MÁSODIK
JELENET
(Díszterem, Commodus,
Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, kíséret.)
COMMODUS
Lucilla, te távollétünk
ólta hymennek rózsaoltárin áldozál, kívánom, e rózsák tövistelenül viruljanak
késő sírodig, mit kétleni nem hágy választásod, mely Róma szenátusa szép
füzéréből a legszebb virágot tudta kikeresni.
CLAUDIUS
Ámbár megtisztelésed egy
érdemetlenre esett, de e bizalmat megérdemelni, légyen éltem főcélja csak.
COMMODUS
Hogyan? S szavad
tetteddel úgy meg nem egyezik, midőn testvéredet, a szépségéről híres
Marciát be sem mutatod? S te néked is, Fadilla, távollétem óta fiad jó nagyra
nőlhetett, és őt csak éppen öcsédnek látni nem szabad?
ARRIUS
Bocsáss meg, bátyám, nem
akartam a császárt kormánya első napján mással elfoglalni, mint a hon
java.
CLAUDIUS
Én is ezt felelem csak,
Uram, de távozom, elődbe hozni őket. (El.)
COMMODUS (nevetve)
A hon java, mi dőre
szózat ez, a hon java nem önjavunkért kedves-e nekünk?
CLAUDIUS
Mi ez?
ARRIUS
Ha nem lenne
meggyőződve arról Arrius, hogy beszéded tréfa csak, Uram, sógorod lenne
az, ki ellent mondana. Veszélyes és oly komoly tréfa ez, Uram, melyhez korán
szokik a fül.
CLAUDIUS
S a dőre szóból
komoly való lehet. (Arrius és Claudius el.)
COMMODUS
Ez meglepett, e szó
nehéz vala, de való, való, én nagyban vétkezék.
LUCILLA (nevetve)
Így csalt tehát meg fáma
engemet, ki tégedet bajnoknak hirdete. Egy asszonyos szenátor felére szíved
szent sugaltival.
COMMODUS
Hah, a vakmerő
lakoljon, igen, Lucilla, ő lakolni fog.
ARRIUS
Bátyám, atyád halálos
ágyán Arriust adá második atyádnak, s midőn megáldva könnybe lábadott, s
szerelme megfagyott hideg ajkain a halálban, te ígéréd, hogy Arriust hallgatni
fogod, ő mosolyga, és ez végmosolya volt. Mint ember ígérted, mint fiú, s
a fejedelem szót fog tartani.
COMMODUS
Valót beszélsz, Fadilla,
hű testvér vagy, egy rossz lépéstől vonva vissza most.
LUCILLA
Természetes, Fadilla oly
jól érti, a rény ügyében védni férjeét.
COMMODUS
Igaz, s azért ő
bíró nem lehet. (Claudius, Arrius, Marcia és Lucius bejőnek.)
ARRIUS
Itt áll fiam, fölséges úr,
kinek szívében a hon szerelme ég.
LUCILLA (félre)
Hah, átkozott eset. (Commodushoz.)
S mivel te a hazának egy reménye vagy, úgy Rómával érted érzek én.
COMMODUS
Dicsőn beszélsz, s ha nem
csalódom, mi már találkozánk, de hagyjuk ezt most. Te agg Arrius, te még
ősz fejedre pártütést hozasz.
ARRIUS
Fölséges úr, én nem értelek.
COMMODUS
Emlékezz vissza mai tetteidre,
üdőt hagyok, de hát az ily fiúnak atyja mi is lenne más, ha elveit
tőled tanulta meg.
ARRIUS
Uram! Tetteim sorában vétket
nem lelek. Vagy tán az pártütő előtted, ki a jog igaz útjára visz,
úgy kívánom, mint ki az legyen, és országod fölvirágozik. Nem kérdem én a
császártól, jól tettem-e. Hallgat szívem és így nem vétkezik. De te, ki híved
ellen szólni mersz -
COMMODUS
Bocsáss meg, Arrius, igen
hibáztam; hibám megismerem, s javulok is. De ládd, legyen türelmed én velem,
még nem szokott a bajnok trónba ülni. Ez hát fiad (Félre.) - kívánnám,
lenne más. Claudius Pompeius, te is elhoztad szép testvéredet, és a hír hazug
volt, midőn azt kiáltá, mert nem beszélte, hogy égi isten ő. De, szép
Marciám, remélhetjük-e, hogy többször eljössz udvarunk egére, e nap derítni
fényes hajnalát, melyben elborul minden más csillagzat.
MARCIA
Igen kegyes vagy, felséges úr!
A gyönge repkényen örülni a sor, ha egy nemes cser védelmezője lőn.
COMMODUS
Oly kegyes, mint szép, a nap
sugáriként, ily tömlöcbe rabbá lenni kéj. Addig is hát, míg újulni látjuk új
színekbe fénylő ékidet, csak a remény rövidíti hosszú perceim, mert ládd,
oly nehéz az egyszer ízlelt Elyseumot felejtni már, ha tőlünk elveszett.
Pompeius, te gazdagabb vagy nálam, mert ily kinccsel nem bír földi más.
CLAUDIUS
S már üdvöm egészségéhez csak
egy hibázik, hogy a gyönge galambot erős sasnak védelmébe adjam, s míg az
a Lareseknek hoz libatiot, amaz egekben vívjon a tüzekkel, melyek hazája
fényegén borongnak.
COMMODUS
Szép álom ez, csak a sas, kire
bizod a galambot, el ne tépje azt.
CLAUDIUS
Marciámat Lucius bírandja,
ők a rokon szívű szülők közös reményeik, s ily véd alatt
galambom nem remeghet.
COMMODUS
Úgy? (Félre.) Az egekre!
Nem bírandja őt. Magunk kívánunk lenni, testvéreim. Ti ketten itt
maradtok. (Mind el, kivéve Commodust, Lucillát, Fadillát.) Ittlétem
első napján egy különös kalandom vala. Egy nemes ház létezik Rómában, a Quintilianusoké.
Ismeritek talán? E háznak tagja Virginia, csinos leányka, oly szende, oly bájos
ő. Egy érzet gerjede fel bennem iránta, minőt képzelni nem tudtam,
hogy ember ily érzetre képes lenne. Hogy képes lenne az égbe ragadva e por
megvetni, mindent felejtni, mindent, mi nem az ég maga. S e leányról örökre
lemondjon a császár, mert purpurt visel, legyen megfosztva az égnek
üdvétől? És úgy van, úgy van, én őt nem bírhatom.
LUCILLA
Fölséges öcsém, te így
beszélsz, nem bírhat-e egy oroszlán egy gyönge zergét, hol lenne lány, ki
ellent állana?
COMMODUS
Igen, igen, de mord testvérei
azon rideg, bezárt keblű hősök, borzadok, ha rájuk gondolok, nekik
istenek a rény, a rény, mondom, ők dacolnak földi urokkal, és nevetve,
szilárdul megvetik bilincseit. Én ismerem őket, és ilyes embereket nem
szenvedhetek, nem küzdöm vélek, nem, én félem őket. És ily embert többet
ismerek, ilyenek mindkét sógorim. Én utálom őket, mert minden szeszélyim
ellenségei. Pirulok, rejtőzni kívánnék tekintetek előtt, mert egy szó
súgja szívemben, hogy több a rény, mint puszta eszme, s ha több, úgy ők
nagy emberek, s korcs császárjok.
LUCILLA
A császár, kinek kezébe az
istenek adák villámjukat, fél egy nyomor ebet, ha rá ugatni mer? Minden
embernek van valamije, miben tartja díszét, mindenét. A nyomorú szolgának,
kinek semmije e föld körén, a rény eszméje az, s a túlvilágban egy boldogabb
való. De te hatalmas vagy s mi kéne több?
COMMODUS
Ha ez való lenne, óh, Lucilla!
De érzem, nincs ez így, s e hang igen gyakorta kísért engemet. Felijedek
tőle a sivatagnak vadjaként futva, futva magamtól. De neked igazad lehet,
csak korán gyermekségem maradéka ez, melyet vén tanítóim fejembe vertenek.
LUCILLA
Természetesen, mint kinek
annyi joga van, mennyit tenni bír, se több, se kevesb. Vizsgáld az egész
természetet, és minden abban e törvényt súgja csak. A kis féreg nem annyira
tart-e jogot, mennyire erejével tartni bír, a férget a kis madár eszi meg, s a
kis madár mindent magáénak tekint, minél erősebb. De jő a sas, előtte rab a
kis madárka is. Te vagy a sas, fölötted senki sincs, róvni tettedet, tehetsz,
mit tenni bírsz.
ARRIUS
Igen, te hatalmas vagy,
öcsém, a honra nyomort és égi sugarakat hozhatsz, de jól fogd fel, óh, mi szent
e név, a hon. Az istenek a kezedbe adtak egy hazát, hogy szolgája légy, a közjó
rabja csak, néped kivett társaid közül, nem a nép van te érted, de te vagy
népedért, és számot kérnek a túlvilági bírák minden életért. S te nem tudsz
adni majd egy éltet is. Szívedre száll az átok, melyet népedre hintél.
Menekvést fogsz keresni, ösvényt agyad rémétől, de összevágtak az Óceán
sötét habjai fölötted és te elveszél.
LUCILLA
Jó testvérem, túlköri
bírálatodat szép lenne a népnek hallani, de mink, kik tudjuk, hogy életünkkel
lételünk veszett.
COMMODUS
Lucilla, s valóban, ezt
lehet gyanítani. Lucilla, mondd, hogy csalni vágysz, én megbocsátok. De ha ez
való, csak képzelhető, úgy, ah, mi lenne földi lételünk, mi hátrálna tenni
úgy azt, mi a nem tevést okozná társainknál? Miért ne lenne akkor a bűn
egy és erény? De már lehetlen többet hallanom, nekem nyugodni kell, kialudni
agyam rémeit, hogy gondolat nélkül ébredjek fel, mert gondolat nélkül lenni oly
dicső dolog. (El.)
ARRIUS
Testvérem, ezt rólad fel
nem tevém. Már annyira ment, hogy visszalépni nem lehet. Óh, Róma, én öcsémmel
gyászolandlak, ki a hon szent reménye volt.
LUCILLA (nevetve)
Csak rajta, oly
dicsőn ment, mintha Zenoból szavaltad volna el, csak kár, hogy már a
boldog kor veszett, hol effélével mindki jóllakott.
FADILLA
Fortine [?] hát,
mitől remegtem én. Hasztalan üvöltnék e teremben vad manesek gyanánt rossz
magzatiknál, hol az erénnyel örökre múlt a megelégedés, hol a jog istene szent
helyére ült a kajánság büszke rémalakja. Jó, én megyek, ne hallja szóm, a
rénynek szent szavát, a jog oltára, hol csak vér folyand. Elvonulva is sírathatom
a hont és öcsémet, mely véle sírba szállt, mert a hon, élte annak ki vezérli
őt s eleste néki hoz halált. Az ég veled, testvérem, én kívánom, hogy szód
alapja szíved úgy legyen, amint enyémnek csak szerelme volt, s hogy súgja
szíved legbensőbb szavával, hogy bátyáddal mindig jól tevél. (El.)
LUCILLA (gúnnyal)
Csak azt kívántam, hogy
lerázzalak, most már nem féltem tervem sikerét; még férjem egy azok közül, kik
gátakat halmoznak utamon. De vannak módok elvakítni őt, és Arrius nyitott
sírjába fut. De Commodus jő. (Sír.)
COMMODUS (belép)
Mi ez? Ki merte bántni
Luciát. Hah, átkozott! Lakoljon az nekem.
LUCILLA
Óh, ne mondd ki oly
korán ítéleted, meg találnád bánni azt.
COMMODUS
Jupiterre, nem, soha! De
szólj.
LUCILLA
Ígérd előbb meg, hogy
megbocsájtsz neki.
COMMODUS
Mert kéred, ám legyen.
LUCILLA
Fadillával rólad beszélgeténk,
tűzbe jövék szíved védelmében; ő azt állítá, hogy durva, elvadult, én
hogy miként a sassal égbe tör, úgy galambként szelíd e föld körén. Ő azt
vitatta, hogy mi kár, hogy nő nem részesülhet a trónnak szent hatalmú
bíborán. De nem, tovább nem mondom el testvérem gyalázatát.
COMMODUS
Az istenekre, Lucilla, ha még
szeretsz!
LUCILLA
Mi fönt beszéltünk tehát,
ő megszidott. Ő érdemetlenül gyalázva végre még többet is, még dühben
őrült innen elfutott.
COMMODUS
Hah, Fadilla, ez volt tehát
sima beszéded! Ne lépj soha trónom elébe, hogy meg ne törjem bocsánatom szent
ígéretét. Lucillám, te egyetlen vagy, ki híven szeretsz.
LUCILLA
Óh, bátyám, ez elismerés mi
szép jutalma szenvedésimnek. (El. Perennis már ezalatt bejött.)
COMMODUS
Ah, Perennis, éppen jól jövél.
Mit vélsz, Virginiával mitévők legyünk? Tudod, kiről már szóltam én
neked.
PERENNIS
Fölséges úr! Érzem e
megtisztelés becsét, mely bizalmadban részesít. De azt javallnám, kezdnők gyönge
szerekkel, kérni, vakítni kell előbb, fenyítni, s később, mit az
erősb tehet.
COMMODUS
S a nép, ha zúgni fog, hogy
császárja haramiává lőn, mely elorza legszebb kincseit -
PERENNIS
A népnek foglalatosságot
adunk; azon nép, melynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet.
Csinos igát jobban húz a kevély, terjesszük hát azért a fényűzést közöttük
el, s a fényűzés a viszály almája lesz; kimeríti erejüket, s az
erkölcstelen fényűző népből puha szolga lesz; építsünk
fénytermeket nekik, és ne féljünk, hogy ellenünk kitör, csak olykor kapjon az
őreb egy hízelgést s csontot annyit, hogy élhessék csak s leghűbb éji
őr marad.
COMMODUS
Igaz, tégy, mit jónak ítélsz,
reményem benned él. (El.)
PERENNIS
S a többiről gondoskodom.
Vakítni kell előbb, és érzeményinket másokéhoz alkalmazni, míg egyet
érezni vélnek ők velünk s ön akaratjukat vélik látni mienkben; és ekkor
arra vezetni, mit mi akarunk, őket könnyű már. Szükségesnek kell
magát tenni az embernek másoknál, s akkor kéretheti magát arra, mit maga is
kíván. (Nevetve.) Egy fejedelem, ki népeknek parancsol, alacsony
szolgája, rabja lesz.
|