerlőleg amaz.

- Szelidül a zsarnok, - mondja fölnézve Róza, - azért, ha megengedi, - megmondom, hogy nincs mit megvallanom.

- Tehát itélet mondatik reánk, férfiakra?

- Legyen szives és mondja meg a többieknek is.

- Hátha valaki nem hinné el? - kérdi Sándor.

- Annak az egynek azt is megmondhatja, hogy szánandó ember.

- Ilyen kegyetlen bánásra éppen engem kelle kiválasztani?

- Ön erre éppen annyi érdemmel bír, mint a többi, - daczoskodék a leány.

- Tehát semmi különbség köztem és mások között? - kérdi meghatottabban amaz.

- Ön, úgy látszik, igen kényes gyermek volt, - ha ezt tudom, most édességekkel kinálnám.

- Ne tréfáljon, az istenre kérem.

- Hát nem vagyok elég komoly? - kérdi Róza egészen föl és Sándorra nézve, csakhogy ismét az előbbeni helyzetbe való menekülés rendkivüli erőlködésébe került.

- Nekem ma nem kellett volna alkalmatlankodnom, - mondja Sándor.

- Ime, megint a zsarnok, elfeledtek neki hizelegni, - mondja ránézve Róza.

- Én ki nem okosodom a nőkkel, - mondja ismét a másik.

- Tehát leczkepéldánynak szánt ön engemet?

- Azt ön maga sem hinné, ha mondanám is.

- Már most rajtam volna a sor, hogy kiváncsi legyek, - de megkisértem, hogy legyőzzem magamat.

- Ennyi ellentmondás! ösztön! - mondja meg Róza kisasszony, minden nő ilyen?

- Felelet helyett, - mondja Róza, - minden férfi ilyen zaklató?

- Hisz én voltaképpen miről sem szólék még!

- Még? ... ismétli Róza... hisz oly sokáig hallgatott?

- Azt hittem, hogy ön megértett engem.

- Midőn egy szót sem szólt?

- Igen!

- Tehát némajátékot láthattam volna? - sajnálom, hogy fel nem néztem, mondja a lány némi kegyetlenséggel.

- Fogadásból lett ön oly kegyetlen, hogy irgalma nincsen?

- Meglehet, figyelmetlen valék, - mondá Róza, - de ha ön szórakozott, vallja be.

- Még így is akar büntetni? - hát szabad nekem arra gondolnom, hogy e szobába szórakozni jőjek?

- Ön a házhoz tartozandó, magyarázgat a lány.

- Én ezen szobáig még gondolni is óvakodva merek.

- Azt hittem, - szólt a másik.

- És ezután? fölkereshetem önt?

- Ritkán.

- De gondolhatok ide?

- Ne tegye! - szólt határozott hangon a leány.

- Gyűlöl?

- Erre nem felelek! - mondja engeszteltebben a kérdett.

- Istenem! - kiált föl Sándor, - vagy elvesztem itélőtehetségem erejét, vagy nekem a jelek ellenkezőt jelentenek; - Róza, miért van az ön lelkében az az örökös tagadás?

- Miért? ... kérdi ön? ... mondja magasztaltan a leány - a férfiak millió alakban csúsztatják elénk a szót, mely biztató feleleteknek kérdésjele. - Önök szégyenlenek egy visszavonulást tenni, - de a nő feleletével diadalt ütnek. - Mi vagyunk a gyengék s minden fegyverünk száz kérdés ellenében kilenczvenkilencz nem!

- De a századik kérdés?

- Arra még nincs felelet, - mondja diadallal a lány fölkelve üléséből, hallván, hogy az apa kopogása közelít az ajtó felé, - se küzdés után jól esik az apa nyakába borulni.

- Apjának leánya! - mondja Sándor, s az irodába ment el.

- Kedves apám, magát szeretem! - mondja a lány atyjához.

- Hát másnak azt mondtad, hogy nem szereted?

Elvörösödött a lány, érzi, hogy az apa megérté a gondolatot, - s hirtelenében nem tudott egyebet tenni, mint apja mellére bujni, míg egyik kezével annak arczát simogatá.

- Most én vallatlak ki téged.

- Csak most ne, kedves, édesapám.

- Titkaid vannak?

- Semmi! ... semmi!

- Lány, én lelkedig látok, hiszed-e?

- Nem!

- Nézz rám!

A lány még jobban apja mellére hajolt.

- Lányom! a férfiakat lehet ugyan nem szeretni, de óvakodjál, hogy bár egyet megvess!