NEGYEDIK JELENET

(Egy földalatti bolt, keresztény gyülekezet. Julia. Egy ének véghangjai zengnek el.)

JULIA

Most érzem erősnek újra magam, s az égi ír enyhíti kínomat. Most újra dacolhatok sorsom viharfedezte tengere halált üvöltő mord zajgásinak. Mit elveszték, az földi kincs vala, csak kába fény, mely visszasugárzik az égi kegyből szivárvány gyanánt ez emberlakta föld borúiról; de megmaradt szívemben a remény, meglátni őket, kikért szívem dobog ott, hol nem perceg már mulékonyul e pornak élte, és magasra száll. Ott, hol nem tépi már a zsarnok el a gyönge hölgynek egyetlen birtokát.

AGG

Hála tehát az égi szent atyának, ki ha minden utunkba elhagyott, ha elhagyatva keserg kijátszott érzetünk, mely csalatkozott embertársiban s a pusztaságok zarándokaként enyhet nem talál a forró ég alatt, csak egyedül ő vesz fel karjaiba s felejtjük az atyai házban utunk keservét, mely kívül zsarolt.

JULIA

Óh, és mégis engedheti atyánk a zsarnokot fényes körében hazák sírjok felett ízlelni a bűn szerezte kéjeket.

AGG

Ne vakítson el a dőre fény, leányom, szerencsésnek hágy lenni az égi isten; de nem ki szerencsés, boldog is azért. Az lehet csak boldog, ki szívében hordja az üdvöt, s másoktól nem lesi; vakít a fény, ámde megette a szív téte még fel nem virrad. Egy kígyó mardossa a páncélos keblet is, s e kígyót megölni, gyönge még a por. Kopasz falak környeznyek és körönkben csak a nyomor vigyorgja szent imánkat, és szűnkbe mégis az égnek üdve van, holott ezernyi fény virraszta termet, melyben a purpur vérrel festetett, a kajánság zord réme dühöng s üröm pohárrá változtatja az istenek ambrosiájokat.

JULIA

Dicsőn beszélsz, agg. Volt nekem egy leányom, dicső leányom életem telén. Egy bimbaja volt a vén gerébnek, ő volt az élet keblem érzetén, és én az éltet úgy szerettem benne; mert ez élet egyetlenem vala. Benne láttam újulni hajnalom, benne teljesülni legmerészebb reményeimnek reptit. És galambom a kánya elvivé; elorzták ők éltem tavaszát, nekem a tél maradt, s a tél előtt lesorvad a virág. Én egyedül álltam kisújtva és letörötten, mint égő hajó a tenger habjain, csapkodva feléje nem oltják el tüzét, míg örökre örvényekben lelik. És felkiálttam a nehéz borúban, vigasztalóm sehol se volt nekem, s visszarezegtek tompa kínjaim, s örültem, ha senki sem zavart. De most az ég malasztja szállt le hozzám, és én remélni megtanultam egy jövőben, mit a jelen nem ád. Nem félelem taníta szeretni szent atyámat, mint ősi istenimnek véres oltárukat. Ő kegy által ismerteté magát velem meg, ő kegy egészen és kegy parancsa is.

AGG

Kegy parancsa s mi gyermeki vagyunk, egész világ egyforma gyermek. Ő mindki szívében önté az üdvet; de kevés tudja észlelni azt. Holt testekből alkotnak szent oltárokat, lépcsőt az égre, halált orozva adnak életért, és az éltet nem ők adák nekik. Ezek eltévedt eszetvesztettek, kikért könyörgni, átkozni nem lehet; nem tudják ők, hogy élet az égi parancs, hogy embertárs az, kit leöltenek. Hogy szeretni teremtvék minden emberek és szerelmek az isteni parancs. Nem tudják, hogy nem holttetemrakás visz az öröki valóságba, mert már magába csak enyészet az. Nem tudják, hogy nem távol honokon, csatás mezőkben kell keresnünk az eget, de önszívünkben. (Lucius jő.)

LUCIUS

Ti emberek, hej! Nincsen senki itt már, halandót hát sehol sem lelek, felfalták-e már egymást mind, hízva a rokon szű vérével? Sötét ború van itt, sötét, mint szívem gyászos érzete, de itt ebek, vadak tanyáznak, itt ember nem lehet? Hogy lenne ember lesülyedve így? Miért bújna föld alá a nap sugáritól? Mi vén kopó vagy te, vagy embernek nevez az esztelen elmés állat? Szakállad ősz, mutatja, még gyermek vagy, még meg nem értél a véghatárnak, mely a sír.

AGG

Szerencsétlen, mi emberek vagyunk.

LUCIUS

Mit mondasz, szerencsétlen? Jól kitaláltad, mától te lészesz istenem. Te jobb isten leszesz, mint régi istenem volt, az még nem is tudá, hogy boldogtalan vagyok. Szép egekbe lakott, s nem volt gondja e por föld picinke emberire. Miféle emberek vagytok tehát, hogy a föld alá bujtok? Nem elég tágas-e e világ? Vagy úgy, néktek sincsen e tágas világon egy szűk hazátok, melyben leljetek egy oly hosszú földet, mint magatok, hogy abba sírt vésve leljetek megelégedést? Mindeneteket elrablá a zsarnok? Óh, ő itt is megtalál. Elorzá szíveteket kebletekből, hogy ne legyetek nála jobbak, és azért oly sok szívtelen ember él. De csak bújjatok még mélyebben a földbe aztán, és ott ő se fog bántani, csak szolgái csipdesendnek, a férgek. Hajtsátok őket el, hisz ott nem félhettek mesterek láncitól.

AGG

Keresztények vagyunk s az álmos nép utálja a korán felkelő napot, és elbújánk a setétbe, hol világít az igazság napja, melyet hátrálni zsarnoknak lehet, elojtani a szívekbe soha.

LUCIUS

Keresztények vagytok, úgy jól jövék; azt hallottam, hogy hitetekben enyhet talál minden tört kebel, én írt könyörgöm keblemre, mely kiholt, hogy ott teremjen egynehány virág; én hinni fogom istenteket, bárki légyen, csak adjatok szívemre írt nekem. Igen, sötétben minden oly üres, mint szívem, s az egykoron reménybe oly dús vala; de nappal látszik, hogy sötét vagyon. Nincs semmim, semmim, és hittem egykor az emberekbe, és istenembe akkor nem hivék, mert oly jó dolgom volt, hogy nem láttam az imádság gyászos mézeit; most az emberek mind megcsaltanak, nem akadt semmim, mint szent istenem, s az, kit előbb megveték, nem hallja most imádságomat.

AGG

Szegény, mi sok vész hozhatott ennyire.

LUCIUS

De nem panaszlom kínom az embereknek, az emberek nevetnek engemet. A kő könyörületesebb, mert végighallgat és visszaadja keservem hangjait.

AGG

Mennyi évnek súlyos átka rághat egy nemes termen, míg porokba dűl, s egy toronynak romja gyászosabb, mint a kis gunyhó, melyet a kor bedült.

LUCIUS

Sokat kiálltam, többet, mint kiállhat emberi kebel, s az ég elvette elmém világát; most sötét, nehéz sötét vagyon. Én elveszejttem mindent e világon, mit egy halandónak veszteni lehet, még többet is, elveszttem üdvömet. Egy lányt, egy deli hölgyet, kit szereték; ő oly lény volt, minőt akkor adának nekünk az istenek, midőn e földről az Elyseumot elvivék. S e kárpótlás oly dicső volt. De hát, hitetek vigasztalását!

AGG

Néked vigasztalás hitünkben nincs. Egyetlened a sírbolt hőse csak.

LUCIUS

Úgy? Köszönöm. Nékem tehát reményem már sehol? Isten véletek. Halni, Lucius. Igen, igen, így hívtak egykor, de most már a régi nem vagyok. Nincs semmim is, csak a halál. (El.)

(A kárpit lefordul.)