|
(Trencsénben terem. A
falakon s oszlopokon fegyverek s címerek.
Erzsébet karszéken ül kézi munkával kezében, Dávid zsámolyán lantot penget.
Miklós, Domos, Berend s még néhány vitéz asztal mellett iszik.)
ERZSÉBET
Nem hangzik
össze, amit lantodon versz.
DÁVID
Mert a
világ is széthangzik nekem:
Ah, adj egy
édes összhangot belé.
ERZSÉBET
Honnan
vegyem? Sírból bús lenne tán.
DÁVID
Gúnyolsz
megint, és én mint gályarab
Tűröm
szeszélyed, s fel nem lázadok,
Pedig
tapintsad a vért karjaimban,
Láncát
szakasztott őrültként rohan,
S reszkess,
ha egyszer megkérd, hogy mit üldöd.
ERZSÉBET (fölkél)
Nem
hallhatok ily kárhozott beszédet.
(Indul.)
DÁVID
Nem
hallhatod, mit én viselni bírok,
Istennek is
kell hallgatni népe
Kínját.
Hiába futsz, leány, beérlek.
(Erzsébet után el.)
MIKLÓS
Semmit se
tenni átkos asszonyélet,
DOMOS
Még egy
nyarat így élni és fejem
Őszebb
lesz a kendernél.
MIKLÓS
Istenemre!
Azt nem várom be. Holnap megszököm,
Az unalomtól. - Mondd csak meg, mióta
Lakunk már
itt?
DOMOS
Négy év a rozgonyi
Vesztett
csatától. Hej, sok ez, sok ez!
MIKLÓS
Négy évet
csak kiálltam, ámde mától
Még négy
napot többé nem áldozok
Henyélni, és
tervezni a jövőre.
Terveztek volna
inkább ellenink,
Maradtunk volna
mink a tettmezőn.
BEREND
Igaz biz az, a
lét úgyis rövid,
A tervek
közt úgy elszáll, mint harci zajban.
De hogyha
Csák ezt tartja célszerűnek.
MIKLÓS
Eredj, ne
mondd, - vagy benne sem hiszek!
Szeretne
ő mást, csakhogy vár szegény
És várja a
semmit haszontalan.
Eh, bort ide,
midőn ez jő eszembe
Innom kell vagy
megőrülök.
DOMOS
Ki
éljen?
MIKLÓS
Ne éljen senki,
még saját magam se.
Bár vesszen össze
az emberfaja
És fojtsa
egymást, míg egy nem marad
S ez egy se élje
túl bajtársait.
DOMOS
Ki éljen?
MIKLÓS
Ne éljen senki,
még saját magam se.
Bár vesszen össze
az ember faja
És fojtsa
egymást, míg egy nem marad,
S ez egy se élje
túl bajtársait.
DOMOS
S Csák?
MIKLÓS
Ő felűl áll a koldus világon.
JÁNOS (jő)
Bátyám, öcsém,
Isten megáldj. - De vígan
Tarisznyázzátok
el időtöket.
MIKLÓS
Nagyon. - Isten
hozott. - Bizony mi csak
Úgy tengünk, mint
a gazdátlan kutya;
A vértet, a
pajzst rozsda marja össze,
S a
harcsisak ürében pók tanyáz.
Régen megfojtott
volna már az élet, (Titkosan.)
Ha
néha-néha, míg Csák álmodik,
Ki nem
lopózom s egy-egy hős csapást,
Egy víg
napot magamnak nem lopok.
Hisz addig
kell nekünk nevet rabolnunk,
Míg alszik
Csák, mert hogyha egyszer ébred,
Nincs
kívüle a honban dicsőség.
DOMOS
Könnyű
neked, mi csontos és piros vagy,
Látszik,
nem őriz senki is Szepesben.
JÁNOS
Őriz
szavam. Barátul élek én is.
MIKLÓS
S Károly
nem üldöz?
JÁNOS
Nem, hát titeket?
MIKLÓS
Vagy fel
sem vesz, vagy fél tőlünk, ki tudja.
JÁNOS
Domos, te
fogytál. - Hát Trencséni hogy van?
E
tetterőben oly gazdag kebel
Mint
tűri e kicsiny napok unalmát?
DOMOS
Sínlik
szegény - s láng lelke néha-néha
Kitör - de
csakhamar, mint jól tanult
Mén visszatér,
szelídülten magába.
JÁNOS
Ne többet. Fáj
lelkemnek látni így
A régi nagyság
gyászos romjait.
MIKLÓS
Ne hidd
őt romnak, ő nagy mostan is
S ha
szárnyszegett sasként vedletten ül
E
szirtfészekben, s búsan eltekint
Síkján
csatáinak - tekintetében
Egy szikra
ég még a jövő felé. -
(Csák indulatban jő egy kézsmárki polgárral.)
CSÁK
Hát Záchnak
adták Kézsmárk városát?
POLGÁR
Igen, uram,
mely mindeddig szabad volt.
S mit
tesznek még Szepesben - mindenütt!
Már a
szegény panaszt emelni sem mer,
Mert ez
megint ok újabb elnyomásra.
Csak lopva
néz olykor Trencsén felé,
Sohajtva
kérdi: egyetlen barátja
Vajon miért
pihenhet oly sokáig?
CSÁK
Ne kérdje
többé senki hasztalan.
Tűrés,
tűrés, te átkos törpe te,
Ki a tett
órjását porondba sújtod,
S
dicsekszel - el veled - én megtagadlak. -
Négy évig
vártam, mint kőszikla volt
Keblem bezárva,
nem mertem nevetni,
Nem mertem sírni,
hogy ne mondja senki:
Trencséni izgat.
Vártam, hogy mi jő.
Fogy-e Károly, ki
bírja a hatalmat,
Kinek utába nem
vet senki gátat,
Egy népet
tudni boldogítni is.
S a béke
szent ölébe visszaszáll-e
Az
elriasztott ősi népszabadság? -
S ha suttogák: Trencséni tán remeg,
Tán bántja őt a lelkiismeret,
Hogy néhány korcsnak vérét ontni merte
S a puszta
harcmezőről a büdös szél
Talán
lankasztja karja izmait -
Mind
eltürém, - hallgattam s mit nyerék?
Szegény
hazám koldusabb, mint vala,
Kóborvitéz,
úr, szolga és király
Nyomják a
népet. Az erős kacag.
Mindegy
hát, rosszabb már nem is lehet,
Én fölkélek
még egyszer és utószor.
POLGÁR
Trencséni,
a polgárság üdvözöl!
Repülök a
jó hírrel és jeledre
Megkísérjük,
bírunk-e mennydörögni,
Hogy a
felhőkből jó esőt csikarjunk. (El.)
JÁNOS
Mindent
megfontolál-e?
CSÁK
Meg, s azért
Ne is szólj
ellenem, kövess, ha tetszik,
Vagy menj.
DOMOS
Tiéd s a
szent ügyé vagyok.
MIKLÓS
Én csak
tiéd, vezess feltétlenül.
CSÁK
Most szét.
- Te János, menj Szepesbe vissza,
Gyűjtsd
a derék németséget körödbe:
Miklós, te
mégy Gömör felé Biharba,
Köszöntsed
régi társaim, hiszem,
Hogy bár
hallgatnak, meg nem hódolának:
Berend az
alföld síkját járja be,
Domos megy a Dunántúl. Én magam
Budára nézek. Olyan kérges-e
Az udvaronc fül, hogy nincs tőle út
A szívbe. Megtekintem, hogy vajon
A nemzet hangja, míg Budára ér,
Nem hangzik-é el az inasszobában?
S hol Dávid?
MIKLÓS
Őt használni nem lehet.
CSÁK
Talán. - Megszidtam e fiút
botor
Ábrándiért, azóta fut, kerül,
Ha összejöttök véle, bánjatok
Szelíden a
gyemekkel. - Most jerünk!
(Mind el, kivévén Csákot ki gondolkodva
megáll.)
Meg kell
ezt mondanom a lánynak is,
Csak
jőne. - Vajon tetszésére lesz-é? -
Ah, ő
talán már alszik csendesen,
Nem bántom
pilleszárnyú álmait,
Hisz
nő. Az őszi est fagyos szele
A
nőszépségnek és virágnak árt.
Azért van
férfi, hogy virasszon érte. (Indul.)
ERZSÉBET (belép)
Téged
kereslek, Csák, de úgy talállak
Mint
vérszomjas hadistent, s rettegek,
Hogy meg
nem értsz, túljársz a föld körén,
S a
nő, Trencséni, itt alant marad.
CSÁK
Szólj csak
királyném, hű alattvalód
Parancsod várja.
S hogyha a csaták
Talán durvábbá
edzették alakját
Ne hidd azért,
hogy vásott érzete.
ERZSÉBET
Óh, Csák,
midőn az ősi népszabadság
Mosolygó arca
tűnt fel álmaimon,
S te a klastromból
trónomig vezettél,
Nem hittem,
hogy vér fesse bíborom,
S
világitásul a belháború
Üszkét kell
dobnom csendes falvaimba.
CSÁK
Nem mink,
királynő, Károly tette ezt.
ERZSÉBET
Nem vittem
volna harcra népemet
Aratva
hírre hírt, miként apáim,
De a
békének szép virágait
Ápolni
otthon, volt vágyam, reményem.
És most, e
szép álomképek helyett
Átkozva
lesz nevem. Késő utódok
Rémül
nézendik a szörnyű leányt,
Ki
holttestekből trónt rakott magának,
Hogy egy kihalt országon úr legyen. -
Óh, Csák,
én visszavágyom a magányba!
CSÁK
Ne többet e szót,
mert karom lehull,
Midőn
emelném éppen új csatára.
Ne sápadj úgy!
ERZSÉBET
A férfiú dacolhat,
Őt illeti, -
de a nőt a lemondás.
CSÁK
A nőt talán,
- de óh, nem a királynét.
ERZSÉBET
Óh, Csák, egy
trónt kivívni szép dolog,
Lemondni róla
százszor istenibb.
Engedd e díszt,
az áldást hagyd nekem,
Mit egy boldog
jövő számomra hoz
Cserébe véres
trónomért.
CSÁK
Ne kérd!
Te győzni
fogsz, kell is, hogy győzz velünk,
A nemzet lenne gyáva, hogyha buknál.
ERZSÉBET
Jó Csák, nehéz ellenkeznem veled,
Ki egy valál ily számos nép között
Hű hozzám, és védkart nyújtál felém,
Midőn atyám sírjánál elhagyott
Könyörgő árvaként állott királynőd.
És mégis, ládd, bár okkal győzesz is,
Én érzem,
hogy jobb nékem a kolostor. (Sír.)
CSÁK
Állíts, királynő,
ellenség elé,
Csak azt ne
kívánd, hogy nőt sírni lássak. -
Lovat,
fiúk! - Viszontlátig - Lovat! (El.)
ERZSÉBET
Ez ember
megy. Megállja, megállj! - Hiába.
A sors szava nem zsarnokabb övénél.
Se nő, mert
azzá lennem nem szabad,
Se férfiú, mert
nincs hozzá erőm;
S nő mégis,
mert lelkem szeretni óhajt,
Honos
tűzhelyre, boldogságra vágyik;
És férfiú, mert
éltem tengerén
Csatázni és
lemondni kell tanulnom,
Mi lesz
belőlem, Istenem, mi lesz!
DÁVID (belép)
Ő sír - mi
szép, eh, Istenem, mi szép!
(Hozzálép.)
Ládd lány, ha
embert látsz kétségbeesve,
Mint Istent
állani világa romján,
Mit egy hatalmasb
Isten feldula:
Ne mondd, kacagva - sírni gyermekes.
Most sírsz
te is, szíved nem kő tehát,
S nem állsz
felettünk, mint túlföldi nő.
ERZSÉBET
Kérdezd meg
Csákot, mást fog mondani.
DÁVID
Megint s
megint Csák! - Átok őreá.
De küzdjön
érted bár menny és pokol,
Amazt a
földre húzom és emennek
Olyat
cselekszem, hogy fel fog kiáltni:
Ez a
pokolnál poklabb - s győzve lesz.
ERZSÉBET
Őrjöngsz,
távozz, - segélyt hivok legott.
DÁVID
Ne oly
sietve. Ím itt hoztam egy
Parányi
szert, jót minden fájdalomra. (Tőrt
húz.)
De még
gyógyítni fognám szívemet,
Előbb
megnézem véle a tiédet.
E durva kulcs kitárja: nincs-e abban
Parányi érzés. Aztán meghalok,
Mit is keresnék még a holt világon.
ERZSÉBET
Irtóztató ember! - Jaj, mit tegyek!
DÁVID
Vagy adj reményt ez összedúlt kebelnek
Vagy mondd
ki a szót: ember, nem szeretlek,
Mert e szív nem
szabad. És akkor én
Imára hajtom
térdemet, könyörgni
Az alkotónál,
hogy megáldja a pórt,
Kit istenítél. -
Szólj, lány, kit szeretsz? (Esengve.)
ERZSÉBET
Jó ifjú, senkit.
DÁVID (görcsösen)
Óh, hazudsz, hazudsz!
Mért csalsz meg
nő, hisz Istennek megannyi
Világa közt nincs
lény, mely pártalan,
Az éj és napnak
csókja a korány,
A csillagok, e
milliárd világok
Szerelmet súgni
búvnak el viradtkor
És még az Isten
is szerelmi kéjben
Szült gyermeket
megváltóul nekünk.
S hogy volnál
egymagad oly esztelen,
Oly korcs
teremtés, hogy ne érzenél?
Igen tudsz
szeretni, és hiszem,
Ha az ebet, mely
hízelegve jő
Nyaldosni
lábadat, nem rúgod el,
De látva, egy
mosolyt les ajkaidról,
Érted vigyáz,
érted fárad, lehel,
Könyörletből
meg is cirógatod:
E szívhez sem
lehetsz te idegen.
(Kezét
megfogja.)
ERZSÉBET
Egy perc és
elveszék.
DÁVID
Te küzdesz, óh, nő,
Egy csókot és
haljunk meg mámorában!
(Megragadja.)
ERZSÉBET (elugrik)
Egy csók megölné
üdvömet. Szaladj -
Szaladj gyermek.
- Nem, nem, - óh, Istenem!
Erőt a
nőnek. - Menj vagy megharagszom.
DÁVID
Megint
elűzesz.
ERZSÉBET
Jöjj el máskor inkább.
DÁVID
De nem sokára.
ERZSÉBET
Jőj, mikor akarsz,
Csak most ne.
DÁVID
Jó, éjfélkor itt leszek. (El.)
ERZSÉBET (székre
rogyva)
Ah, Istenem! Mi
gyönge, gyönge a nő.
Még el sem
hamvadt lent a sírban ifjam,
Szívem
feledni még meg sem tanult,
S hogy
érdekel őrült szerelme mégis,
Ragaszkodása,
hogy megveszteget. -
Éjfélkor. -
Mily merész dac újra tőlem,
De nem. Kockámnak
addig esni kell.
Új ok legyen a
gyors határozásra.
JÁNOS (belép)
Királynőm,
üdvözöllek!
ERZSÉBET
Óh,
te vagy,
János, hozott
Isten, mi hír Szepesben?
JÁNOS
Mi mindenütt e
honban - csak nyomor.
ERZSÉBET
S mégis zendülni
szándékoltok újra.
JÁNOS
Nem zendülő,
ki törvényért csatázik.
ERZSÉBET
De, hogyha a jog
nem kell senkinek,
Ha nem zúg a nép
láncai között,
S békében inkább
óhajt élni rabként,
Mint háborúban
halni szabadon.
JÁNOS
Az meglehet.
ERZSÉBET
Erővel adni üdvöt
Oly zsarnok elv, mint láncot. Óh, lovag,
Felelj meg nyíltan, őszintén nekem:
Hogyan vethetni
véget e viszálynak,
Mi fékezhetné e
nemzetcsapást?
JÁNOS
Csak hogyha égi
nemtő szállna hozzánk.
Más semmi.
ERZSÉBET
Óh, jól fontold meg, lovag.
JÁNOS
Megfontolám,
királynő.
ERZSÉBET
Mondd tehát,
Mi címe lesz új
felkelésre Csáknak?
JÁNOS
Jogod a trónhoz.
ERZSÉBET
Más címet keressen,
Mert én kimértem
sorsomat. Hazám
Egy nő
nélkül fennállhat.
JÁNOS
Asszonyom!
Szavad komoly?
ERZSÉBET
Nem érted?
JÁNOS
Óh,
igen,
S letérdelek,
mert ím közénkbe szállt
Az égi
nemtő.
ERZSÉBET
Kelj fel, jó lovag,
Nem hódolást, de
tettet vár királynőd.
Ragaszkodál
hozzám mindég erősen,
Tedd meg nekem a
végszolgálatot:
Csák klastromból
szenvedni trónra vitt,
Te vígy
klastromba trónomról pihenni.
JÁNOS
Lelkem kifordult,
érzem, önmagából.
Először van,
hogy tenni nem tudok mit -
Mi lesz
belőlünk?
ERZSÉBET
Hasznosb honfiak.
JÁNOS
Mi lesz a honból?
ERZSÉBET
Az fel fog virulni.
JÁNOS
Csák?
ERZSÉBET
Szíve megreped.
JÁNOS
S te, égi szűz?
ERZSÉBET
Hervadni síromig.
JÁNOS (menve)
Megáldjon Isten!
ERZSÉBET
Nem, nem,
hátrálnod nem szabad, lovag!
Ily vészben egy
nőt elbírnál-e hagyni?
Éjfél közelg - és
véle tán halálom.
Siessünk, kérlek.
(Zokog.)
JÁNOS
Óh, ne sírj, könnyed
Keserv jele - s
te önkényt áldozol. -
Menj hát,
királynő, öltözzél lovagnak,
A várat úgyis
rögtön elhagyom,
Kiséretemben
elvegyülsz s kiviszlek -
Morvában egy
kolostort ismerek,
Csendes, sötét
hely - -
ERZSÉBET
Tüstént kész vagyok. (El.)
JÁNOS
Amit teszek nem
bűn, azt jól tudom,
Mért borzongat
hát, mint gonosztevőt? -
Óh, jaj, ha a lányt élve sírba tettem,
S mégsem szünik meg a sok régi baj.
Ha Csák majd számon kéri tőlem őt -
S felelni
nem tudok a hon javával.
De hát mit
nékem Csák! - S mégis pirúlok,
Talán
bizony sajátmagam előtt. (Méláz.)
DÁVID (jő)
Ha várja a
holt a feltámadást,
A rab, ha
vár egy fényet, napsugárt,
Nem várja
jobban, mint én az éjfélt!
Ah, ő
szeret. - De hát miért előbb nem?
Hisz
nő szerelmét nem növeszti a kor,
De
halványítja. S oly sok-e az élet,
Hogy néhány
évet tréfa csak kilökni.
Hát hogyha
ismét játszik? Akkor e szív
Átkival
felriasztja a világot,
Hogy
nőnek hinni nem fog senki többé.
Ki ily
szerelmet is megbíra csalni...
De ő
szeret, nem mert csak vallani.
Erzsébet
hol vagy? (Kürtszó.)
JÁNOS
A kürt útra hív.
Isten veled,
Dávid! Kit kérdezesz?
DÁVID
Erzsébetet.
JÁNOS
Nincs itt - klastromba ment.
DÁVID
Klastromba ment.
- Te tetted, Csák, megállj!
|