MÁSODIK JELENET

(Éj a Capitolium előtt, Maternus.)

MATERNUS

Anyám rab vala, születésemmel öröklém mindenét, és birtoka csak a nyomor vala. A rab fiú első tette gyilkosság vala. Megvetve, kisújtva éltem az emberektől, és szívem, mely őket szeretni volt teremtve, őket gyűlölni tanulta. Minden egyes embert megveték, mert minden egyes ember engem megvetett, egy imám a hon volt, mely ki nem ereszte karjai közül, egyformán szeretve többi gyermekivel. Az igaztalanságokat, melyeket szenvedék, nem ő sújtá fejemre, de embertársaim. Osztályrészem a nyomoron kívül egy érckebel vala, eltűrni erős fájdalmimat. Megnyugodtam és boldogító honszeretetem keblembe zártam, hagy azt meg ne fertőztesse az emberek badar ítélete. Láttam e világ egész nyomorát, az éhen haló szolgát bilincsiben, s a vérrel hízó átkos zsarnokot mámorban feküdve fényes trónusán. Láttam a hon reményeit egy tengertől hányatott gyönge sajkán, és gyilkosok vetének kockát szent templomok felett. És nem hívém többé az isteneket, kik kormányozni mondatnak e világot, kiége minden érzetem, és én benne boldog valék. Megláttam Virginiát, s a szolga szívében egy tűz keletkezett, mely az istenek orzott tulajdonok. A tiszta égen mosolya sugárza felém, mosolya e föld rózsahajnalán, a gyönge zefír fülembe csak nevét súgá, nevét ordítá a rémes fergeteg, s hol ő vala, ott az ég is létezett, őt álmodám, az álom elrepült s keservem ő vala. Ő volt a csillag, mely vezérelte rózsás utamat, ő volt a csillag, mely ége viharos éjeken törött hajón felett. Ő volt az isten, mely mindenütt él, hol semmi más, mint szűmben a keserv. S ha templomok rideg márványokon könnyt hullajtva térdepeltem én, s imám Virginia vala, ki oly mérhetetlen, mint a mindenség és szolgain én őt sose bírhatom, mert úgy adá a sors, hogy az legyek. (Egy kődarabra dűl, Commodus jön a ferdő folyosóin, két gyilkos reátör.)

ELSŐ GYILKOS

Ezt Lucilla küldi, itt üdvözlete.

MÁSODIK GYILKOS

Halj meg, vérengző zsarnok, vétkeid mérője már betelt! (Commodus megsebesítve leesik.)

COMMODUS

Hah, átkozottak! Segélyt! Segélyt! Meghalok, Lucilla, ah, ő nem tehette ezt! (Perennis jő néhány fegyveressel, a gyilkosokkal víva; az egyik megsebesítve elillant, a másik megfogatik.)

RABLÓ

Mi átkozott eset, óh, bocsánat!

COMMODUS

Őrangyalom vagy. De mi hozott e vidékre ily órába tégedet?

PERENNIS

Én Virginiáért jövék, s az istenek így összehoztanak, de hogy vagy, jó uram?

COMMODUS

Érzem, sebem nem halálos, hazamenni még erőm vagyon, emeljetek fel. Úgy, már nem vérezek. Járj boldogul, s te áruló, a sasnak körme közt vagy. Előre, férfiak. (Néhány fegyveressel s a fogollyal el, Perennis az ajtón zörög.)

PERENNIS

Commodus nevében, ajtót nyissatok. (Be.)

MATERNUS (előlépve)

Hah, mi lesz ebből? Bent zaj vagyon, asszonysikoltás, és Commodus nevében a császár őrzni jött-e gyermekét? (A bezárt ajtót feszíti.) Istenek, ha vagytok az egekben, segítsetek. Ah, Virginiám, segély! Segély! Segély! De szóm elhal a távol lég között. Hah, nem lehet bemennem, és ezt kell hallanom élve. Segélyt az istenekre, itt is tehát az erősb ügye győzni, a gyenge mindenütt csak eltiport, a fondor ér célt vér utak felett. Virginiám, megígérem neked, a szolga tartja töretlenül szavát, habár megszegi büntetlenül a hatalmas azt. (Betör.) Hah, átkozottak! (Kisvártatva Perennis Virginiát kicipelve el, poroszlói Condianussal és Maternussal víva ki, végre Julia.)

JULIA

Hah, ti szolgák! Gyermekem nekem, Virginiám, vagy átkom az egekbe hat. Nincs már reménye tehát az anyának, mert ti nyomor bérért zúztok szíveket. Nem halljátok a természet szavát; bezáródott-e már örökre annak a zsarnoki kebel? Én gyönge hölgy vagyok, tenni nem tudok s imám egyetlen, mivel még bírok, némán elrezeg. (Maternus megsebesítve leesik, a poroszlók elvonulnak, Condianustól követve.)

MATERNUS

Hah, átkozottak! Ez jól talált.

JULIA

Vigyétek őt, szelíd galambomat, rejtsétek el vad tornyok alá; az anya szíve ott is megtalálja, (kiordítva:) zsarnok! - gyermekét. Fel hát, szavam trónodnak fényéhez és hangomtól trónod rengni fog.

MATERNUS

Virginiám! Te érted meghalok, érted szívesen megtörik, jutalmam úgyis itt egy jégkebel; amott megfagyva nyugalmat lelek. Az éltet a természet adá, te tanítál élni éltemet, ha odadom érted azt, tulajdonodat pótlom vissza csak. (Condianus visszatér.)

CONDIANUS

Elvitték őt a csúf zsoldosok, de ne hidd, Commodus, hogy nyugton bírod őt, édened mámorában ordítom füledbe vétkedet; oly ember vagy, mint embertársaid, a nép az, mely fejévé tőn, s a nép lesújtja hajójáról a rossz kormányozóra, mert ő fogadta fel, vezetni tengerén.

MATERNUS

Te úr valál bölcsődbe, átkozott, büntetlenül tépdelve a nép véreinek ősz szakállukat s akkor láttam, mi nyomorult az ember sorsa; de mit beszélek, rab én? Mert atyám is igába görbede s véres arcával szerzte kincseit urának, melyeket ledérül elpazarla az.

JULIA

Óh, azért bír-e hát az ember csak eget, hogy veszte keservet hozzon nékie?

CONDIANUS

Anyám, vár tőröm, vigasztalódj, páncélja nem oly erős, hogy rajta át ne hasson. S majd akkor, ha fénye lehull, s meglátja szörnyű önmagát, borzadand, s ez lesz pokla, ha önszíve magától fölijed, s szavát lelkének nem tompítja el már a kába zene.

JULIA

Mi haszna, ha már az őszi szél lesorvasztá a rózsa lombjait, nem ébreszti föl a zsarnok vére azt. (Lucius kilép.)

LUCIUS

Mi lárma ez? Elorzták kedvesteket, elorzták élttek csillagát, láttam, igen, midőn a sas elrepült galambtokkal, és mondtam a sasnak, hogy repüljön, mert utána a nyíl repül. Elvitték? Ha, ha! Elvitték enyémet is, de szólnom nem szabad, mert császárom tette s néki mind szabad. Ő a törvényt kezébe tartja, maga a törvény felett vagyon, s nem köti a törvény súlya így. Bámuljátok hosszú kardomat? Lássátok, nekem ily hosszú kell ám, mert magasan ül azon sas, melyet le akarok szúrni, és én pedig oly porkicsiny vagyok.

CONDIANUS

Őrült, szegény. Lucius, ismérsz-e engemet?

LUCIUS

Ismertelek, de már ez oly régen volt, még Saturnus aranykora alatt, és tudod, azólta minden elveszett; emlékszem reád, de akkor honfi voltál, most siess tehát, és öld meg a hydrát, mely nézd, nézd, mindjárt lenyel. Lenyel, mondom egy egész hazával, és temetőnk átkos gyomra lesz. Öld meg őt!

CONDIANUS

Így kell egymást viszont látnunk? Ez kegyetlen, s mert kegyetlen, éppen oly való. Ha édes lenne, átálmodnók egy rövid perc alatt.

LUCIUS

Sötét van, Condianus, elborult a nap, s ki nem derül már rózsahajnala. Azért eltűrhető a tél, mert méhében már a tavasz ragyog, de nékem nincs reményem, ez megöl. Gondold meg, keblemből kitépte szívemet és gonosz lehellete az égig felhatott, és elborult az ég, sötét vagyon és ez sötétben eltemetve én.

CONDIANUS

Nem jössz be hozzám nyugodni egy kevéssé s közös keservünk egymást ölje el.

LUCIUS

Nem, nékem nem lehet, kell sietnem a rémet megölni. Ah, oly keserv, ha csak kacagni láttatunk s nincsen ember, felosztni bánatunk.

CONDIANUS

Az ég legyen irgalmas hát velünk.

LUCIUS

Ah, de az ég oly kemény, barátom, ahhoz a por keserve fel nem ér, elhangzik hangja a messze látkörön s a szirt csak az, mely könyörül rajta, visszaadva bánat szózatát. (Együtt el.)

MATERNUS

S én nem mozdulhatok helyemről, átkozott eset, de jó, igen jó, a reggel itt talál s innen orditom fel gyalázatát, itt lássa Róma, császárja mily dicső és halálom az ő halála lesz. Mi élvezet. (Perennis jő katonákkal.)

PERENNIS

Az egyik gyilkos megsebesítve távozott el, itt kell feküdnie közel. Hej, ki fekszik itt?

MATERNUS

Én.

PERENNIS

Úgy-e, jó madár, megfogánk! Te gyáva, éji lator, te csúf lázadó.

MATERNUS

Semmi azok közül, mit mondasz, nem vagyok.

PERENNIS

Itt van jele, te vakmerő hazug.

MATERNUS

Orgyilkos, mondom, nem vagyok, a vád hazug, nem én, becsületemre.

PERENNIS

Azt megmutatja később a pallos.

MATERNUS

Meglehet. Elég erős vagy hozzá s gazember is elég nagy. Ezt mondja szám, ha fejem lábad porába gördül, s ott sem cserélnék véled, gazkölök, minőt minden szabó szab magának. (Elvitetik.)