NEGYEDIK
JELENET
(Keresztény gyülekezet a
földalatti boltban. Julia őrülten ott ül,
szemei egészen majdnem kifutva. Egy ideig mély csend.)
JULIA
Elvitték, elragadták a gerlicét keblemről, elorzta azt
a kánya, letéptétek a virágot bimbajában és a tar kertecske oly elhagyott, oly
komoly. De jó, csak jőjenek rablói, megfojtom, megölöm őket,
Istenemre! Átkozottak, jőjetek! Hogyha az ég oly magosan áll, hogy oda a
por bosszúimája nem ért, itt az elkeseredett, mindenétől megfosztott anya
töltse be bosszúját.
AGG
Barátim, testvérim, embertársaim, imádjátok az Istent, hogy
könyrüljön az e boldogtalanon, elvevé az Úr elméje világát, betölt már keserve
mérője, adjon néki a kegyelmes ég már nyugalmat.
JULIA
Sötét éj van szemem előtt, sötét, sötét, mint
szívemben, kisírtam szemem csillagit, már nincs könnyem, s keservem annyi még!
Nem láthatom a nap jótékony fényét, melyet az Úr minden teremtményinek adott.
Nem látom e hajdan dicső világot, mely annyi bajt, keserveket adott. Óh,
Isten! - de köszönöm, köszönöm, égi egy atyánk, ki el nem hagysz, hogy elvevéd
szemem világát. Nem látom legalább a rémeket, a zsarnokot, a szörnyeket, melyek
kiszívták szívem vérét. (Maternus berohan, Virginiát hozva.)
MATERNUS
Emberek, emberek, ők keresnek, ők meg akarnak
ölni. Ők el akarják orozni szép Virginiámat, az átkozott szótörők. Mi
nékik a szótörés, nincs senki is felette róvni bűnöket? - Hallottam, hogy
ti, könyrülő jó emberek vagytok, kik segítitek az embertárst azért, mert
embertárs. Őrizzétek e lánykát, adjátok őt vissza anyjának. Lássátok,
mint elsápultak arca rózsái, mint a halál lepele... Istenetekre kérlek, arra
végre, mi szent előttetek, őrzzétek őt, én legnagyobb kincsemet
néktek átadom, mindenem ez, őrzzétek őt, nékem halni nem lesz
veszteség. Nyugodj, szép, égi nemtő, nyugodj a sok veszély után.
AGG
Szólj hát bővebben, ki vagy? Mi történt? Nem azért;
mintha segedelmünk adása végett kellene tudnunk, ehhez eleget tudunk, hogy
szerencsétlen ember vagy. Mivel mink oly keveset tudunk a külvilági
viszonyunkról, a mi világunk csak a túlvilág. Szólj!
MATERNUS
Én egy gyáva valék, ki elég dőre képzeteket nevelt
keblében a népről, én beléje bíztam, becsületébe, keservébe bíztam,
mindenemet, mindent, egész hazánk javát. Óh, de kinek reménye a nép, mind
csalódik az, reménye, egy forgószéltől felkapott gallyrakás, mely ha
megszűnik a szél, suttogja csak a múlt veszélyeket. Nem maradt semmim,
mint önérzetem, és a nép ítélete. A nép ítélete mondom, ah, és minő ez
ítélet, honfi Isten! Vezére még boldog, ha boldogtalan, pártos lázadó. Oly
örömmel nézi a nép fölrepülni babérfüzérekkel, mint vérzeni a hóhérbárd alatt,
mert neki mulatságot szerez. Még nem tért vissza isteni szemeibe az élet tüze,
és ő, mégis oly szép, oly dicső, oly magas, mint a kiholt természet,
mely halálában is emeli, és megrázza az érzetet. (Poroszlók berohannak és a
keresztényeket védelem nélkül megfogják.)
MATERNUS
Hah, s nekem egy nyomorult tőröm sincs. Virginiám,
hogy könyörüljek rajtad? A föld alól is kiástok, nyomorúk! Ah, ég, ah
Virginiám! (Elvitetnek.)
|