HARMADIK JELENET

(Átrium Pertinaxnál, a Laresek oltárukon áldozati tűz ég.)

PERTINAX

Honom, ím újra oltárodra áldozom, s reményem fent lobog oltárod lángjaként. Óh, ne csaljátok meg, istenek, e szent remény sugallatát, ne játsszátok ki egy egész hon dicső álmait, egy emberen áll, egy porszemen a lét; egy ember hajtja a sors kerekét honok felett, s ez ember oly halandó, oly gyönge, mint rab társai. Ő rabja szíve viharzatinak, és egy szeszélye ezer veszélyt okoz. Egy nemzet sorsa oly sajkában hever, melyet ezernyi szél moraja visz, egy szirtről hajtva másikára, míg végtére mind összetördösik. Óh, küldjétek el hát szívére, istenek, bárkik legyetek, kik fölvirulni engedétek a hazát, szent malasztotokat, vezérelje rény éltének útjait, s az út dicső lesz, melyen haladand. De mit beszélek? Nyomja szívemet is egy bűn, s e bűnt felejtni nem tudom, nem küldhetem fel hozzátok, istenek, e bűnterhelte szívnek érzetit. A nap sugára kínt hoz énnékem, az éj viharja kínzza e kebelt, és annyi éve táplálom már e kígyót! De ezentúl hordni nem tudom (Kiszól.) Maternus, Cleander, jőjetek! (Mindkettő be.) Ugyebár, véletek sose bántam úgy, mint többi szolgáimmal, de mennyire lehetett, magamhoz emeltelek fel. De hogyis ne tettem volna ezt saját gyermekimmel? A vad nem taszítja el magzatát, nem löki el az undok igába; és én egy ember tettem volna ezt?

CLEANDER

Hogyan?

MATERNUS

Mi ez?

PERTINAX

Lássátok, e vész letörte szívnek is valának érzeti, nem volt az mindég oly sötét, üres; de ége és reményle vágyva üdveget találni itt, e bús világ között. Csak ezernyi vészvihar tehette azzá, mi most, kitépve minden szentet, minden tüzet, kivéve azt, mely a hazáért ég, s csak a hontól vett porral enyészik el, mely annál inkább rögzik meg keblem belseiben, mentül kevesb van, mit szerethetek. Ecet tehát e szív, de ez érzet nem e világ nyomorszülöttje volt. Bilincszörej között láttam én elvirulni a rény, a kellem legszebb bimbaját, nem csodálva, nem imádva, mert becsén korbács és békó volt lefestve csak. E rableány volt üdvöm képzete, mindenem e rableányban leltem, mit hasztalan keres sok hatalmas úr, a dőre fény között. És éltem jelen Elyseumomat, mert nem gondolék a bús jövőre még. Két gyermek volt szerelmünk záloga, s a rableány nyomorának mélyéből felnyújtá őket nekem, felnyújtá és elköltözött, hol lehullva földi bilincsei, kacaghatá e föld ítéletét. De én itt maradtam, és emléke két fiamban élt. Imádtam őket, mert őt láttam bennek visszasugárzni, óh, de a világ nem így ítélt tetteim felett, nem így a nő, melynek hűséget esküvék, nem így ítélt tetteim felett, mert a világ oly kemény, oly szigorú, nem ismeri az a szentebb érzeményt. S mivel nem ismeri, nem is becsüli azt. És két gyermekem, szeretve bár önéltem gyanánt, rab maradt, s ti vagytok ők, én átkozott atyátok; ím térdein bocsánatért könyörg, ah de látom azt, nem lehet ott bocsánat, hol így lesüllyedt már a mord szülő. Ti dőre szégyen áldozati vagytok és ezt soha másolni nem lehet.

MATERNUS

Atyám, (Megölelve.) óh, nézd, mi hát az ember? Tehetlen egy gyönge húsdarab, de benne él a szent istenség dús szikrája már, él mindkiben, királyban s rabban is. Az ember önmagának istene, ő alkot egy világot szívéből, ő Tartarust és Elyseumot, s azzá, mi lesz, maga tevé magát. Te éltet adtál, viselve gyermekedre oly édes gondot, mint ezernyi szem, te szívet adtál, elmét és érzelmet, mit esdne még fiad? Óh, Pertinax, most rajtam áll, szerezni fényemet, s az önszerezte fény oly dicső; míg ősatyánktól szállva csak reánk dőre füstté lesz, mely megé a csúfság rejtezik; csak az dicsekszik születésivel, ki dícsérteset magában nem talál. Én rab születtem és addig az leszek, míg nem beszéli Róma fényemet. Rabnak neveznek a fényfedett urak és szellemem kacagva nézi fénybilincseket. Atyám! Fiad úgy boldoggá teszed, ha szűd keserve rajta megtörik. (El.)

PERTINAX

Te jó fiú vagy, az ég megáldjon érte.

CLEANDER

Én elfogadom, atyám, szíved szép ajándokát, és elfogadva azt, szent célja lesz életemnek hálaérzetem. E szó, "Atyám", erősítse szívem érzetét, dacolni vésznek éltem útjain.

PERTINAX

Óh! Mily soká lemondtam az örömről, két ily nemes szűt fiamnak mondani. Nyugodtan nézhetek az egekre, mivel megbocsájttak, rabgyermekim nekem, s meg nem vetették a kaján atyát! Kevés napom van már hátra átélni, hagyjátok azt nyugodtan élnem át; egy félrelépés életem útán annak hajnalában egy hosszú éltet tesz nyomorulttá. De én örülök, hogy bűnhődék, mert még nagyobb keserv vétkesnek érezni magát, nem szenvedve vétkeért. (El.)

CLEANDER

Úgy mi gyermekid vagyunk, s míg te tisztelve, fény között töltöd hasztalan, hosszú napjaidat, mi gyermekid megvetve rabként éljünk a sötétben, az esztelen világ csacsogása végett? Igazad van, Pertinax, ha úgy kell, atyám! Néked nincs sok életperced már. Utat csinálj te is, nem látod-e, e világon minden helyet csinál? Te hasztalan foglalod el tiédet kóró gyanánt, melyre már vár oly sok új csira. S ha kitérsz, még e helyet is osztva bírjam? Hej, Maternus, ez így nem lehet.

MATERNUS (belépve)

Miért vagy oly komoly, Cleander? Azt hittem, e nap neked örömsugárt hozott.

CLEANDER

Ah, bátyám, mikor minden örömet oly drágán kell megfizetni s a vásárolt öröm elveszti édenét, semmi sincs tökéletes e világon.

MATERNUS

Szólj, öcsém, mi rontja kedvedet?

CLEANDER

Ne kérdd, minek búsítnám szívedet.

MATERNUS

Öcsém, ha szánsz, szeretsz, az istenekre, szólj, miért búsongsz?

CLEANDER

Ha szeretlek? Óh, igen! És éppen ez búsít, Maternus. Atyánk oly kegyetlen, ő holta után engemet szabadnak akar hagyni, gazdagon megajándékoz, és tégedet, de nem, nem mondhatom -

MATERNUS

És azt hiszed, hogy a legrosszabb meglepjen engemet? Szólj, kérlek, eléggé megkeményedett szívem, bármit hallani a bilincsnek súlya alatt.

CLEANDER

Szólok tehát, bár szívem megtörik. Ő tégedet a rabság nehéz éjjelében hágy, mivel megvetéd kegyajánlatát. De ez így nem lehet, én is felosztom véled nehéz sorsodat, de testvéremet így látni nem bírom. Én sajnállak tégedet, s sajnálatom egy nehéz fellegként elborítja éltem fény egét, s abból a gondolat villámként sújt alá s a bérc alatta megtörik, ha hajolni igenis erős.

MATERNUS

S csak ez oka keservednek, öcsém, hogy a rab Maternus nem nyer kincset, fényt, címeket? Ah, úgy hasztalan e bú, kiégett keblem, megtanulta viselni a sorsnak vaskezét, por már nekem a fényvilág, és szívemben csak egy a kép, mely él s örökre benne élni fog, ezt nem ragadja el atyám: kincsem, mindenem ez s fénytermem a nagy természet maga. Isten veled, élj, örülj e földi javaknak, boldog vagy, ha azok neked örömet sugárzanak, én láncimban oly boldog nem vagyok. (El.)

CLEANDER

Ez nem sikerült. Nem képzelém, hogy ily esztelen is lehet még halandó; de nem kerülitek ki Cleander tőreit; ti félelmesek vagytok nekem, én is néktek az leszek. Nem mocskolom be kezem véretekkel, legyetek sírásók önmagatoknak. Atyám, már te nem élvezed jószágaid, kéjeket, hagyd azokat fiadnak. Maternus, nékem vetélytárs ne légy s szíved nemes tüze eloltsa éltedet.

(A kárpit lefordul.)