HARMADIK FELVONÁS
NÉPÁTOK
ELSŐ JELENET
(Commodus terme előtt, a keresztények csoportozatokban vonulnak el,
egyes akkordokat énekelve, - a nép a kapukat ostromolja és zajg.)
NÉP
Kenyeret, Commodus!
Kenyeret nekünk!
NÉHÁNY
Itt vannak az istentelenek,
a döghalál reájuk.
KERESZTÉNYEK
Átok, átok!
NÉP
Ők hozták ránk a
vészt, öljétek le mind. Nem halljátok, hogy átkozódnak?
KERESZTÉNYEK
Átok, átok! (Elvonulnak,
kövekkel hajigálva.)
NÉP
Kenyeret, Commodus!
Vért, vért, halált! (A keresztények ismét jönnek.)
ELSŐ KERESZTÉNY
Öljetek le és
megmenekszünk igátok alól. Egy hosszú útról csak édes honunkba térünk vissza.
Nem érzitek-e az átkot, mely várostokon fekszik? Az égnek átka ez. Nem
látjátok-e, az emberek mint kerülik egymást vérengző vadakként, bennek a
döghalál csírája van. Nem látjátok-e véreteket éhhel elhalni és megmentésére
nem adhattok néki egy darab száraz kenyeret, míg ott fent a kéj és gyönyör
bősége ural. Átok!
NÉHÁNY
Valót beszél a hitetlen.
NÉP
Commodus, vért vérért! -
Commodus, kenyeret! (A nép dühe
pontról-pontra nől.)
KERESZTÉNYEK
Nem látjátok-e az elpusztult templomok csarnokit, melyekben
a halál illatozik felétek, s ki sem megy beléjek, imádni istenét, mert mindki
jobb szereti életét. Mi nekünk nincsenek elpusztítva templomink, mert
templomunk a természet kebele, mely sosem hal ki. Nem félünk meghalni, mert
életünk a halál; nem esünk kétségbe, mert reményünk végtelen, mint a nagy
istenség. Emberek! Lehúny a nap, hogy dicsőbb fénybe ragyoghasson újra;
legyetek egyetértő testvéreké, és a szabadság szent napja deríti fel borús
lelkeiteket. Átok, átok! (A keresztények el.)
LUCIUS (előlépve)
Mi ez? Aha! Meg akarnak dicső munkámban előzni,
de abból nem lesz semmi, semmi, mondom. Én ölöm meg őt. Emberek, mit tett
nektek, hogy meg akarjátok fojtani őt? Nem feleltek. Vagy szégyenlitek
megvallani, látva engemet, kitől egy üdvöt orza el, és fejedelemtől
ezt is békén viselem. (A nép legnagyobb dühvel ordít, a zene még vidámabban
hangzik a teremből.) Mi ez? Vagy úgy? Igen, a nép keservének
visszhangja ez - - - De mit keserg a nép? Hej, apák! Azért keseregtek-e, hogy
fiatok nyomorultan kileheli lelkét, hogy nőtök elraboltatott a
fejedelemtől, és testvértek vére mindennap veresre festi az áldozó napot,
mely elfordul gyalázatotoktól? Kacagjatok inkább, gyermektek nem lesz rab,
magatok öljétek le őket. Nejeitekkel kedveskedtek uratoknak, ti jó
jobbágyok vagytok. S ha pedig testvéretek meghal, nagyobb lesz osztályrészetek.
Ha! ha! ha! Commodus vigadj, néped csinál csak éjjeli zenét. (A nép betör a
kapun, Julia előrohan.)
JULIA
Zsarnok! Gyermekem! Szerette gyermekem! Elérkezett a bosszú
napja, most üvöltöm füledbe vétkedet s a koldus anya előtt a porba hullj! (Lerogy.)
LUCIUS
Hallod! Hallod, jó anya, az ég üvölti, hogy szavad igaz. Jer hát velem a
vérlakomára! (Felemeli.)
ARRIUS (fellépve)
Eltaszítád testvéredet
magadtól, Commodus, élted szebb korányán s a testvér eltávozott, mert nem vala
szükséged reá; de most, midőn üvölt a fergeteg fejed felett, s elhagyatva
hasztalan fordulsz ál-barátid felé, kik gyönge fűszálak gyanánt
elenyésztek az első fagyos éjen, előlép az eltaszított testvér,
megmentni, vagy elesni veled. Most tenni kell, a szó csak dőre hang, és
elrepül, mint álbarátjaid. - Ah ég! Fiam, fiam, és ezt is ő tevé! Ő
és segítsem őt - -
LUCIUS
Anyám valál, tudom, jó,
dicső anyám! Kebled oly édes nyugvó helyet adott, hogy homlokom a
fergetegből hányt sajkán megizzada, de már ez elmúlt, ezen asszony
gyermekét keresi, én anyámat, gyermeke leszek, - ő szeretni fog, mert
tudja, mit tesz szerencsétlennek lenni. Te menj csak, intsd a cethalat, hogy
kiszárad a tenger, én meg nem fúlok, próbáltan könnyeimmel.
ARRIUS
Óh, ég, mi nehéz
ítéleted! Óh, szakadj meg, szív, vedd, Isten, el elmém világát, - én nem tudom,
mitévő legyek? (A nép zajgása hallik.) Bátyám, fiam, az ég
őrizzen titeket! (Elrohan.)
LUCIUS
Menjünk mi is, mert
későn jövünk a lakomához. (Juliát elhurcolja.)
|