HARMADIK SZÍN

(Váryéknál terem. Két inas a világítással foglalkozik.)

ELSŐ [INAS]

Hát asszonyunk minő karakterű?

MÁSODIK [INAS]

Nagyságos asszony.

ELSŐ [INAS]

                            Jellemét tudaklom.

MÁSODIK [INAS]

Nagyságos asszony, vége van, ki látott
Két jellemű nőt, eggyel is kevés van.

ELSŐ [INAS]

Mondják, hogy anyja itt, a házban él.

MÁSODIK [INAS]

Széphalminé, mogorva, büszke nő,
Kitesz még a gután is, múltkor a
Táncvigalomban s most színház után
Ütötte meg, s kiállta a sarat.

ELSŐ [INAS]

Nem! Furcsa, furcsa, ifjú házasok,
S haljak meg, hogyha csókolódni láttam.
Ha látják egymást, mint hideglelős,
Ha láza jő, oly képeket csinálnak.

MÁSODIK [INAS]

A csók parasztos, úri a hidegség,
Mit bánod, hogyha nem bánt, hű cselédnek
Gondolni, látni semmit sem szabad. (Lorán belép.)

ELSŐ [INAS]

Minő elszánt fiú ez? Földi, hej!
Nincs bémenetek illyen gaz fiúknak.

LORÁN

S te bent vagy.

MÁSODIK [INAS]

                   Rongy cégér! Kidobjalak?

LORÁN

Mi készül itt?

ELSŐ [INAS]

                  Vígság, hogy egynehány
Koldús szerencsésen letiltatott
Borát szabadság- s népért felköszöntni.
De igazabban, hogy címünk legyen
Táncolni s inni.

LORÁN

                       Így van jó, Jolán! -

MÁSODIK [INAS]

Dobjuk ki.

LORÁN

                Vétkezém?

MÁSODIK [INAS]

                                Nem, csak szabód.

LORÁN

Hát rosszabb lettem-é azólta, hogy
Még tárva leltem minden termeket?
Nem, Istenemre, egy szikrával is,
Sőt jobb, mint edzett érc. De emberek,
Ti, mint kutyák, hizelegtek a ruhának
Ha jó, ugatjátok, ha rossz, köszöntök
Négy cifra lónak, s hogyha jő szamáron
Az Isten, fölrúgjátok, mint az ebet.

MÁSODIK [INAS]

Miért hetvenkedel velünk, el, el,
Csináltass új kötést, s ha Kotzebue,
Vagyis a rongy Shakespeare helyére jössz.

LORÁN

Nem távozom, szólnom kell asszonyoddal.

MÁSODIK [INAS]

Meghalna rongyaidtól.

ELSŐ [INAS]

                                  Itt maga. (Inasok el.)

JOLÁN (szobalánnyal jön)

Rózsám, mért nem tudok vigadni úgy,
Mint egykor a kedves szülői házban.
Oly sokkal bírok, mit vágyam kivánt,
S mind megvetem.

SZOBALÁNY

                             Beteg tán, asszonyom.

JOLÁN

Hol van férjem?

SZOBALÁNY

                         Biankánál.

JOLÁN

                                           Ah, úgy.
(Ilka gyászosan jön, s merengve a háttérben leül.)
Szörnyű alak! Hő kebleket fagyasztni!
Én jég valék - és boldog-é? Kacagtam,
De görcsösen - ha, há - jóláll-e így?

SZOBALÁNY

Hová megy ön ily késő éjszaka?

JOLÁN

Lelkem zajong, űz, nem tudom hová,
Imádkoznám, Rózsám, de nem lehet,
Mert mint a füst, ha fergeteg közelg,
A földre visszahull a szent könyörgés. -
Óh, másképp volt ez a szülői házban.
A gyermek félné megnőtt önmagát,
Bűnök súlyával látva megrakottan,
Melyekről álma sincs. - De hagyj magamra. -

SZOBALÁNY

Minő színmű okozta e borút? (El.)

JOLÁN (meglátva Loránt)

Ön itt? - Óh, jaj!

LORÁN

                         Ki hitte volna, hogy
Ekként reszkessen egykor ön, ha lát.

JOLÁN

Büntetni jött ön, jól tudom, bocsánat,
Könnyelműség, nem romlottság hibám.

LORÁN

Mit megbocsájtni? - Én valék hibás,
Mért keveredett költő a nagyvilágba?
Hol átok minden nem-középszerűn.
Miért kerestem nőt, magasztosat,
Minőt költőnek őrjült álma szül,
Minő ily rossz világra nem való!
Miért kerestem érzést emberek közt,
Kik érdekből nevelnek még virányt is,
Hogy amikor legszebben él - megöljék?
Miért hivék, mint gyermek Istenében?
Miért mondtam le hír-, hon- és barátról,
Minden reményt a lányért bécserélve,
Rábízva mindent, mint merész hajós
Vezérlő csillagára, s Istenére
A hív? - Mivel ki hitte volna, hogy
A nap sugáritól is óvt virágban
Már mélyen űl a féreg.

JOLÁN

                                     Érezné
Csak azt, mit én, hallgatna.

LORÁN

                                        Úgy! - Mit ér
A szó, keservet csak rokon keserv
Képes megértni, annak nyelve nincs,
S hol van hát szív, oly vérző, mint enyém?
(Száraz virágbokort vesz elő.)
Isméri-é ön e virágbokort?
Ön mondta: minden szál egy érzemény.
Im, itt érzéseim halott füzére,
Minden remény-, boldogságból csak e
Hervadt bokor valóságom maradt meg.
Ha hinni kezdenék még emberekben,
Ha búnál mást érezne kebelem,
Reá tekintnék s elfonnyadna minden. (Jolán leül és sír.)
Ne sírjon ön!
Szemét veres borítaná, s miért
Áldozná föl szépségét a keservnek? -
Óh, szent a könnyű, áldás istenektől,
Kebel, mely sírni tud, meg nem reped,
Mert hogyha búval bétölt, könnybe olvad,
És felvidul, mint vészeső után.
Rajtam veszíté értelmét ez is,
Hogyan könnyítse a világnyi gyászt
Egy csepp könyű? -
Én megkövültem, mint a fájdalom,
Mint sziklaszál tenger hullámi közt,
Kopár örökké, mert tar bércein,
Mint szemből a könny, víz fakadni nem tud,
Míg a bú tengerébe süllyed el.
Én is könnyeztem egykor, most kacagok,
Hogy is mutassam a valódi bút,
Ha annyi álkönyű van a világon.
Ön sírt egy költeményen, hát magam,
Ki éltem azt, min ön csak látva sírt.
Mit kezdjek el valódi bánatomban? -
Vagy több volt költeménynél? Több-e, több,
Egy szót, Jolán!

JOLÁN

        Több volt, óh, jaj nekem.
Beszélnem bűn, és bűn hallgatnom is,
Kötelesség s természet küzd szivemben,
Akármelyik győz, én leroskadok.
Csak akkor érzém verni szívemet,
Midőn a puszta kéz fényem között
Pusztán hagyá óráimat lefolyni.
Midőn hivém: minden vágyam betölt,
És véghetetlen űr fogott körül. -
Művében láttam szörnyű vétkemet. -
Én önt szerettem - -

LORÁN

                               Mit mondasz, Jolán!
(Ilka vadul felkacag, s kimegy.)
Tán újra tréfa? Óh, jaj, hogy nem az.
Óh, jaj, hogy sírkövében ismerek
Csak az örökre elveszett szerelemre. -
Így karjainkba fogni édenünket,
S feneketlen egy sírba dobni vissza!
Mért mondja hölgy, szemed, hogy szód igaz,
Nyugodtan tűrtem és oly csendesen,
Mint sírfenék. - Miért jövél, kerub,
Fölrázni a rég hunytak álmait.
Hogy újra küzdjem sorsom végzetét,
S hogy újra vesszek a nehéz csatán.

JOLÁN

Léptek közelgnek, jaj nekünk, Lorán!

LORÁN

S nem tudnád-é felejtni a világot?
Nem tudsz-é mindenektől elszakadni
Egy percre? - Óh, egy percnyi életet;
Megérdemelnék annyi szenvedésre.

JOLÁN

Menj, menj! Közelgnek, férjem jő, megöl.

LORÁN

Együtt halunk meg.

JOLÁN

                            Óh, de élni édes,
Én félem a halált.

LORÁN

                            Te féled? - Én
Nem hallok semmit túl e szűk szobán,
E percen túl számomra nincsen élet,
Síron túl sincs, mert bár sokat tud Isten,
E perc után már üdvöt adni nem bír.

JOLÁN

Az istenért! Mi szörnyű vagy, Lorán!

LORÁN

Szörnyű az Isten akkor is, ha áld,
Vagy hogyha ád üdvöt, mint isteneknek:
Miért nem ád erőt azt elviselni?
Búm meg nem ölt, hogy kínzzon, s a gyönyör
Kínozva öl meg, hogy kéjét ne érzzem. -

VÁRY (jön inasokkal)

Dobjátok itt ki e tolakodót,
Sokat bosszantott, úgye, asszonyom? -
(Jolán egy sikoltással Váry karjába alél.)

LORÁN (fölkél)

Most könnyebb válnom, hogy szemed csukott. -
Talán a sír számomra jegyze el. -
Most könnyebb elszakadnom ajkaidtól,
Látván, mi édesen szenderged át
A vészt, mely elsüllyeszti léthajómat. (Az inasokhoz.)
Mit késtek egy halottat elcipelni?
Egy máknyi por kapcsolja éltemet
A költészettel össze.     (A port megeszi s az inasok karjába dől.)

GERŐ (a költő- s más ifjakkal jő, kik babért hoznak)

                              Itt van ő.

LORÁN

Nem kell babértok! Óh, ki írigyel
Költőbabért? Melyért, mint bányarab,
Sok kincset ás kebléből, bút magának.
Egy boldog pillantásért én od'adlak,
Nekem nem kellesz többé, csak síromra. -

KÖLTŐ

Az embert felrúgdaljuk, mint ebet,
És mindent jóvá tettünk, hogyha sírján
Önmentségünkre emléket rakánk.
(Ezalatt társaság gyülöng a teremben, Loránnal az inasok s ifjak elmennek.)

JOLÁN (eszmélve)

Lorán! -

VÁRY

           Mosolygj, kigyó, mert széttaposlak. -
(A társasághoz) Tessék önöknek! - Tán e zaj zavarja?
Csak végnapjai, vidám tréfa, úgye, nőm?
Nos?

BIANKA

        Rajta, mondjuk együtt, az. Ha, ha! (Forog.)

VÁRY

Vígan leszünk, és most anyád helyett
Fogadd te, drága nőm, vendégeinket.