HARMADIK FELVONÁS

NÉPÁTOK

ELSŐ JELENET

(Commodus terme előtt, a keresztények csoportozatokban vonulnak el,
egyes akkordokat énekelve, - a nép a kapukat ostromolja és zajg.)

NÉP

Kenyeret, Commodus! Kenyeret nekünk!

NÉHÁNY

Itt vannak az istentelenek, a döghalál reájuk.

KERESZTÉNYEK

Átok, átok!

NÉP

Ők hozták ránk a vészt, öljétek le mind. Nem halljátok, hogy átkozódnak?

KERESZTÉNYEK

Átok, átok! (Elvonulnak, kövekkel hajigálva.)

NÉP

Kenyeret, Commodus! Vért, vért, halált! (A keresztények ismét jönnek.)

ELSŐ KERESZTÉNY

Öljetek le és megmenekszünk igátok alól. Egy hosszú útról csak édes honunkba térünk vissza. Nem érzitek-e az átkot, mely várostokon fekszik? Az égnek átka ez. Nem látjátok-e, az emberek mint kerülik egymást vérengző vadakként, bennek a döghalál csírája van. Nem látjátok-e véreteket éhhel elhalni és megmentésére nem adhattok néki egy darab száraz kenyeret, míg ott fent a kéj és gyönyör bősége ural. Átok!

NÉHÁNY

Valót beszél a hitetlen.

NÉP

Commodus, vért vérért! - Commodus, kenyeret! (A nép dühe pontról-pontra nől.)

KERESZTÉNYEK

Nem látjátok-e az elpusztult templomok csarnokit, melyekben a halál illatozik felétek, s ki sem megy beléjek, imádni istenét, mert mindki jobb szereti életét. Mi nekünk nincsenek elpusztítva templomink, mert templomunk a természet kebele, mely sosem hal ki. Nem félünk meghalni, mert életünk a halál; nem esünk kétségbe, mert reményünk végtelen, mint a nagy istenség. Emberek! Lehúny a nap, hogy dicsőbb fénybe ragyoghasson újra; legyetek egyetértő testvéreké, és a szabadság szent napja deríti fel borús lelkeiteket. Átok, átok! (A keresztények el.)

LUCIUS (előlépve)

Mi ez? Aha! Meg akarnak dicső munkámban előzni, de abból nem lesz semmi, semmi, mondom. Én ölöm meg őt. Emberek, mit tett nektek, hogy meg akarjátok fojtani őt? Nem feleltek. Vagy szégyenlitek megvallani, látva engemet, kitől egy üdvöt orza el, és fejedelemtől ezt is békén viselem. (A nép legnagyobb dühvel ordít, a zene még vidámabban hangzik a teremből.) Mi ez? Vagy úgy? Igen, a nép keservének visszhangja ez - - - De mit keserg a nép? Hej, apák! Azért keseregtek-e, hogy fiatok nyomorultan kileheli lelkét, hogy nőtök elraboltatott a fejedelemtől, és testvértek vére mindennap veresre festi az áldozó napot, mely elfordul gyalázatotoktól? Kacagjatok inkább, gyermektek nem lesz rab, magatok öljétek le őket. Nejeitekkel kedveskedtek uratoknak, ti jó jobbágyok vagytok. S ha pedig testvéretek meghal, nagyobb lesz osztályrészetek. Ha! ha! ha! Commodus vigadj, néped csinál csak éjjeli zenét. (A nép betör a kapun, Julia előrohan.)

JULIA

Zsarnok! Gyermekem! Szerette gyermekem! Elérkezett a bosszú napja, most üvöltöm füledbe vétkedet s a koldus anya előtt a porba hullj! (Lerogy.)

LUCIUS

Hallod! Hallod, jó anya, az ég üvölti, hogy szavad igaz. Jer hát velem a vérlakomára! (Felemeli.)

ARRIUS (fellépve)

Eltaszítád testvéredet magadtól, Commodus, élted szebb korányán s a testvér eltávozott, mert nem vala szükséged reá; de most, midőn üvölt a fergeteg fejed felett, s elhagyatva hasztalan fordulsz ál-barátid felé, kik gyönge fűszálak gyanánt elenyésztek az első fagyos éjen, előlép az eltaszított testvér, megmentni, vagy elesni veled. Most tenni kell, a szó csak dőre hang, és elrepül, mint álbarátjaid. - Ah ég! Fiam, fiam, és ezt is ő tevé! Ő és segítsem őt - -

LUCIUS

Anyám valál, tudom, jó, dicső anyám! Kebled oly édes nyugvó helyet adott, hogy homlokom a fergetegből hányt sajkán megizzada, de már ez elmúlt, ezen asszony gyermekét keresi, én anyámat, gyermeke leszek, - ő szeretni fog, mert tudja, mit tesz szerencsétlennek lenni. Te menj csak, intsd a cethalat, hogy kiszárad a tenger, én meg nem fúlok, próbáltan könnyeimmel.

ARRIUS

Óh, ég, mi nehéz ítéleted! Óh, szakadj meg, szív, vedd, Isten, el elmém világát, - én nem tudom, mitévő legyek? (A nép zajgása hallik.) Bátyám, fiam, az ég őrizzen titeket! (Elrohan.)

LUCIUS

Menjünk mi is, mert későn jövünk a lakomához. (Juliát elhurcolja.)