MÁSODIK
JELENET
(Éj a Capitolium előtt, Maternus.)
MATERNUS
Anyám rab vala,
születésemmel öröklém mindenét, és birtoka csak a nyomor vala. A rab fiú
első tette gyilkosság vala. Megvetve, kisújtva éltem az emberektől,
és szívem, mely őket szeretni volt teremtve, őket gyűlölni
tanulta. Minden egyes embert megveték, mert minden egyes ember engem megvetett,
egy imám a hon volt, mely ki nem ereszte karjai közül, egyformán szeretve többi
gyermekivel. Az igaztalanságokat, melyeket szenvedék, nem ő sújtá fejemre,
de embertársaim. Osztályrészem a nyomoron kívül egy érckebel vala, eltűrni
erős fájdalmimat. Megnyugodtam és boldogító honszeretetem keblembe zártam,
hagy azt meg ne fertőztesse az emberek badar ítélete. Láttam e világ egész
nyomorát, az éhen haló szolgát bilincsiben, s a vérrel hízó átkos zsarnokot
mámorban feküdve fényes trónusán. Láttam a hon reményeit egy tengertől
hányatott gyönge sajkán, és gyilkosok vetének kockát szent templomok felett. És
nem hívém többé az isteneket, kik kormányozni mondatnak e világot, kiége minden
érzetem, és én benne boldog valék. Megláttam Virginiát, s a szolga szívében egy
tűz keletkezett, mely az istenek orzott tulajdonok. A tiszta égen mosolya
sugárza felém, mosolya e föld rózsahajnalán, a gyönge zefír fülembe csak nevét
súgá, nevét ordítá a rémes fergeteg, s hol ő vala, ott az ég is létezett,
őt álmodám, az álom elrepült s keservem ő vala. Ő volt a
csillag, mely vezérelte rózsás utamat, ő volt a csillag, mely ége viharos
éjeken törött hajón felett. Ő volt az isten, mely mindenütt él, hol semmi
más, mint szűmben a keserv. S ha templomok rideg márványokon könnyt
hullajtva térdepeltem én, s imám Virginia vala, ki oly mérhetetlen, mint a
mindenség és szolgain én őt sose bírhatom, mert úgy adá a sors, hogy az
legyek. (Egy kődarabra dűl, Commodus jön a ferdő folyosóin,
két gyilkos reátör.)
ELSŐ GYILKOS
Ezt Lucilla küldi, itt
üdvözlete.
MÁSODIK GYILKOS
Halj meg, vérengző
zsarnok, vétkeid mérője már betelt! (Commodus megsebesítve leesik.)
COMMODUS
Hah, átkozottak!
Segélyt! Segélyt! Meghalok, Lucilla, ah, ő nem tehette ezt! (Perennis
jő néhány fegyveressel, a gyilkosokkal víva; az egyik megsebesítve
elillant, a másik megfogatik.)
RABLÓ
Mi átkozott eset, óh,
bocsánat!
COMMODUS
Őrangyalom vagy. De
mi hozott e vidékre ily órába tégedet?
PERENNIS
Én Virginiáért jövék, s
az istenek így összehoztanak, de hogy vagy, jó uram?
COMMODUS
Érzem, sebem nem
halálos, hazamenni még erőm vagyon, emeljetek fel. Úgy, már nem vérezek.
Járj boldogul, s te áruló, a sasnak körme közt vagy. Előre, férfiak. (Néhány
fegyveressel s a fogollyal el, Perennis az ajtón zörög.)
PERENNIS
Commodus nevében, ajtót
nyissatok. (Be.)
MATERNUS (előlépve)
Hah, mi lesz ebből? Bent
zaj vagyon, asszonysikoltás, és Commodus nevében a császár őrzni jött-e
gyermekét? (A bezárt ajtót feszíti.) Istenek, ha vagytok az egekben,
segítsetek. Ah, Virginiám, segély! Segély! Segély! De szóm elhal a távol lég
között. Hah, nem lehet bemennem, és ezt kell hallanom élve. Segélyt az
istenekre, itt is tehát az erősb ügye győzni, a gyenge mindenütt csak
eltiport, a fondor ér célt vér utak felett. Virginiám, megígérem neked, a
szolga tartja töretlenül szavát, habár megszegi büntetlenül a hatalmas azt. (Betör.)
Hah, átkozottak! (Kisvártatva Perennis Virginiát kicipelve el, poroszlói
Condianussal és Maternussal víva ki, végre Julia.)
JULIA
Hah, ti szolgák! Gyermekem
nekem, Virginiám, vagy átkom az egekbe hat. Nincs már reménye tehát az anyának,
mert ti nyomor bérért zúztok szíveket. Nem halljátok a természet szavát;
bezáródott-e már örökre annak a zsarnoki kebel? Én gyönge hölgy vagyok, tenni
nem tudok s imám egyetlen, mivel még bírok, némán elrezeg. (Maternus
megsebesítve leesik, a poroszlók elvonulnak, Condianustól követve.)
MATERNUS
Hah, átkozottak! Ez jól
talált.
JULIA
Vigyétek őt, szelíd
galambomat, rejtsétek el vad tornyok alá; az anya szíve ott is megtalálja, (kiordítva:)
zsarnok! - gyermekét. Fel hát, szavam trónodnak fényéhez és hangomtól trónod
rengni fog.
MATERNUS
Virginiám! Te érted meghalok,
érted szívesen megtörik, jutalmam úgyis itt egy jégkebel; amott megfagyva
nyugalmat lelek. Az éltet a természet adá, te tanítál élni éltemet, ha odadom
érted azt, tulajdonodat pótlom vissza csak. (Condianus visszatér.)
CONDIANUS
Elvitték őt a csúf
zsoldosok, de ne hidd, Commodus, hogy nyugton bírod őt, édened mámorában
ordítom füledbe vétkedet; oly ember vagy, mint embertársaid, a nép az, mely
fejévé tőn, s a nép lesújtja hajójáról a rossz kormányozóra, mert ő
fogadta fel, vezetni tengerén.
MATERNUS
Te úr valál bölcsődbe,
átkozott, büntetlenül tépdelve a nép véreinek ősz szakállukat s akkor
láttam, mi nyomorult az ember sorsa; de mit beszélek, rab én? Mert atyám is
igába görbede s véres arcával szerzte kincseit urának, melyeket ledérül
elpazarla az.
JULIA
Óh, azért bír-e hát az ember
csak eget, hogy veszte keservet hozzon nékie?
CONDIANUS
Anyám, vár tőröm,
vigasztalódj, páncélja nem oly erős, hogy rajta át ne hasson. S majd
akkor, ha fénye lehull, s meglátja szörnyű önmagát, borzadand, s ez lesz
pokla, ha önszíve magától fölijed, s szavát lelkének nem tompítja el már a kába
zene.
JULIA
Mi haszna, ha már az őszi
szél lesorvasztá a rózsa lombjait, nem ébreszti föl a zsarnok vére azt. (Lucius
kilép.)
LUCIUS
Mi lárma ez? Elorzták
kedvesteket, elorzták élttek csillagát, láttam, igen, midőn a sas elrepült
galambtokkal, és mondtam a sasnak, hogy repüljön, mert utána a nyíl repül.
Elvitték? Ha, ha! Elvitték enyémet is, de szólnom nem szabad, mert császárom
tette s néki mind szabad. Ő a törvényt kezébe tartja, maga a törvény
felett vagyon, s nem köti a törvény súlya így. Bámuljátok hosszú kardomat?
Lássátok, nekem ily hosszú kell ám, mert magasan ül azon sas, melyet le akarok
szúrni, és én pedig oly porkicsiny vagyok.
CONDIANUS
Őrült, szegény. Lucius,
ismérsz-e engemet?
LUCIUS
Ismertelek, de már ez oly
régen volt, még Saturnus aranykora alatt, és tudod, azólta minden elveszett;
emlékszem reád, de akkor honfi voltál, most siess tehát, és öld meg a hydrát, mely
nézd, nézd, mindjárt lenyel. Lenyel, mondom egy egész hazával, és temetőnk
átkos gyomra lesz. Öld meg őt!
CONDIANUS
Így kell egymást viszont
látnunk? Ez kegyetlen, s mert kegyetlen, éppen oly való. Ha édes lenne,
átálmodnók egy rövid perc alatt.
LUCIUS
Sötét van, Condianus, elborult
a nap, s ki nem derül már rózsahajnala. Azért eltűrhető a tél, mert
méhében már a tavasz ragyog, de nékem nincs reményem, ez megöl. Gondold meg,
keblemből kitépte szívemet és gonosz lehellete az égig felhatott, és
elborult az ég, sötét vagyon és ez sötétben eltemetve én.
CONDIANUS
Nem jössz be hozzám nyugodni
egy kevéssé s közös keservünk egymást ölje el.
LUCIUS
Nem, nékem nem lehet, kell
sietnem a rémet megölni. Ah, oly keserv, ha csak kacagni láttatunk s nincsen
ember, felosztni bánatunk.
CONDIANUS
Az ég legyen irgalmas
hát velünk.
LUCIUS
Ah, de az ég oly kemény,
barátom, ahhoz a por keserve fel nem ér, elhangzik hangja a messze látkörön s a
szirt csak az, mely könyörül rajta, visszaadva bánat szózatát. (Együtt el.)
MATERNUS
S én nem mozdulhatok
helyemről, átkozott eset, de jó, igen jó, a reggel itt talál s innen
orditom fel gyalázatát, itt lássa Róma, császárja mily dicső és halálom az
ő halála lesz. Mi élvezet. (Perennis jő katonákkal.)
PERENNIS
Az egyik gyilkos megsebesítve
távozott el, itt kell feküdnie közel. Hej, ki fekszik itt?
MATERNUS
Én.
PERENNIS
Úgy-e, jó madár,
megfogánk! Te gyáva, éji lator, te csúf lázadó.
MATERNUS
Semmi azok közül, mit
mondasz, nem vagyok.
PERENNIS
Itt van jele, te vakmerő
hazug.
MATERNUS
Orgyilkos, mondom, nem vagyok,
a vád hazug, nem én, becsületemre.
PERENNIS
Azt megmutatja később a pallos.
MATERNUS
Meglehet. Elég erős vagy hozzá s gazember is elég
nagy. Ezt mondja szám, ha fejem lábad porába gördül, s ott sem cserélnék véled,
gazkölök, minőt minden szabó szab magának. (Elvitetik.)
|