ELSŐ FELVONÁS

A DÍSZMENET

ELSŐ JELENET

(Capitolium előtt, jobbra Quintiliani-, balra Pertinax-feliratú ház,
Condianus, Virginia, rabszolgák bútorokat hordnak.)

VIRGINIA

Az istenek hozának vissza ősi padunkhoz, te kedves bátya, tégedet. Ládd, nélküled oly komolyak valánk, mert fészkébül a nagy sas elrepült.

CONDIANUS

S most újra ölelve, édesem, kikért e szív dobog, el is feledtem utam veszélyeit.

VIRGINIA

Ládd, anyám úgy esdte az eget, hogy adja az hamar néki vissza elorzott mindenét, s az ég meghallgatá e könyörgést, s a bú sóhaját jöttöd elölé.

CONDIANUS

Óh, édesem, mi hosszú, hosszú holdakig nem ízlelém e körnek édenét, de bocsássák meg házam Láresi, én a hazának hoztam áldozatot.

VIRGINIA

Igazad van, bátya, jól beszélsz, a hon feléri házad istenit, és ne hallgasd a gyönge hölgy szavát, ha búsg, hogy szíve rajta megtörik, ne hagyj utadba gátat vetni könnyemmel, utadba, mely az ég felé vezet.

CONDIANUS

Szólj hát, Virginiám, mi öröm hajnallott élted szép egén, mi bú felleg tódult irigyelve rá? Mióta én a szelíd görög honba, imádva a múzsák templomit, kincseket szereztem hazám oltárira. Minden, mi téged érdekel, mi bánt, szívemnek is örömet s keservt hoz az.

VIRGINIA

Te jó testvér vagy, halld hát titkomat; de vissza ne élj ám vele, mint szokás. Három napja, hogy anyámmal Róma fényes utcáin jártam fel s alá, midőn hon jövet azon setétesb utca szegletén egy deli ifjú tekénte reánk, és mi reá, ő mozdulatlan állt, mint kőszobor, s reánk mereszté szüntelen szemit. Midőn a másik utca végzeten hátra tekénttem egész véletlenül, még ott kövülve állni láttam őt. Másnap ismét így történe, és nem tudom hogyan jött, én kétszer mentem arra aznap, és másodszor az ifjú megszólít.

CONDIANUS

Tovább, kérlek, Virginiám.

VIRGINIA

Ő megszólíta hát, s oly édes volt e szó, mintha szívéből nőlt volna fel az érzet virága. Ő egy gall vitéz, neve Hilár, mi édes név ez, Bátya, ugyebár? De te oly komoly vagy, nem is figyelsz reám, mi is lenne egy oly nagy kebelnek ily hölgyi gyöngeség?

CONDIANUS

Hallgatok, sőt, igen is, csak tovább.

VIRGINIA

Elbeszélte sorsa átkait, és Láresinkre kért, vegyük fel őt, nehány napokra hajlékunk alá. Az embernek szíve nem kő, tudod, s egy elhagyott embertárs megindítja azt. Mi felvevénk, Hilár körünkbe van, ő oly szelíd, oly jó s mi szeretjük őt; de úgy szeretjük csak, mint elhagyottat. Te mindig komolyb leszesz?

CONDIANUS

Virginiám, akkor, tudod, tündöklik az ég, és hízelegve csalja a virágot, ha éji árva dért s fagyot hozand. Te gyönge virág vagy, és ha lesújt a dér, ki nem virulsz a tavasz virágival. Csak egy a nyár, vesz az, s a tél örök.

VIRGINIA

Bátyám, minő viseleted! Te engemet ijesztsz, bátyám, mi rosszat tettem, szólj csak, óh?

CONDIANUS

Semmit, éppen semmit, ládd, az emberi szívben oly nehéz gyanúk zajlanak, de álmok csak e gyanúk, az álom dőre, az álom elrepül.

VIRGINIA

Mi gyanú bánt értem? Mondd meg, óh, nekem, mondd szíved rejtekét; ládd, nem kerülheti ki a hajós azon szirtet, melyt nem ismér, szólj, édesem, s lemosolygom arcod fellegét.

CONDIANUS

Isméred Commodust?

VIRGINIA

Hogy ösmerném őt? Még gyermek valék, midőn Rómát elhagyá.

CONDIANUS (magában)

Három napja éppen, hogy városunkban lappang, várva seregét a díszmenetre, s azok ma érkezének el, - de nem, ez nem lehet. (Virginiához.) Te oly kegyes vagy, e világ tengerén egy gyönge sajka vad habok között, üdvöd kebledben van, s ha elvesz az, vissza nem térend. Vigyázz magadra, szép Virginiám! A gyönge plántát, mely a gondos kertész kezei alatt nőle fel, a déli szél lesorvasztja hamar. Mostan tehát áldjanak meg istenim, tüstént hozzád megyek, s te napként győzendsz szívem borújain. Ha erre megy a díszmenet, kijössz tán?

VIRGINIA

Ha vidámabban láttam kedves arcodat. (El.)

CONDIANUS

Sötét gyanúk váltják fel egymást keblem éjjelén, s mindenütt Commodus, s Hilár a kép, melytől iszonyodva rejtem el magam, s ha csakugyan úgy lenne, úgy Virginiám, Róma elveszénk; óh, ha tudnád, mily iszonyú mélynek szélein vagyunk, borzadva lépnél vissza, s szíved megtörne kínodon.

MAXIMUS (kilépve)

Bátyám, miért búsongsz, miért vagy oly komoly, nem száll a mosoly kedves ajkaidra. Óh! Valld meg nékem, valld meg szerető testvérednek, kinek nincs öröme, ha véled nem oszthatja azt, kinek a nap sötét borúba fúlt, ha nem látja szemedbe visszasugárzni.

CONDIANUS

Óh, öcsém, kettős tőr dühöng szívemnek húrjain, de búm okát ne kérdd, azt meg nem mondhatom.

MAXIMUS

Ne szegd ily kegyetlenül meg a bizalom rózsapántjait, melyek gyönge korunktól kapcsolnak össze már. Ládd, egyesülve gondolánk ki gyermekjátékainkat, együtt ízlelénk azoknak örömeit. S midőn te oly beteg valál, hogy lemondva máris élted, egész házunk gyászba borult, elrepült a gyermeki Maximusnak is mosolya ajkiról s helyette a keserv kristálygyöngye ült. - Ágyad lábainál mélázott szerető testvéred s visszajövő élteddel kedve is visszajött. Hányszor látta akkor a hajnal térdein a szilaj gyermeket, imádva az Orcus istenét, hogy meghagyva házunk reményét, vegyenek inkább magukhoz engemet, és ládd, pedig akkor még igen-igen szerettem éltemet, mert mindenem csak egyedül e dőre pálya volt.

CONDIANUS

Öcsém, te mindig oly igen jó valál.

MAXIMUS

Lásd, bátyám, nem könnyebb-e a terhet vinni kettőnek, mintha csak egy hordja annak egész súlyát? Nem esik-e jól, ha bánatunk tölt mérőjét kiöntjük egy rokon kebelbe. Hozd vissza atyánk drága emlékét szívedbe, ki halálos ágyán megáldva, és karjaimba vezetve, szólt: Szeressétek egymást, Maximus, kövesd bátyádat, mert útja csak az erénynek útja lesz. És ekkor én keblemhez szorítottalak, könnyeket hullajtva atyánk rideg kezére, esküve, hogy holtig hű leszek.

CONDIANUS

Ne vágyd tudni titkomat, öcsém! Te még az élet rózsakorában élsz, néked még sok napjaid vannak elélni, kéj s öröm között, ha egy szívben már dühöng a méreg, nem jobb-e, ha véle örökre sírba száll, mintha megmérgez más szívet is? E bú kimeríthetetlen, mint az élet a mindenségben.

MAXIMUS

Látom, te nem szeretsz engemet, érzem azt, és vétkem nem tudom. Óh, be fáj pedig a szívnek, ha eltaszítva, bűnét nem ismeri. De ha eltaszítsz bár, hű ebed gyanánt, ki alkalmatlan hízelgésével, ha széttiporsz a földnek férgeként, lábad porába fordulok még feléd. Óh! Én nyomorú, én! Úgyis sokkal tartozom neked, minden, mi vagyok, azzá te tevél, és megfizetni érte nem tudok; minden, mim van, mivel bír e szív, szeretetem az; és ez is - megvetett.

CONDIANUS

Felkészülék ellened dacom minden fegyverével, s a mord ellen legyőzve áll gyöngéd fegyvered előtt. Ím, halld, és szánj, ha szánni tudsz. (Lucius és több ifjak a fürdőből kilépnek danolva.)

LUCIUS

Tovább, barátim, később követlek. (Mind el, Maternus előlép, komolyan.)

MATERNUS (magában)

Az ős hazának oszlopi ezek, így elfajula Róma vére hát? De, szolga, te érzni, szólni mersz, fojtsd érzeted törött szívedbe bé.

LUCIUS

Már rád ragad bátyád kedvetlensége, Maximus? Te víg fiú, nem áll neked a szív keserve jól. (Commodus hallgatózva kilép.) És te, Condianus, mi túlvilági terveket koholsz, melyek porként összedűlnek itt.

CONDIANUS

Lucius, ma különös jókedvbe vagy.

MATERNUS

Midőn kesergni legtöbb ok lenne tán.

LUCIUS

Ah! S te itt, Maternus? Örüljetek együtt mindnyájan tehát, mert ma Rómát az istenek újra egy császárral fogják megáldani. Éljen Commodus! S ki nem mondja utánam, nem honfi, nem Róma vére az. Örüljünk tehát, hisz az öröm a társas életé, s mennél több kebel osztja fel azt, annál nagyobbra nől.

COMMODUS (előlépve)

Polgár, hogy érted ezt? Rómát császárral áldják meg isteni?

MAXIMUS (Commodushoz)

S te itt, Hilár? Mi észre sem vevénk.

LUCIUS

Hogy értem azt? Csak úgy, hogy mentül több császárja lesz Rómának, annál inkább zsarnokára un, s talán még egykor földerülve barnuló ege, kitör felette a szabadság fénysugárival.

CONDIANUS (súgva)

Az istenekre, nem tovább!

COMMODUS

Valóban szép mese, csak véretek ne fesse hajnalát.

LUCIUS

Herculesre, különös vagy, bárki légy. Mint látom, megfelel a szolga öltözetnek beszéded is, te tetszesz nékem durcás arcodért, mely olyast mutat, mint házi őrebem, bár azt te érted odadni, nem szeretném. Ha, ha!

COMMODUS

Az őreb, hogyha nincsen láncokon, onnan urát is megtámadja még. (El.)

MATERNUS (dühvel)

Te szolga! Gaz! Te átkozott pribék! Mi áruló fajzatja vagy te eb, mert Róma ily fiút nem szülhete! (Eszmélve.) Hah, de én is rab vagyok csak itt, s a szolga gyáva, a szolga hontalan.

LUCIUS

Maternus, és te ily tűzbe vagy? Felengedél a hon oltárinál, valóban, szívből láng ütőde fel!

MATERNUS

Habár nem adták az istenek nekem, hogy hazámban hont találjak én, ha nincs szívemnek semmije bilincsein kívül, csak mord ború agyamnak éjjelén, a szolga keblében egy szent tűz ég, eremben Róma régi vére forr. Tüzel a szirt, ha vassal összevág a csendes tenger ölében a halál.

LUCIUS (súgva)

Maternus, én elismertelek, kezet nekem, és szívet én adok. Bár aranyszövetek környeztek gyermek engemet, s te rab anyától rab születtetél, a szerencse játsza csak velünk, két rokon szűt öntve két alakba.

MATERNUS

Te jó vagy, egy a sok kaján között. (El.)

LUCIUS

Félre, barátim, most a gondokat, űzze őket el a kocka, bor, most ez a divat.

CONDIANUS

Tedd, Lucius, szívedre jobbodat. Lethe vizére te teteted magad; ezen könnyelmű, pajzán máz alatt egy nemesb szű ver a hon felé. Óh, valld meg, Lucius, hogy szívemhez szoríthassalak; valld meg, hogy kettőt szeressek benned: barátomat és szent hazám fiát.

LUCIUS

Nem ismertelek így el tégedet, s midőn az utcán elfordulva tőlem, nem nézhetéd könnyelmű tetteim, akkor ége szívem még nagyobban, és barátomnak téged vágytalak; igen, Condianus, imám a hon, imádom azt még Marciám előtt. De a világ oly furcsa, óh, barátom, s indulatim legszentebbikét eltitkolám előtte, mert nevetné, mert ismerve elrontná tervemet. S utálom minden társimat, azok a kéj s gyönyörnek rabjai, kit szeretve, valóban tisztelek kívüled, az Maternus csak maga, e rab, e pór szabad nemes, bilincsiben magas, és honfi, míg csúf szolga lett a polgár, fény között. (A nép gyülekszik.)

MAXIMUS

A díszmenet közelg. Anyám s Virginiánk kiváncsik látni azt; értek megyek. (A díszmenet jön. Virginia, Condianus és Lucius egy szegletbe vonulnak, Commodus a tribunalra lép, a praetorianusok körülveszik, a Szenátus eleibe áll.)

MAXIMUS

Mi ez, Hilár és Commodus egy?

CONDIANUS

Beteljesült, amitől remegtem én.

PERTINAX (a szenátus nevében)

Köszöntlek ím a szenátus és Róma nevében, Commodus! Még gyászban áll a Septicolis, atyja halála miatt. De te letörleni jöttél szemiből keserve könnyeit. Te jövél nékünk vigasztalóként, meggyógyítni a hon sebeit. Büszkén fiára szegezte Róma szemeit, midőn Herculesként vívtál az ősi Dunánál, esdve azon időt, mely borostyániddal körünkbe vezet, itt adni a hazának -

MATERNUS

A vég haláldöfést! (Morgás, bámulat.)

LUCIUS

A vakmerő!

A NÉP

Halál, halál reá! Rossz előjel.

COMMODUS

Miféle szolga ez, ki így zavarja a szent ünnepélyt? De, vakmerő, lakolj!

SOKAN

Maternus, az üvölt, a gyáva szolga csak.

COMMODUS

Mit érdemel, reátok bízom őt, szenátorok, ki nem is ismerve még kormányomat, ím így gyalázza máris fejedelmét.

SZENÁTUS

Halál, halál!

COMMODUS

Mit hozhatsz vétségedre, szólj te is, s így megcáfolom, hogy szavad hazug.

MATERNUS

Hogyan? Kihallgatni köteles vagy.

COMMODUS

S még ez is? De hát vétségedet -

MATERNUS

Nincs, s ha volna is, elhallgatnék vele, hiszen erős vagy, vedd el éltemet, ha halálom hasznodra lehet. Mindenki annyit tesz, amennyit tenni bír, nem mennyi joga van. Kívánod éltemet? Vedd el, hatalmas úr! Úgyis, ha kívánod, bármi színbe öltöztessed vétkedet, a véghatár csak a halál lehet, és ha nem veszítsz is, csak azért nem teszed azt, hogy bizalmat nyerve többet ölhess le később, ha késed alá áll a szegényke juh. Elvégezém.

COMMODUS

Halj meg tehát! De ki szolgája vagy?

PERTINAX

Enyém, - és könyörgni érte nem tudok.

COMMODUS

Ki sincs tehát, ki érte esdene?

MATERNUS

Ki esdne e nyomor rab életiért? Veszélybe hozni önnön életét, csak addig ér, amíg használhat ő; aztán nem ember, s a szolga veszhetik. S még ekkor is mondnak jót vele tenni; mert a halál leoldja súlyos bilincseit; s a szolga haldokolva, ha porba görbedett, még hálaszókat nyög ki tettekért.

VIRGINIA (Commodus lábainál)

Én esdek érte, mindenre, mi szent, és esdek érte, porba hullva így: Quintiliana porba térdepel, egy éltet esd, mi nem tiéd, Uram, mire nincs joguk a föld hatalminak; mivel az ég ajándoka csak az, ti venni tudtok, adni percet sem már. Ha elrepült a mult borúba az, halálra látok fényes templomot, de behorpad a halál hazája, és a templom porba hullva már. Oh, a világ nem élet-e egészen, nem élet-e parancsok isteninknek. Ne szegd meg azt, és áldom létedet, add nekem azt, mit venni bűn neked. Bocsáss meg, óh, ezen szolgának és legyél kegyes első napodban már! Melyben parancsolsz a drága szent hazán, nem ölni, de csak boldogítni őt. Nem esdek én Commodustól, mit is? Commodus nagy, én csekély vagyok, de esdem őt a szende jó Hilárt, kivel Laresinknek libatiót hozánk. Mi ő neked? Te oly hatalmas úr vagy, ő láncival csörgve rab marad. Őrseregiden keresztül is megtalál a tőr rabló kezükben; de legszentebb védfalad a nép szerelme lesz. Bocsáss meg néki, óh, felséges úr!

COMMODUS

Kinek szószólói a Gráciák maguk, annak fejére ki mondna még halált? Most fel tehát, mert esdve lesznek vágyoktól égve jó testvéreim. (Szenátorok. Commodus köszönti híveit.)

PRAETORIÁNUSOK

Éljen Commodus, a császár. (Mind el, kivéve Maternust, Condianust, Virginiát és Juliát.)

MATERNUS

Közel álltam sírom éjjeléhez, a határhoz lesújtni láncimat, s egy égi mentő szóla most le hozzám, s parancsolá, hordjam bilincseim. A szolga nem tudja, vajon köszönje, vagy átkozza istenit, kik őtet itt csak tűrni alkoták, de mit is köszönjem én meg, nemes hölgy, tettedet. Kiége már a szolga érzete, gyalázva lefosztja, haj, a tettnek ékeit, ha dicsérni szolga kezdi azt. Kívánom, élted rózsahajnalát ne zavarja soha se fergeteg, de te igen is jó vagy e világra, te mord körén boldog sose lehetsz, s ha jön a vész gyönge sajkádra majd, a szolga lép elédbe láncival, védőd lesz, mert bilincsbe is feldobog hálaérzete s ha sok, ki most lebeg rózsa kor körül, tovább repül a téli fagy előtt, csak én leendek, ki erősen áll megkeményült szíve érzetivel. (Letérdel.) Ím térdelek, mit eddig nem tevék, sem ember, sem viszonyok előtt, ím könny fakad szemem borúin, és mind ezek nem hálaérzetek, de a keserv ömlengései, hogy pór, én neked hálálni nem tudok. Óh, égi lény! E korban, Rómában te egyedül érzesz a hon leányi közt, kik érzéketlenül elhagyják anyjukat. Te vagy egyetlen, ki megvetve minden dőre, kába esküvést, megnyugszol egedbe, mely szívedben van. (Elrohan.)

VIRGINIA

Szegény Maternus, valóban szánom őt.

CONDIANUS

És én a rabban a honfit tisztelem.