ELSŐ FELVONÁS

PEGAZUS JÁROMBAN

ELSŐ SZÍN

(Főváros, Andaházyéknál szoba. Ilka, Jenő.)

JENŐ

Az nem lehet, hogy elveszítni bírám
Ah, Ilka, percnyi üdvösségemet;
Nem annak alkotott tavaszt az ég,
Hogy véghetetlen télnek gyászterén
Örökké sírjuk édes álmait. -

ILKA

Költők dijazzák már csak az erényt,
Nincs pokla többé a mindenhatónak.

JENŐ

Természetünk - mely érezni taníta
Egy lelket osztva csak fel kebleinkben -
Óh, nem hazug, mi boldogok leszünk.

ILKA

Ha sírban is van boldogság, Jenő!
Ma érkezett az útált vőlegény,
Kihez szülőknek számolása köt.

JENŐ

El vélek, el e gyászos érzetekkel!
Szerelmem élve közt miért zavarnak?
Nem érzed-é, mily édes ennyi búra,
Azon nehány perc boldogabb jövőnkből:
Melyet féltékenyen kell őrzenünk
A külvilágnak kétkedő szemétől.
Vagy boldog az lehet csak, Ilka tán,
Ki a világtól írigyelve él?

ILKA

S ha elfelejtenél?

JENŐ

                Még kétkedel?
A szem lelkünknek tükre, nézz szemembe,
Képed sugárzik lelkem tűkörén.

ILKA

S a képpel múlik-é emlékem is? -
Soká küzdék szivemmel és sokáig
Hivém, hogy korlátolni lesz erőm,
De óh, a nő szeretni jő világra.

JENŐ

E szót, ez édeset mondd, mondd csak egyszer,
Csak egyszer és örökké mondd ezen szót -
S hol üdv, mely üdvebb ekkor életemnél!
Hol ég kegyesebb, Ilka, mint te vagy!
S kell-é erő még több a sorscsatára,
Ha pályabére, mint te, oly dicső.

ILKA

Óh, jőnek és találnak, Istenem! (El.)

JENŐ

Az ég veled - hisz az szemedben ég. (Kifelé.)
Lorán, te itt?

LORÁN (elébe lép)

                   Sőt én kérdhetlek így!
De most nem kérdek semmit, mert ölellek.

JENŐ

Te álnok! Egy lövésre városunktól
S tudj' Isten, mért, oly ritkán jössz felénk.

LORÁN

Mert lelkem önmagával küszködik,
S ti boldogok, búm meg nem értenétek.

JENŐ (neheztelve)

Lorán! -

LORÁN

Mért hoztad ezt fel Macbeth rémeként
Legjobb órámban. - Ámde hallj: van egy
Pörünk; kérdése: birtokunk egésze,
S egy házasság, mindent jóvá tehet;
Atyám engem nézett ki áldozatnak
A százados penészű jogviták
Természet ellen pártos istenét
Megengesztelni házasságom által.
A lány csinos volt, művelt és okos,
A nagyvilágból és ennek dacára
Tudott másról is szólni piperénél;
Nem foglalták el udvarlói sem.
Olymód, hogy néha a szegény hazáért
Ne fénylett volna harmat égszemében.

JENŐ

Hisz ez mind szép, és én sajnáljalak?

LORÁN

Hallgass ki, ez mind szép igaz, de óh,
Az indulatnak gúnya az okosság;
A lélek messze, messze fenn csapong,
Szeszélyesen repűl az ég felé,
Túlnyargal rajta a végetlen űrben,
S önmagának alkot ideált -
Önnönmagának küzdi istenét,
S nem kedves már előtte más gyönyör,
Mint mellyért küzde, mellyért vérezett.
Én láttam őt - egy nőt, ha úgy kivánod,
Ha van neméből több egyén - de nincs -
Én láttam, s képe még szemtűkörömből
Lelkembe nem hatott és szellemem
Legbelsejéből jött e kép elébe -
Egy ideálkép - s szűmben összeolvadt. -
Ne kérdd, ki ő, ne kérdd, mi, ily salak
Ne vonja őt le a kicsiny világra;
Elég: igává lett tervelt kötésem,
Mely Isten szikraját árú gyanánt
A többet ígérőnek adja el.
Atyám kizárással fenyíte, én
Örültem, mert kincsével, úgy hivé,
Megvásárolt, de így szabad levék. -
Atyám meghalt, de sírból is kiván
Uralni, s tettben élni, mint halott,
Hogy holt gyanánt hurcolja azt, ki él:
Végrendeletében szülői átok
Vagy engedés közt hágy választanom.

JENŐ

A jobb kebelnek átka a csalódás.

LORÁN

Csak jobb felét tudod még, hallj tovább:
Atyámnak ismeréd szeszélyeit,
Családfény volt kedvenc eszméje - ő
A férfiélet céljának hivé,
Hogy hosszabbítsa nemzetségi fáját,
S rá fényt szerezzen. Gondnokul hagyá
A vén Herédyt, azt rendelve, hogy
Szolgáljak. - Lelkemnek vad szárnyalását
Penészes íratokba fojtsam el,
Családom-, e vén holtnak díszeért;
De nem tanul meg szántni Pegazus.

JENŐ

A tűrés és alázat is erény -
A bölcs megnyugszik sorsa végzetében.

LORÁN

Pór lelkek költék; szellem s tűrelem
Ez sár, amaz sugár, mely fönt repül
Magával vonva testét, ámde fent
A lég e sártömegnek éteri:
S harc támad a kettős elem között,
Harctér a szű, mely fáj, de békebért
Csak egyikének veszte eszközöl; -
A test halála: mit a pór remeg,
A léleké: megnyugvás végzetünkben.
De én, ki látom a roppant teendőt,
Keblemben a vágy, szív és értelem,
Mely föl bír vinni a csillagtanyához,
Át bírja látni: mily parány, kicsiny
A sárba gyúrott Isten, és nyakán
Mi iszonyú a nyűg, mely földre vonja.
Én mondjak-é le Isten szikrajáról,
Hogy bizton hízhassék meg a salak? -

JENŐ

Ha, ha, Lorán! Te még a régi vagy! -
Mind elfonnyasztá e virágimat
A húsz hideg tél!

LORÁN

                S mert kint hó ural
Lelkedbe bujdokoltak, úgyebár,
Mélyebben edzve képöket? - S ha olykor
Nem engedsz nékik; elkényeztetett
Szülöttekként büntetnek meg; nekem
Féltékenyen kell őket őrzenem,
Mert mindamellett mindenik halála
Egy kincsforrással koldusbbá teszen.

JENŐ (gúnnyal)

De a hivatalt mégis elfogadtad.

LORÁN

Neked megmondom, szűm baráta, mért:
Egy titkos társaságot alkoték,
Jelmondatunk: "Szabadság." Tettre még
Nem ért ugyan, de fog: ha ég akarja.
Minden gyanútól óv hivatalom,
S alkalmat ád sok titkosat kitudni;
Talán a tettetés nem tart soká,
Mert hogyha megválasztatom követnek,
Álarcomat lesújtom, ottan is nyíl
Elvharcra tér, majd a tett beáll.

JENŐ

Most jő eszembe egy mese, figyelj:
Mind rosszul járt az óra egy vidéken,
De egyenlőn s céljának megfelelt.
A csillagász tudá csak igazán
Megmérni az időt s fejeskedett
A rossz órát követni, mindenütt
Kacagták a javítót! -

LORÁN

                        Óh, ne gúnyolj!

JENŐ

Kigyógyítlak, vezess el híveidhez.

LORÁN

Egészségből? - Beteggé téssz? De jőj -
(El Jenővel. -
               Andaházy kardosan és Ilka jőnek.)

ANDAHÁZY

Ismét vörösre sírt szemekkel, Ilka!
Kendőzd be képedet, takard el a
Könyűk nyomát; légy vidor, bú nem illik
Menyasszonyarcra; tégy, mint rendelém.

ILKA

Világnak a szín, nékem a keserv;
Mert rendelésed az, hogy a napot
Éltem váltságaul gyilkoljam el,
Mely hogyha elhunyt: sírür a világ is. (El.)

ANDAHÁZY (kardját ledobva)

Ez hát a népszerűség? - Díja ez,
Mit küzdelmünkért a hon adni bír?
Új csillag tűn fel, fényesebb, csak őt
Csodálja mindenki; és a megszokott,
Tüzében lankadó - már bukhatik!
Szavát egy gyermek - Zordy dörgi át. -
E pályán nincs több dísz, szerencse még;
Hogy eltaláltam a parányi ösvényt,
Mely a tömlöc s jutalom közt vezet,
Hová jutunk: ügyességünk határzza -
        (Zenő és inas belépnek.)

INAS

Méltsád! A cukrász mit sem ád hitelben.

ANDAHÁZY

Mondtad nevem?

INAS

                Mondtam, de azt felelte,
Hogy épp azért nem ád.

ANDAHÁZY

                  Hah! A gazember
Mondd, kérem őt, csak holnapig.

INAS

                           Nem ád
A szép szavakra semmit, pórias
Pénzvágya.

ANDAHÁZY

           Vígy hozzája könyveket.

INAS

Nem használhatja - mert a bibliát
Sátán terjeszti most a nyomtatással.

ANDAHÁZY

Hát sütni rajtok? - Menj, mit andalogsz! (Inas el.)
Zenő! Te sem segítsz hű társ gyanánt
Üdvözlésed csak a kisírt szemek,
S kerülni késztesz ennen házamat,
Hol hozzám senki nem ragaszkodik,
Csak gondom. -

ZENŐ

           Mit tegyek, nem adtam-é
Ki minden birtokom?

ANDAHÁZY

                    Úgy, úgy megint
Már annyiszor szememre hányt nehány
Forintodat kivánod, mit magad
Rég elfecsérlél.

ZENŐ

          Óh, nem kértem azt,
Szükséget szenvedék bár, s míg te más
Hölgyeknek udvarolva szórtad el:
Némán szenvedtem kebled pusztaságát.
Mért kínzod hát türelmes foglyodat,
Mért költesz rá bűnt és gyalázatot,
Daccal kivánod-é elűzni rossz
Ügyednek mardosását?

ANDAHÁZY

                        Vége van?
Beszélek én is, szívesen adá
Pénzét a lány, menyecskefőkötőért.
Mert már vénebb volt, mint a vőlegény.

ZENŐ

Két héttel. -

ANDAHÁZY

                Mindegy, vénebb.

ZENŐ

                            Jaj nekem!

ANDAHÁZY

Örömmel látta a nemes leány
A grófi vőlegényt; s a lány családa
Nem tudta, hogy hálózza őt körül -
Nehogy lépéről többé elszaladjon. (Zenő sír.)
Vagy hát mutasd meg nőerényedet;
Gyémánt piperéd szép; ha férjedet
Jobban böcsűlöd, add el azt, szerezz
Helyette álékszert. Hisz tudva van,
Hogy van valódid s annak ösmerendik. -
Ma jő Herédy - ládd - s fog alkudozni
Lelkemre; mondd: meglássa-é, mi nagy
Házunkban a nyomor; meglássa-é,
A szükség mily kis árért kényszerít
Od'adni lelkemet. - De dús lakomban
Én szabhatok föltételt; mondhatom:
Meggyőződésemet megvesztegetni
Nincs ár. Ez feljebb rugtat! S hogyha a
Vagyonbiztosság kormányán ülök,
Ki merne váltóimmal ostromolni?

ZENŐ

De lesz-e áldás majd e birtokon? (Ékszereket ád.)
Im, itt utolsóm; többé nincs miért
Kinozz. -

ANDAHÁZY

                S e gyűrű?

ZENŐ

            Jegygyürűm - de fogd.

ANDAHÁZY

Ma jő el Zordy is, kivel pörünk foly,
S ha látja feldúlt házi életünket,
Veend-e nőt ily fészekből magának?

ZENŐ (indulattal)

Csak lányomat ne add el; óh, ne légy
Bakója - hogy gyülölje kénytelen,
Kit gyermekésszel áldni megtanult.

ANDAHÁZY

Okos szülők odáig nem tekintnek,
Úgy, mint a jogtanárok, hogy minő
Következtetést von a jogelv magával. -
Ki mondja, hogy mondjon le érzetéről?
Hogy tépje el keblének hő szerelmét?
Hatalmas ékszer az a főkötő,
Szabadalom, mely mindent eltakar. - -
Széphalminéhoz hívatám ebédre. -

ZENŐ (félre)

Sorsod türés! - Hallgass, zajgó kebel. -
Ne lássa senki, mint vérzel belül,
Gúnyolják bár az érzéketlenek,
A káröröm kacaja kínosabb még.

VÁRY (belépve)

Mit látok! Sír ön? - Óh, az Istenért,
Ki látott esni kék égből? - Derék
Hasonlat.

ANDAHÁZY

           Tréfa az egész, ijesztém,
S az angyal hitte, hogy beteg vagyok.

VÁRY

Hogyan ne jönne kedvünk házasodni
Ily szép példák után. - Dicső! Dicső!

ZENŐ

Mi azt hivők, menyasszonyával úgy
El van foglalva, hogy barátiról
Meg is feledkezett.

VÁRY

                      Az igazi
Arszlán barátit nem felejti el.
Különben is, két napja voltam itt
Pompás ebéden. Meg kell vallanom,
Hogy oly nemes fény, mint itt, nincs sehol.
Fajvér hiába! (Nevet.)

ZENŐ

                   Hát a szép menyasszony
Egészen elfelejtkezett reánk?

VÁRY

A kis bohó oly boldog!

ZENŐ

                       Hátha ön
Tiltá el a világtól? -

VÁRY

                              Sőt alig
Kivánhat udvaribb, jobb és szelídebb
Jegyest arám magának.

ZENŐ

                     Hogyha tetszik. (El Váryval.)

ANDAHÁZY (utánuk néz)

Szegény nő! - És ily angyalt áldozok fel
Egy ördögért. - De ingyen nem teszem
Magasra! - S hogyha út ezen magasra
Hatalmas úr kéjhölgyének kegyén
Vezet keresztül, mért ne hajlanám meg?
Ki a világban él, cserélje el
Jókor szivét egy durva kődarabbal,
S még jól fizethet rája - mert különben
Gyakorta alkalmatlanná leend,
Ha mindazt, ami szent, kell döntnie
S mosolygni hozzá: hisz csak tréfa volt. (El.)