MÁSODIK FELVONÁS
A KÉNYÚR ÉS UDVARA
ELSŐ JELENET
(Csarnok. Commodus, Lucilla, Perennis, Claudius, Arrius s többen
asztalok körül.
Hátul táncosok, hangászok és a többi mutatják magukat.)
COMMODUS
Már bármit beszéltek,
ő enyém leend. Ti haszontalan erkölcs harangjai vagytok, kik összehívjátok
az embereket segélyre és magatok kongva, nem segíttek. Lucillám, ugyebár joggal
enyém lehet?
LUCILLA
Miért ne, jó öcsém?
Uroknak választottak, érezzék hát, hogy urok vagyon. Örülhet egy Quintiliana,
ha Commodus tetszéssel rámosolyg.
COMMODUS
Igen, igen, vedd hát
parancsomat s menj, Pertinax, kerítsd meg őt nekem, munkád jutalma, tudod,
hogy nagy leend.
PERTINAX
Tudom, hogy a nagy
Commodus legcsekélyebb munkája is magas, de legdicsőbb jutalmam az
elismerés.
ARRIUS (felugorva)
Ennyire mentetek már,
átkozottak, kiknek nincs istenek a vétek-telt szű átkozott mélyében? Mely
isten súgná szörnyű vétketek? Azt hiszitek, hogy nincsen szívetekben a
rénynek szent szava? Csalódtok, behúnyjátok szemeteket a fény előtt, mely
onnan sugárzik, hogy ne lássatok szörnyű rémeket kebleteknek barna
éjjelén. Ti öltétek el vétkekkel a rénynek bimbaját, melyet az istenek mindenki
szívébe tevének. (A tánc megszűnik, zavar.) Ti semmire való ebek,
kik nem mondhatjátok el az abécét, mivel második betűnek hízelgésből
egyet sem akartok tenni. Ti nyomorultak, kik közt az ember, ha élni kárhozott,
elfelejtné, hogy ember létezik. Ti rontottátok el azon nemes csírákkal telt
kebelt, mely a haza dicső reménye volt és tán e tettetekre is tudtok egy
rény nevet. A császár nevében szívjátok ki a honnak vérét, és e vér a nép
szemében Commodusra száll, de néktek is jő majd végnapotok, s a rém, mely
mögéje rejtezett, ha az lehull, átokkal lép elő. Itt van végnapom, tudom,
mivel az igazságot hallani szokatlan fülek megmérgeződnek szavam által, de
örülök, hogy kimondtam, mi szűmön feküdt. Kívánom, urak, végnapotokban ily
bátran nézzetek a halál elébe, mint én tettem azt. Commodus, méz szavaik oly
jók legyenek, mint fényesek. Mert enyémek megvetettenek. (Kifelé).
CLAUDIUS
Én csak hallgatva némán
sírhatok!
ARRIUS
Ne hidd, hogy vétketek
kevesb, kik érztek, és tenni nem akartok; átkozott azon fiú, ki éhezni látva a
szülőt, imádkozik és tenni nem siet. Ugyebár, ha zúg a tenger, fergeteg fenyíti
a tar ormokat, de zúg a nép s remegjen zsarnoka. Meglátjuk, a zordon tél
előtt el nem repül-e majd a sok madár. (El.)
COMMODUS (eszmélve)
Mi ez, őrült? Vagy
lázadó? Utána hát, fogjátok meg hamar! (Néhányan utána mennek Perennisszel.)
LUCILLA
Ím itt vagyon, mondtam,
ugyebár, hogy önvéred az, mely ledöntni vágy? (Gúnnyal.) De a szelíd
Fadilla arról mit se tud, ha férje ellened pártot üt.
COMMODUS
Ne említsd őt, ne
hozz haragba, testvérem ő, s megfojtsam ezt is, mint egy szörnyeteg? Nem,
ne szólj tovább.
LUCILLA (a táncosok
felé)
Tovább, tovább, mi az
hogy már pihentek? Vígan, urak, Virginia javára, bort nekünk! (Claudius
felkel.)
COMMODUS
Claudius, hová sietsz,
hogyan mered elhagyni ünnepünket?
CLAUDIUS
Bocsáss meg, óh, uram,
rosszul vagyok.
COMMODUS
Itt kell maradnod, mert
parancsolom. Van mit viszonznod? - úgy, tovább tehát. Bort, bort nekem, elölni
benne rémes képzetim; mi boldog akkor az ember, ha hátra nem tekint. De hát hol
régi kedvetek, urak? Vígan, barátim, élni, míg lehet!
LUCILLA
A szép Virginia és Marcia javára.
COMMODUS (félrészegen)
Igen, igen hát, Marcia javára, most jön eszembe, Claudius,
hogy nékem tetszik ő, és kívánom, mindig körömbe legyen, csak ő
hibázik barátnéim szép füzérében. Érted? Semmi viszonzás, mától honja e terem
leend.
CLAUDIUS
Óh, fölséges úr! Ő testvérem, nem, ez így nem lehet.
COMMODUS
Kell lenni, mondom. Nincs-e erőm, nincs-e hatalmam
így?
LUCILLA
Nincs-e jogod? Mi szép egy fejedelemtől, ha szolgái
közül mindkit így észrevesz.
CLAUDIUS
Commodus, hamar eltompult a hízelgéstől kebled, hallj
meg mégis engem, és ha ember ezred szikrája ég még a hamu között, tudom, hogy
jól ítél. Te nem vagy gonosz, de gyönge műszer cudar kezek között,
eltévedél csak oly vadon közé, honnan kijönni tán lehetlen is. De hadd meg Marciámat,
ölj meg engem és áldni fog e vészletörte szű.
COMMODUS
Lucilla már kimondta, és mondása szent. Szolgák, menjetek! (Szolgák
el.)
CLAUDIUS
Végre kérek és parancsolok. Commodus, Claudius testvére az,
szűnj meg, vagy átkom az egekbe hat! (Lucillához.) S te asszony, te
megvetésre érdemetlen már, férjed vagyok, a férj fog szólni majd, és nem jöve
szó számból még soha, mely azonnal tetté nem leve.
COMMODUS (felugrik)
Ne ingerelj tovább, istenemre, akarom s mit akarok, annak
lenni kell; az Elyseum édesebb, tudod, ha tiltva vészeken érünk belé. (Kinn
zaj, Perennis jő.) Mit vonítnak kívül ott felém az éhező ebek?
CLAUDIUS
Néped az, mely áldja tetteid és az egekbe szent imát üvölt.
Fejedre száll ez, asszony, néked is, és iszonyú lesz akkor átkotok; te a
gyöngédebb nemnek tagja vagy, az erénynek békés nemtője, és egy szörny
elkerülne a sivatagon, ha lehellted mérgét érzené. A nép kívánja szent jogát,
uram, és a nép imája az egekbe hat. (El.)
COMMODUS
Jogait kívánja, és vannak hát a népnek is jogai? Az
adózáson kívül?
PERENNIS
Ők úgy hiszik, de ez nem áll, uram.
COMMODUS
Ah, és ha mégis, - Perennis,
mit tegyünk? (Lucilla ki.)
PERENNIS
Már adtam parancsokat, ledobni
néhány liktorok fejét, kik végzék kegyes parancsidat; kiereszti bosszúját a nép
a gyáva eszközön.
COMMODUS
S ez egy nehány fő elég-e
oly sok életért? Perennis, segíts, te tetted mindezt. Segíts, mert megfojtlak. (Kívül
a zaj megszűnik.)
PERENNIS
Ím megszűnt a zaj,
fölséges úr! Mi már megmenekedénk.
COMMODUS
Vezess tehát el, én nyugodni
megyek. Hah, átkozott nép, lakolj e tettedért, véred fesse nyomorult
tunikátokat purpurra, hogy fényben haljatok meg. (Kint újra zaj.) Hát
újra üvöltenek? Perennis, kérik éltemet és életem kívül nincs semmim is.
PERENNIS
Ne félj, uram, a nép hasonló
egy forgó szélhez, szenvedélye magasra kapja fel, hamar enyészik és porokba
hull.
COMMODUS
Vezess tehát el, ordítsatok
csak, ordítsatok, császártok nem hall, mert üvöltéstek már elaltatá.
LUCILLA (belép)
Közel vagyunk a célhoz, még
egy lépés csak s napom előtt, Commodus, leszáll tiéd. Ezernyi szív várja
tőlem parancsait s az alkalom is legjobb; ha hontérsz éjjel, a ferdők
csarnokán várjon üdvözletem, és végre is ki gyanakodna rám? A gyilkos
előre mérget kap kezemből, s a sír nem nyitja még föl ajtaját. Ha jól
sikerül, én vagyok a hős. Igen, igen, mind oly dicsőn megyen. (Claudius
be.)
CLAUDIUS
Levethetéd-e minden nemesb
tulajdonid, melyek a nőt nőé teszik? Jupiter látja szívemet, én
tettem, mit tehettem, most rajtatok a sor, és mentül inkább megfeszül a húr,
annál sebesbben lő ki majd nyíl, és megismered akkor magad, ha néma
sírokon rém manesek kiszívják véredet. (El. Lucilla nevetve utána. Marciát
szolgák behozzák, Lucius áttör rajtuk, ők hátra vonulnak.)
LUCIUS
Félre, pórok, a fejedelem
teremében kívánok, könyörgő, menni én; ki tiltja meg ezt nekem? Én
tisztelem a jó fejedelmet, magára vessen tőlem így, ha fél. Hah, és ő
nincsen itt, kikerüli újra tőrömet. Commodus, jőj elő, Commodus,
számadást kér egy alattvalód, te neki számadással tartozol. Itt áll, ki rád
bízta boldogságát, mindenét, hogy nyugton alhassék, míg te virrasztasz érte,
most kéri tőled szíve birtokát. Nincs válasz, elrezegnek tompa hangjaim,
elhal a keserv hangja császári termedben. (Az ajtókat feszegeti.) Bezárkózol,
őrök állnak mindenütt körödben, elbújhatsz-e önérzeted előtt? (Letérdel.)
Halljátok meg átkomat, istenek, itt esdek ím szent széketek előtt,
Commodus vádolója vagyok, a császárt vádolom; mert tudom, előttetek csak
gyáva ember ő. Megfoszta atyámtól, anyámtól, elorzta éltem végső
birtokát, elfosztá szívem, mert Marciám az övé leve. Óh, szakadj le ég, zúzd
össze a világot, hogy ily iszonyúk történnek dőrén, enyéssz el mindent,
nyugalmat adva így, csak Marciámat vedd fel csillagid közé; mert én őtet
már nem védhetem. (Ledűl, Marcia
ráborul.)
MARCIA
Lucius! Lucius! Óh, istenek! Lucius, óh, ébredj! Ládd,
nekem, ládd, sose volt még oly szükségem rád, mint éppen ekkor, és most hagynál
el, kedves, engemet?
LUCIUS
Marciám, ah! Hogy eltűnél.
MARCIA
Ő megőrült, és én magam maradtam vigasztaló
segély remény hián, kisújtva a vadak martalékokul, nem remélve mit is a
jövő borúiban. De megbosszullak, bátyám, kedvesem, s egy nő
bosszújától remegjen az utóvilág. Most Lucius, az ég legyen veled, a galamb is védi
gyermekét. (El.)
LUCIUS
Egedbe rontok, lefosztom
őtet, nem véd előttem ezernyi őrsereg. - Látlak, látlak,
mosolyogsz reám, én tenni kész vagyok. (El.)
|