MÁSODIK JELENET

(Díszterem, Commodus, Lucilla, Fadilla, Arrius, Claudius, kíséret.)

COMMODUS

Lucilla, te távollétünk ólta hymennek rózsaoltárin áldozál, kívánom, e rózsák tövistelenül viruljanak késő sírodig, mit kétleni nem hágy választásod, mely Róma szenátusa szép füzéréből a legszebb virágot tudta kikeresni.

CLAUDIUS

Ámbár megtisztelésed egy érdemetlenre esett, de e bizalmat megérdemelni, légyen éltem főcélja csak.

COMMODUS

Hogyan? S szavad tetteddel úgy meg nem egyezik, midőn testvéredet, a szépségéről híres Marciát be sem mutatod? S te néked is, Fadilla, távollétem óta fiad jó nagyra nőlhetett, és őt csak éppen öcsédnek látni nem szabad?

ARRIUS

Bocsáss meg, bátyám, nem akartam a császárt kormánya első napján mással elfoglalni, mint a hon java.

CLAUDIUS

Én is ezt felelem csak, Uram, de távozom, elődbe hozni őket. (El.)

COMMODUS (nevetve)

A hon java, mi dőre szózat ez, a hon java nem önjavunkért kedves-e nekünk?

CLAUDIUS

Mi ez?

ARRIUS

Ha nem lenne meggyőződve arról Arrius, hogy beszéded tréfa csak, Uram, sógorod lenne az, ki ellent mondana. Veszélyes és oly komoly tréfa ez, Uram, melyhez korán szokik a fül.

CLAUDIUS

S a dőre szóból komoly való lehet. (Arrius és Claudius el.)

COMMODUS

Ez meglepett, e szó nehéz vala, de való, való, én nagyban vétkezék.

LUCILLA (nevetve)

Így csalt tehát meg fáma engemet, ki tégedet bajnoknak hirdete. Egy asszonyos szenátor felére szíved szent sugaltival.

COMMODUS

Hah, a vakmerő lakoljon, igen, Lucilla, ő lakolni fog.

ARRIUS

Bátyám, atyád halálos ágyán Arriust adá második atyádnak, s midőn megáldva könnybe lábadott, s szerelme megfagyott hideg ajkain a halálban, te ígéréd, hogy Arriust hallgatni fogod, ő mosolyga, és ez végmosolya volt. Mint ember ígérted, mint fiú, s a fejedelem szót fog tartani.

COMMODUS

Valót beszélsz, Fadilla, hű testvér vagy, egy rossz lépéstől vonva vissza most.

LUCILLA

Természetes, Fadilla oly jól érti, a rény ügyében védni férjeét.

COMMODUS

Igaz, s azért ő bíró nem lehet. (Claudius, Arrius, Marcia és Lucius bejőnek.)

ARRIUS

Itt áll fiam, fölséges úr, kinek szívében a hon szerelme ég.

LUCILLA (félre)

Hah, átkozott eset. (Commodushoz.) S mivel te a hazának egy reménye vagy, úgy Rómával érted érzek én.

COMMODUS

Dicsőn beszélsz, s ha nem csalódom, mi már találkozánk, de hagyjuk ezt most. Te agg Arrius, te még ősz fejedre pártütést hozasz.

ARRIUS

Fölséges úr, én nem értelek.

COMMODUS

Emlékezz vissza mai tetteidre, üdőt hagyok, de hát az ily fiúnak atyja mi is lenne más, ha elveit tőled tanulta meg.

ARRIUS

Uram! Tetteim sorában vétket nem lelek. Vagy tán az pártütő előtted, ki a jog igaz útjára visz, úgy kívánom, mint ki az legyen, és országod fölvirágozik. Nem kérdem én a császártól, jól tettem-e. Hallgat szívem és így nem vétkezik. De te, ki híved ellen szólni mersz -

COMMODUS

Bocsáss meg, Arrius, igen hibáztam; hibám megismerem, s javulok is. De ládd, legyen türelmed én velem, még nem szokott a bajnok trónba ülni. Ez hát fiad (Félre.) - kívánnám, lenne más. Claudius Pompeius, te is elhoztad szép testvéredet, és a hír hazug volt, midőn azt kiáltá, mert nem beszélte, hogy égi isten ő. De, szép Marciám, remélhetjük-e, hogy többször eljössz udvarunk egére, e nap derítni fényes hajnalát, melyben elborul minden más csillagzat.

MARCIA

Igen kegyes vagy, felséges úr! A gyönge repkényen örülni a sor, ha egy nemes cser védelmezője lőn.

COMMODUS

Oly kegyes, mint szép, a nap sugáriként, ily tömlöcbe rabbá lenni kéj. Addig is hát, míg újulni látjuk új színekbe fénylő ékidet, csak a remény rövidíti hosszú perceim, mert ládd, oly nehéz az egyszer ízlelt Elyseumot felejtni már, ha tőlünk elveszett. Pompeius, te gazdagabb vagy nálam, mert ily kinccsel nem bír földi más.

CLAUDIUS

S már üdvöm egészségéhez csak egy hibázik, hogy a gyönge galambot erős sasnak védelmébe adjam, s míg az a Lareseknek hoz libatiot, amaz egekben vívjon a tüzekkel, melyek hazája fényegén borongnak.

COMMODUS

Szép álom ez, csak a sas, kire bizod a galambot, el ne tépje azt.

CLAUDIUS

Marciámat Lucius bírandja, ők a rokon szívű szülők közös reményeik, s ily véd alatt galambom nem remeghet.

COMMODUS

Úgy? (Félre.) Az egekre! Nem bírandja őt. Magunk kívánunk lenni, testvéreim. Ti ketten itt maradtok. (Mind el, kivéve Commodust, Lucillát, Fadillát.) Ittlétem első napján egy különös kalandom vala. Egy nemes ház létezik Rómában, a Quintilianusoké. Ismeritek talán? E háznak tagja Virginia, csinos leányka, oly szende, oly bájos ő. Egy érzet gerjede fel bennem iránta, minőt képzelni nem tudtam, hogy ember ily érzetre képes lenne. Hogy képes lenne az égbe ragadva e por megvetni, mindent felejtni, mindent, mi nem az ég maga. S e leányról örökre lemondjon a császár, mert purpurt visel, legyen megfosztva az égnek üdvétől? És úgy van, úgy van, én őt nem bírhatom.

LUCILLA

Fölséges öcsém, te így beszélsz, nem bírhat-e egy oroszlán egy gyönge zergét, hol lenne lány, ki ellent állana?

COMMODUS

Igen, igen, de mord testvérei azon rideg, bezárt keblű hősök, borzadok, ha rájuk gondolok, nekik istenek a rény, a rény, mondom, ők dacolnak földi urokkal, és nevetve, szilárdul megvetik bilincseit. Én ismerem őket, és ilyes embereket nem szenvedhetek, nem küzdöm vélek, nem, én félem őket. És ily embert többet ismerek, ilyenek mindkét sógorim. Én utálom őket, mert minden szeszélyim ellenségei. Pirulok, rejtőzni kívánnék tekintetek előtt, mert egy szó súgja szívemben, hogy több a rény, mint puszta eszme, s ha több, úgy ők nagy emberek, s korcs császárjok.

LUCILLA

A császár, kinek kezébe az istenek adák villámjukat, fél egy nyomor ebet, ha rá ugatni mer? Minden embernek van valamije, miben tartja díszét, mindenét. A nyomorú szolgának, kinek semmije e föld körén, a rény eszméje az, s a túlvilágban egy boldogabb való. De te hatalmas vagy s mi kéne több?

COMMODUS

Ha ez való lenne, óh, Lucilla! De érzem, nincs ez így, s e hang igen gyakorta kísért engemet. Felijedek tőle a sivatagnak vadjaként futva, futva magamtól. De neked igazad lehet, csak korán gyermekségem maradéka ez, melyet vén tanítóim fejembe vertenek.

LUCILLA

Természetesen, mint kinek annyi joga van, mennyit tenni bír, se több, se kevesb. Vizsgáld az egész természetet, és minden abban e törvényt súgja csak. A kis féreg nem annyira tart-e jogot, mennyire erejével tartni bír, a férget a kis madár eszi meg, s a kis madár mindent magáénak tekint, minél erősebb. De jő a sas, előtte rab a kis madárka is. Te vagy a sas, fölötted senki sincs, róvni tettedet, tehetsz, mit tenni bírsz.

ARRIUS

Igen, te hatalmas vagy, öcsém, a honra nyomort és égi sugarakat hozhatsz, de jól fogd fel, óh, mi szent e név, a hon. Az istenek a kezedbe adtak egy hazát, hogy szolgája légy, a közjó rabja csak, néped kivett társaid közül, nem a nép van te érted, de te vagy népedért, és számot kérnek a túlvilági bírák minden életért. S te nem tudsz adni majd egy éltet is. Szívedre száll az átok, melyet népedre hintél. Menekvést fogsz keresni, ösvényt agyad rémétől, de összevágtak az Óceán sötét habjai fölötted és te elveszél.

LUCILLA

Jó testvérem, túlköri bírálatodat szép lenne a népnek hallani, de mink, kik tudjuk, hogy életünkkel lételünk veszett.

COMMODUS

Lucilla, s valóban, ezt lehet gyanítani. Lucilla, mondd, hogy csalni vágysz, én megbocsátok. De ha ez való, csak képzelhető, úgy, ah, mi lenne földi lételünk, mi hátrálna tenni úgy azt, mi a nem tevést okozná társainknál? Miért ne lenne akkor a bűn egy és erény? De már lehetlen többet hallanom, nekem nyugodni kell, kialudni agyam rémeit, hogy gondolat nélkül ébredjek fel, mert gondolat nélkül lenni oly dicső dolog. (El.)

ARRIUS

Testvérem, ezt rólad fel nem tevém. Már annyira ment, hogy visszalépni nem lehet. Óh, Róma, én öcsémmel gyászolandlak, ki a hon szent reménye volt.

LUCILLA (nevetve)

Csak rajta, oly dicsőn ment, mintha Zenoból szavaltad volna el, csak kár, hogy már a boldog kor veszett, hol effélével mindki jóllakott.

FADILLA

Fortine [?] hát, mitől remegtem én. Hasztalan üvöltnék e teremben vad manesek gyanánt rossz magzatiknál, hol az erénnyel örökre múlt a megelégedés, hol a jog istene szent helyére ült a kajánság büszke rémalakja. Jó, én megyek, ne hallja szóm, a rénynek szent szavát, a jog oltára, hol csak vér folyand. Elvonulva is sírathatom a hont és öcsémet, mely véle sírba szállt, mert a hon, élte annak ki vezérli őt s eleste néki hoz halált. Az ég veled, testvérem, én kívánom, hogy szód alapja szíved úgy legyen, amint enyémnek csak szerelme volt, s hogy súgja szíved legbensőbb szavával, hogy bátyáddal mindig jól tevél. (El.)

LUCILLA (gúnnyal)

Csak azt kívántam, hogy lerázzalak, most már nem féltem tervem sikerét; még férjem egy azok közül, kik gátakat halmoznak utamon. De vannak módok elvakítni őt, és Arrius nyitott sírjába fut. De Commodus jő. (Sír.)

COMMODUS (belép)

Mi ez? Ki merte bántni Luciát. Hah, átkozott! Lakoljon az nekem.

LUCILLA

Óh, ne mondd ki oly korán ítéleted, meg találnád bánni azt.

COMMODUS

Jupiterre, nem, soha! De szólj.

LUCILLA

Ígérd előbb meg, hogy megbocsájtsz neki.

COMMODUS

Mert kéred, ám legyen.

LUCILLA

Fadillával rólad beszélgeténk, tűzbe jövék szíved védelmében; ő azt állítá, hogy durva, elvadult, én hogy miként a sassal égbe tör, úgy galambként szelíd e föld körén. Ő azt vitatta, hogy mi kár, hogy nő nem részesülhet a trónnak szent hatalmú bíborán. De nem, tovább nem mondom el testvérem gyalázatát.

COMMODUS

Az istenekre, Lucilla, ha még szeretsz!

LUCILLA

Mi fönt beszéltünk tehát, ő megszidott. Ő érdemetlenül gyalázva végre még többet is, még dühben őrült innen elfutott.

COMMODUS

Hah, Fadilla, ez volt tehát sima beszéded! Ne lépj soha trónom elébe, hogy meg ne törjem bocsánatom szent ígéretét. Lucillám, te egyetlen vagy, ki híven szeretsz.

LUCILLA

Óh, bátyám, ez elismerés mi szép jutalma szenvedésimnek. (El. Perennis már ezalatt bejött.)

COMMODUS

Ah, Perennis, éppen jól jövél. Mit vélsz, Virginiával mitévők legyünk? Tudod, kiről már szóltam én neked.

PERENNIS

Fölséges úr! Érzem e megtisztelés becsét, mely bizalmadban részesít. De azt javallnám, kezdnők gyönge szerekkel, kérni, vakítni kell előbb, fenyítni, s később, mit az erősb tehet.

COMMODUS

S a nép, ha zúgni fog, hogy császárja haramiává lőn, mely elorza legszebb kincseit -

PERENNIS

A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, melynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet. Csinos igát jobban húz a kevély, terjesszük hát azért a fényűzést közöttük el, s a fényűzés a viszály almája lesz; kimeríti erejüket, s az erkölcstelen fényűző népből puha szolga lesz; építsünk fénytermeket nekik, és ne féljünk, hogy ellenünk kitör, csak olykor kapjon az őreb egy hízelgést s csontot annyit, hogy élhessék csak s leghűbb éji őr marad.

COMMODUS

Igaz, tégy, mit jónak ítélsz, reményem benned él. (El.)

PERENNIS

S a többiről gondoskodom. Vakítni kell előbb, és érzeményinket másokéhoz alkalmazni, míg egyet érezni vélnek ők velünk s ön akaratjukat vélik látni mienkben; és ekkor arra vezetni, mit mi akarunk, őket könnyű már. Szükségesnek kell magát tenni az embernek másoknál, s akkor kéretheti magát arra, mit maga is kíván. (Nevetve.) Egy fejedelem, ki népeknek parancsol, alacsony szolgája, rabja lesz.