HARMADIK JELENET

(Tömlöc, Condianus.)

CONDIANUS

Rideg falak körömbe, néma csend! S bezárva én szívem tűz érztivel, melyek a hon oltárin égtenek, s a szent hazával is veszének el. - A hon sírokban és átéltem én! Átéltem kisírni éltem csillagit, üvöltni, a hon sírja felett, csúf zsarnokának átkait. De nem veszél el, óh, hazám, érzem azt, élsz szívemben; e szűbe fentvirulsz s ha majd az elvakult ember-nem éjiből felébredend hajnalra egykoron, s bosszút kiált a felkelő nap is vérszinű sugárain, hazám, sírodra szentelend, ki érz, és érzni fog a korba mindki már, az ész lesz lámpa borzas éjeken, nem félelem, bilincs zöreje csak. S ha a rozsdás lakat lehull, csörög a lánc, s kirohan a rabnép tömlöciből, szablyát ragad, mutatja sebhelyét és fölüvölt az égi bolt felé, megrázkódik az, reátok hull, s alatta porként összezúzva ti. Remegjetek a néptől, mely szabad magába lőn, ha hajnallik, éjt varázsolni, nincsen már erő. - Él az istenek parancsuk, azt elfojtni lehet néktek ugyan a tömlöc éjivel, de elölni nincs hatalmatok. - De hátha földi életünkben mult már lételünk, s a sír enyésztve öl, ha kiragadtatunk kedveseink közül, és veszve minden remény a viszontlátra, akkor, akkor miért adám éltem, üdvöm, boldogságomat, egy dőre füstért, mely a hon? Miért áldozám magam e dőre képzetnek, mely az erény? - Igen, de hát ez oly félelmes lenne, attól nem borzadunk, hogy semmik valánk, s attól remegjünk, hogy újra semmivé leszünk? Nem érjük-e így is el a célt, mely minden földi keservtől felold? Nem érjük-e el a célt, mely mindnyájunkat egyenlővé teszen? Nem oly iszonyat nem lenni, mint vélik az emberek. S vajh, mi dőrék lennének így fényes emlékeink, ha alattok a szű enyészne! Ízlelve ez életet, hogy vesztét érzi csak. Mi dőre lenne, ha honomnak adva mindent, utam virágit, éltemet, ha sorsomat összekötve az ő ügyével együtt az enyészetbe hágnánk. Ha nem lenne az ember más, mint egy váz halál után, egy büdös csont, mely vigalmink közepette ordítná; nem lesz ez mindég így! Mely kedvesünk ölelésében nyomna csókot homlokunkra. S e földi kínjaink csak vélünk vesznének el, s az erényes ember s a borzasztó szörnyeteg egy sírba hevernének, egy plántának adva élteket, mely plánta tán később mérget öntne a rénynek üröm poharába. - Nem, ez nem lehet, mi élni fogunk, nékünk élni kell. (Maximus bejő.)

MAXIMUS

Bátyám!

CONDIANUS

Öcsém, mi hozott e szörnyű helyre, hol társaim csak a sziszegő kígyók? Vagy tán ezt is Commodus tevé, az átkozott eb, hogy nehezebben váljak el éltemtől! Csalódik, engem készen talál.

MAXIMUS

Nem, óh, ezt Marcia eszközlé ki nekem. Bátyám, én egy kéréssel jövék, és ne tagadd meg szerető öcséd végkérését. Ígérd meg!

CONDIANUS

Mi még hatalmamban áll, ez egy néhány élet-perc alatt, azt szívesen néked szentelem.

MAXIMUS

Ím, én ismeretlenül jöttem beburkolva át az őröknél. Én maradok, te menj, az istenekre! Menj, Condianus, szabadítsd meg magadat, én érted meghalok.

CONDIANUS

Ah öcsém, ezt tőled várhatám! De nem, engem mondanak bűnösnek, én halok meg. Te élj! Néked még oly kevés napod derül, már én izlelém e földi örömöket, minden keservivel. Most nékem a halál csak megváltást hoz.

MAXIMUS

Bátyám! Gondold meg, hogyha én hon lettem volna, nem tettem volna-e azt, mit te tevél? Gondolj anyánkra, Virginiára, bátyám, az istenért, siess! Hagyj meghalnom engemet!

CONDIANUS

Ah öcsém, és felteszed-e rólam, hogy tervedet elfogadom? Nem, nem, ezt rólad, ezt szerelmedről föl nem teszem. Mi élet lenne az, melyt testvérünk vérével, vásárolánk meg? Minő lenne azon nyugalom, melyet testvérünk a bárd alatt engede át nekünk? Hogy küldhetnénk imát az égbe, míg öcsénk szelleme vigyorgana reánk? Ládd, sokszor meg lehet tartni e poréltet, ha gyalázattal elhajtjuk a fegyvert.

MAXIMUS

Bátyám, hallgass meg engem! Repül az óra, és majd későn leszen.

CONDIANUS

Hát azt hiszed talán, hogy félem a halált? Óh, ne hidd! Nem ítélt-e már a születés halálra? S akkor még sem borzadánk; és most a küszöb előtt, mely választja e világot a túltól, hol ki sem tudja, mi rejtezik a homályban, most remegjek gyáva asszonyként? Condianus hajolni nem tanult.

MAXIMUS

Te egy kebellel bírsz, melybe a hon reménye van. És kerüld ki e szörnyű mord helyet, mely halált lehel. Élj boldogul, de kérlek, siess! Fuss, menj hamar!

CONDIANUS

Boldog élet! Mi ez? Mi a jó és rossz? Nincsen e közt különbség, óh, öcsém. Jó a tömlöc a becstelenséghez képest, a dísztermekhez képest rossz. Rossz a halál azoknak, kik remegnek önmagoktól, és félik a jövő borúit. Jó azoknak, kik ráunva láncok között e földi nyomorra, szellemek a magas egekbe tör. Mi nékem e tömlöc, melybe zsarnokom bezárja testemet? Lelkem szabad, s az egekbe száll. És fájnak a bilincs helyei, de kellemesek azok a bilincsek sulyokhoz képest.

MAXIMUS

Képzeld hát anyánkat, ha már magadért mit sem teszesz? Szegény anyánkat, ki kétségbe esne, ha hallaná, hogy meghaltál, a hóhérbárd alatt. Hogy állatként igába sebhedél vad tornyok alatt. Óh, megtörne szíve kínodon.

CONDIANUS

Nincs-e hatalmamban kínaimnak véget vetni? De nem, én nem remegem azokat. Én bátran elveszem, jőjön bármi is. Kétszer hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az előkészület. Én csak a halálban is egy teljesülő reményt látok s nekem kívánatos az is. Nézd, öcsém, a féreg bekötődik, elvesz féreg lenni, és dicsőn repül romjából a lepke fel. S ti siratnátok, - gyöngeség! Én erős vagyok és maradok. Isten veled! Erősítőm a drága öntudat.

MAXIMUS

Te maradsz? És én átéljelek? Nem, bátyám, én véled meghalok! (Julia bejő.)

JULIA

Óh, dicső gyermekim! Gyermekim, mondom, és ha fejeitek még véresen csókolandják egymást, ezt mondani büszke leszek.

CONDIANUS, MAXIMUS

Anyám, drága jó anyám!

JULIA

Bírtam két gyermeket, oly szép, oly jó, oly dicső gyermeket, hogy irigyelve néze az ég s világ. És én újra éltem gyermekimben, és üdvöm, reményem mindenem szemekben volt. Úgy őrztem őket, mint egy reményteli világot és karjaim között oly dicsőre nőltek. S az agg geréb nyugodtan néze sírja felé, mert helyette itt két szép virág vala.

CONDIANUS

Ne gondolj erre, jó anyám. Veszett a szép kor visszavonhatlanul. Másoknak még az sem adatott.

JULIA

Midőn legszebben virultak reményem bimbai, akkor, ah, akkor tépdelé le őket szívemről a fergeteg. Nem, midőn gyermeki keblekben még aludt a gyermekindulat, midőn még reményem csak szép álom vala, s szívem mégsem törött meg, mégsem húnyt alá a viharnak. Mert hős gyermekimre anyjok büszke lőn.

CONDIANUS

Anyám, ne szánj! Mert keserved megpuhítana.

JULIA

Nem, gyermekim, hisz én erős vagyok. De lássátok, élt egykor egy nagy ember, élt, szétszórandó a sötétet, mely e földön terjede szét s az emberek szívekbe önté az égi malasztot. Tanítá az embereket, élteket úgy élni, hogy halni emlékezzenek s úgy halni, hogy élni még reményeljenek. Tanítá dacolni erős szívvel a vésznek, és alázatosan élni a fényben. Ő taníta arra, hogy testvérek az emberek, egy atyának, egy Istennek szerette gyermeki, melyeknek úgy kell egymást szeretni, mint ti szeretitek. És mindenütt áldás követte őt a népek között, mert hite Isten vala. Még ő is a vak önkény dühe áldozatja lőn; elhunyt ő, elhunyt isteni nyelve, de közöttünk maradtak szavának magjai, melyek az örökkévalóságba növelik dicső virágjokat. - Nem áldozandnak többé az emberek embertárst isteniknek, engesztelésül; nem hiendik, hogy barmokká alacsonyulhat az ember, néhány emberekért. S halálok oly mosolygó, nyugodt lesz, mint övé volt. Én hiszem tanításait, és szívetekbe öntöm malasztját. Ez erősíte engem viharos éltem tengerén. Ez tartá fel hajómat a sülyedéstől. Gyermekim! Az egy Isten malasztja véletek! (Vizet önt fejökre és alél.)

MAXIMUS

Anyám, dicső anyám, ah, újra egy csapás!

CONDIANUS

Nagy lelked is meghajla kínodon. (Marcia, Virginia.)

VIRGINIA

Anyám, ah ég, - drága testvéreim!

CONDIANUS

Virginiám, hát minden összejön még ma, leverni férfias dacom! Ezt látni, s halni menni, vajh, mi kín!

MAXIMUS

Anyánk csendes álomba merült. Felköltsem őt?

CONDIANUS

Nyugodjék. Ébren úgyis oly kevés kelleme van. Alva legalább felejti kínjait.

MAXIMUS

És te, jó Virginiám, hogy vagy te, édesem?

VIRGINIA

Sokat, igen nagyon sokat kiálltam azóta, mióta láttalak. És tanultam utálni éltemet. Kiállhatatlan terhem lenne az, ha hordanom a jó Marcia nem segítne.

CONDIANUS

Jó leány, vedd forró hálaérzetim a tett helyett. Mást én most nem tudok.

MARCIA

Az tudja csak, hogy segítni mily kötelesség, ki maga elhagyatva vészbe kergetett.

VIRGINIA

De már én mind elfeledtem, mit szenvedék, mert körötökben itt az üdv vagyon. (Poroszlók jönnek.)

CONDIANUS

Értem jövétek? Jó, én készen állok. Anyám, Isten veled. Nyugodj békével, soká, soká nyugodj, mivel az ébredés keserv leend. Te jó, dicső anya, én szólni nem tudok, Marcia, te jó, nemes hölgy, te néked adom által mindenem, vedd itt Virginiát kezemből, őrzed őt, őrzd, mint a szelíd, tapasztalatlan kis galambot. Az ég fogja fizetni tettedet. Néked kell köszönnünk e néhány percet is, mely még egyszer hozta szívünkbe éltünk mézeit. - Virginiám, most halni menni kell. Az Isten áldja meg lépésidet. Ne sírj, dicső hazát cserélek én csak s új honban is a régi Condianus megmarad. Lesújtom itt e földi láncokat, kacagni a földnek mord zsarnokit. Minden csepp vér az ég felé röpül, pirítani hazámnak hajnalát. Vidulj, előre megy csak bátyád, drága hölgy. Utána jössz te is majd egykoron. S akkor, zavaratlanul bírjuk egymást a fénysugárokon.

JULIA (álmodva)

Jó gyermekem, hát elhágysz engemet? Kisújtva állok itt s oly elhagyott!

MAXIMUS

Még álma is mi vagyunk neki, még alva sincs nyugtod, jó anyám!

CONDIANUS

Az ég tehát ti véletek! De hisz az úgyis már tenszívetekben van. S ha azon órákat, melyeket ti elém varázsoltatok, nekem az ég kipótolandja, úgy egy üdv kevés. Virginiám, anyám, Isten veled! Honom! Fel új honba most! (Maximus Condianussal el.)

VIRGINIA

Az istenek, - lehet tehát! (Alél.)

MARCIA

Ti hős fiúk! Így halni üdv lehet.