NEGYEDIK FELVONÁS

(Trencsénben. Terem, mint a második felvonásban.
Csák, Miklós, János, Berend s mások, fegyveresen, útról érkezve.)

CSÁK

Mint látom, megjövétek pontosan.

Bejárta-é körét hűn mindenki,

Meglesve a szív dobbanásait

És megtapintva a verő eret,

Mint szorgos orvos? Óh, mit mond lökése?

Üdűlend-é vagy meghal a beteg?

De ím, Domost nem látom, hol maradt?

Váratni nem szokása e fiúnak.

MIKLÓS

Elrándult édesanyját látogatni,

S a hőst ott tartja kissé a fiú.

CSÁK

Nemes fogoly, s az porkolábja is.

De hát, Berend, az első hírt te mondd,

A többire tán jó előjelül lesz.

Hisz az alfödről rossz hír nem jöhet,

Hogyan szülnének kéklő síkjai

Az emberszívben szolgahajlamot.

Mindig az alföld volt erőm s reményem.

Mondd hát, minő szél fú mostan felette?

BEREND

Olyan szél, Csák, mely csak titkon zokog.

Bejártam minden rejtekebb tanyát,

Hol bujdosót remélheték találni,

Vagy elvonultan váró honfiút.

Találtam is, de elszánt párthívet nem.

Sok van, kinek gond űli homlokát,

Ki könnyes szemmel néz az árva honra

S epedve áhít jobb jövőt; mi haszna

Ha nincs, ki férfias szilárd karokkal

A sors gyeplőit megragadni merje. -

Nehéz idő jár, fáj mindenkinek

Ez és az - így érzéke nem marad

A távolabbi nemzetfájdalomra.

Örül, ha mint ügyes sajkás kimenti

Létét és lomját a dúló habokból,

De a közös vagyonra gondja nincs.

CSÁK

S barátaink, hogyan fogadtak ők?

BEREND

Mint a dús elszegényedett adóst.

Sok jóbarát légy, míg napunk ragyog;

Ha a hideg beáll, meg elbuvik.

Sok pört keres, avagy pörtől remeg,

Más gyermekekben van dúsan megáldva,

Ezeknek szolgálat kell, - mit tegyen

Az udvar csillogása ellenében? -

CSÁK

Elég, elég. Nos, Miklós, nyugtalan vagy,

Mint hogyha jobb hírt tartanál magadban.

De szemed villáma mást beszél.

MIKLÓS

Csak e fecsegés tett, Csák, nyugtalanná,

E túdós meghányása dolgainknak.

Ki várhatott mást? - Nem tudók-e rég,

Hogy a bátor kevés, a gyáva sok,

De az nem számít itt s ott egyiránt:

A nagy tömeg mindég a győztesé.

Mért mondanám hát, hogy Bihar mit érez?

Hoztam magammal egy csomó legényt,

Mely halni elszánt, s nem nagy kár lesz érte,

Ha sárba fekszik. Holnap más akad. -

Ha más is így tesz, lesz talán belőlünk.

CSÁK

Jól mondod Miklós! Mért is vártam eddig,

Mért zörgeték pulyánál, udvaroncnál,

Midőn karom bír még dárdát hajítni,

S szül gyermeket mindennap a haza,

Ki vagy koldulni vagy rabolni termett,

Nem veszthet semmit, s így hívem leend.

Óh, mert a gazdag fél kiszállni síkra,

Hogy elkobozzák búzaföldeit.

Koldushadat hát, jól kiéhezettet,

Mindegy akármit, mely üszköt, dsidát

Hajítni tud. S a puha dús lakába

Ki dob koldusnál üszköt szívesebben? -

Majd amit e hitvány haddal kivívok,

Élvezni fogja, aki szid, az is,

S megéljenez, mint a hon hű fiát.

Ez is szép díj, ki éhezik reá,

Nekem nem kell, de azt nem tűrhetem,

Hogy Szent István trónján oly ember üljön,

Ki Csák vadászkürtétől megriad.

MIKLÓS

Hát olyat, aki félni nem akarna?

CSÁK

Tán olyat sem, csak úgy, ha már uramnak

Született volna. - S most Miklós öcsém!

Menj a várfokra, fújd a harci kürtöt,

Hogy Mátra bérce visszhangozza újra,

Riadjon álmából fel a magyar,

Soká aludt már úgyis. Menj, siess.

Bő abrakot mostan harci méneimnek,

A rég bezárt fegyvertárt nyisd meg és

Hurcolj ki onnan zászlót, kardokat,

Hurcolj ki mindent, ami öldököl. -

Még most is itt állsz?

MIKLÓS

  Félek ébredéstől.

CSÁK

Ne félj, Miklós, - aludni máson a sor! -

János! Szepesből hoztál-é te népet?

JÁNOS

Nem hoztam senkit.

CSÁK

            Mért, - nincs-é bitang ott,

Koldus, tolvaj, ha a java siket?

JÁNOS

Óh, van biz ott, sőt a jó sem siket,

De visszavertem, hogy velem ne jőjön,

Haszontalan véráldozatnak esni.

Én itt vagyok, mert esküm köt, mi kell több?

CSÁK

János, nem értelek, - ámde majd kifejted

Később. Sietnem kell most, - nem tudod

Hol a királynő?

JÁNOS

  Csák! Nincsen királynőnk.

CSÁK

Szeszélyes ember! - Hát András leánya?

JÁNOS

Ah, messze, messze.

CSÁK

    Hol?

JÁNOS

          Zárdába ment.

CSÁK

Őrült vagy János! Hol mondotta szád?

JÁNOS

Zárdában, Csák!

CSÁK

                         Ki küldte őt oda?

JÁNOS

                        Én.

CSÁK

            S még ölelsz!

De nem hiszem. Hazudj, fiú, csak egyszer

S e bűnödért mennyem feláldozom.

Tiédhez toldom szívemnek felét,

Mert megszakadni fél szív is elég. -

A lány zárdában. - Pelyhetlen fiúk!

Egy nőt nem bírtatok megvédeni?

Mert őt, hogy el nem küldtétek, tudom,

Ki is tett volna ily szörnyű bolondot. -

De ellopták tán a szent angyalok,

Hogy a mennyekben légyen a halottak

Úrnéja, mert népének jobb fele

Már úgyis ott van. - Bódult szellemek!

Hát illik-é e földön tartnotok

Orgazda boltot, egy hideg kolostort,

Hol élve eltemessétek leányink,

S poremberek üdválmait velök. -

De János, szólj igazán, hol van a lány?

JÁNOS

Ismételjem?

CSÁK

    Ne tedd, e hallgatás

Rettentően megsúgja a valót. -

Tehát végem van. Csák leélte életét.

Küzdjön, kinek tetszik, de Csák kifáradt.

MIKLÓS

Ne mondd e szót. Többé ne lássam-é

A rendületlen Trencsénit, ne lássam

Kardját forgatni, mint hadóriást?

CSÁK

Többé nem látod, mert többé nem az.

Egy nemtő lenge eddig sátorinkon,

Mely fényt derítne ránk, erőt karunkra,

S megszentelé munkánkat; most, midőn

E szellem elszállt, nincsen jog velünk,

S én jogtalan nem harcolok soha.

MIKLÓS

S egy gyönge, egy halvány leány-e az,

Ki egy nép életét s minden jogát

Személyesíti? Nem, ha ő halott,

Fajunk nem oly meddő még, hála Isten,

Hogy új Árpádot nemzeni ne bírna.

CSÁK

S azért küzdjünk, ki majd születni fog?

Vagy küzdjünk, mert néhány földönfutó

Kivánja? Mért? - Tán, hogy Károly helyett

Svábot, csehet emeljünk trónusunkra?

Vagy éppen állítsak köztársaságot?

Ki fogja azt megbírni köztetek?

Nem Róma e hon, melynek harci lelke

Lemondásokban lelt polgárerényt.

Itt minden szív forintokért eseng,

S ha nincs felettök egy erős ököl,

Egymást rabolja, egymást üldi majd.

Szentek hona csak a köztársaság,

S melyben lakunk, óh, e hon latroké. -

Hisz én azt jól tudom, nem volt ez így.

Öröktől és örökké nem leend így,

De ez mikor, de ez mikor leend!

Csák meg nem éri. Pályáját lefutta,

Mert nincs, kiért csatázzon, - a leány.

JÁNOS

Ne engedd így magad a fájdalomnak,

Mely gyerekessé tenne az előtt,

Ki lelkedet, mint én, nem ismeri;

S nem tudja, hogy nem egy leány, de a hon

Jóléte volt, mi a harctérre űzött. -

S ha most ennek, vagy annak bukni kell,

Együtt virulni, mert nem hagyja sors:

Ki öljük-e magunkat a leányért,

Hogy új nép szállja meg Kanahánt? -

Tiz évi harcunk ezreket tiport el,

Csak egy csata kell még, melyben legyőznek,

Vagy melyben győzünk - nincs többé magyar

S csontok fölé emelhetjük királyunk.

CSÁK

Ne többet, áruló. A síma nyelv

Nem nyalja már ki a mérges sebet,

Melyet fullánkja ejte szívemen. -

Miklós, ereszd széjjel csapatjaink,

Bocsásd el ménemet, legyen szabad,

Ne hordjon holtig zablaszíjt nyakán.

Jól zárd be ismét fegyvertáramat.

A Vágba vesd kulcsát. Zúzd kürtöm össze,

Mert mint hazámnak lelke elfogyott,

Fogy az enyém is, mely belé rivallt. -

Isten veled, János! - Szívből beszéltél,

Azt látom; ah, de mégis - megbocsáss -

Ez elvében megrögzött szív gyülöl. -

Lehet, hogy úgy van minden, mint te mondod,

Mindegy, nekem nem kell, én nem hiszem.

Isten veled - többé ne lássalak.

JÁNOS

Óh, jaj! Te szörnyen tudsz büntetni, Csák!

Mert büntetőnkül önmagunk teszed. - (El.)

CSÁK

E kardot, mellyel győzni bírtam - ím

Alig birom széttörni. (Eltöri.) El vele.

MIKLÓS

Miért törted el, - nem adhatád nekem?

CSÁK

Minek haszontalan gyilkolni véle?

Vagy fegyveremmel Károlyért csatázni? -

E szent vasat, mely Volga habjain

Keresztülúszott, mely ősöm kezében

Csorbátlanul bércet vágott keresztül,

Királyokat tett, népeket legyőzött,

Most néked adjam, Mózesünk leánya

Ellen csatázni? - Ennyire talán

Mégsem sülyedtem. - Hisz te ifju vagy,

Neked még tett kell, harc és izgalom,

Te Károlyért fogsz vívni, hogyha én

Lelépek. Menjetek - ne lássalak. -

De kardomat nem adhatom.

(Mind eltávoznak, Csákot és Miklóst kivéve.)

MIKLÓS

             Csalódol.

Templomba tenni kértem azt csupán,

S rávésni két szót: Csák - meg ezt: szabadság.

CSÁK

Vésd a végsőt szivedbe; és az elsőt

E kis darabra. S hogyha látod egykor,

Hogy síromon oszlop nem áll - szegezd rá.

De most, siess. -

MIKLÓS

             Te gyönge vagy, ki fog

Vezetni?

CSÁK

  Senki.

MIKLÓS

              Csák, elűzesz-é?

CSÁK

Te jó fiú vagy. - Ládd, térdem törött

Vezess hát a szabadba és -

MIKLÓS

              Hová?

CSÁK

Ah, messze - messze.

(Ingadozik.)

MIKLÓS

   S aztán mit teszünk?

CSÁK

Te visszajössz - én ott fogok maradni.

MIKLÓS

S elhagyjam-e örökre e kezet,

Mely ifjuságomat vezette? - Úgy

El nem megyek.

CSÁK

                        Ha mondom.

MIKLÓS

                                       Nem megyek. -

Ne légy oly balga, Csák, vagy azt hiszed

Falomb alatt ütöd fel sátorod

S kökénytövis között folytathatod

Magasztos álmodat, melyet velem

Dárdák árnyában látál egykoron?

Nem férsz te, hidd el, a hűvös gyepágyon,

Melyen pórember munkától pihen.

S a szellemet, népedé vala,

Nem hagyja Isten tőle elrabolnod.

CSÁK

Mit nékem a nép - mit nekem haza! -

Megérdemléd sorsod, mert esküdet,

Melyet Szer térén őseid kimondtak,

Megtörted. - És mégis, mégis siratlak,

Mert édes vagy. S még fájóbban siratlak,

Hogy önmagadnak ástad sírodat;

Mint hogyha a sors zúzott volna tönkre:

Mert puszta hont egy Béla földerít,

De egy elkorcsult népet senki sem.

MARGIT (berohan s Csák lábaihoz borul)

Óh, Csák, segíts! Te védangyalom.

CSÁK

Ne hízelegj, asszony, védangyal én

Nem voltam és nem is leszek soha.

Hogy is járhatna az véres kezekkel?

MARGIT

Úgy jár a népszabadság angyala.

MIKLÓS

Anyám! Mi sorscsapás hozott ide?

CSÁK

Kelj fel - ne lássak asszonyt térden állva.

Mondd, mit tehet a sorsnak mostoha

Fia, testvéreért?

MARGIT

           Védj orgyiloktól.

CSÁK

S ki küldi rád?

MARGIT

        Károly.

CSÁK

   Mért?

MARGIT

          Mert király.

CSÁK

Úgy. Hát kinek szemére százezer

Önkénytes hóhér les, még bérben is tart?

De mondd, mi történt? -

MIKLÓS

Mondd, mondd, reszketek.

MARGIT

Zách nincsen többé - szép leánya nincs.

A Záchok címerét eltörve vitték

Sírboltba. E törzs vérbe sűlyedett.

Rokont, barátot mostan üldenek,

Bérgyilkosok leskelődnek életökre

S kinek erében egy csepp lüktet is

A Záchok hős véréből, felkutatják

A szív mélyén, kiontani ebeknek. -

CSÁK

Nagy ég, ezt nem kérém a hűtelenre

S itéleted megdöbbent engem is. -

De mondd, mi volt, mi ezt előidézte.

MARGIT

Isméred az udvart, Csák, tán te is.

Nincs ottan más, mint szolga és bohóc.

Zách a makacs, becsét érző magyar

Nem bírt eggyé is lenni, s azt hivé,

Hogy a fejedelmi kegy, mely rámosolyg,

Kiszolgált bére számos érdemeknek,

Melyért nem kell lealjasodnia. -

Azt hitte, hogy leánya szűzi bája

Az oltárkép biztosságával áll

A csábitás mérges kigyói ellen,

Habár a csáb koronát is visel.

Csalatkozott és meghalt vak hitéért,

Hogy ott kereste a lovagerényt,

Hová tört eskü vitte őtet is;

S elhagyta köztetek, kiket elárult.

MIKLÓS

Szörnyű, szörnyű! És téged is, anyám,

Űzőbe vettek most, mint Zách-rokont.

CSÁK

De hát Domos hol van, vagy védtelen vagy?

Szörnyűt gyanítok.

MARGIT

               Többé ő sem él.

Mint hőst nyomá el a bérlett tömeg.

CSÁK

Nyugodjék békén a derék.

MIKLÓS

        Nagy Isten!

Ki mondja még, hogy tűrni nem tudok.

CSÁK

Attól remegtél, népem, hogy kiirtlak,

Van más kapás, ki megteszi helyettem. -

Ládd, Margit! Mindez annak műve, akit

Királynak óhajtál te is.

MARGIT

      Ne bánts,

Ne bánts tovább. Elég koldus vagyok.

Ugyis lakoltam nőiségemért,

Mert táborodban nem volt orgyilok,

Csak fény s dicsőség. Én, én balga nő

Féltettem gyermekim - lakoltam érte.

Megtudsz-é a megtört nőnek bocsátni?

CSÁK

Kezet rá. - Vajha köz megnyúgovás,

Nem bánat lenne az, mi összehoz.

De így akarta az ég, s engedünk. -

S most tedd kezed szívedre, s mondd nekem:

Hat gyermeked volt, a fele halott,

Kettő hazádért, egy királyod által;

Melyik fáj legnagyobban?

MARGIT

         Ah, Domos!

CSÁK

Tanuld meg hát, a nő ne sírdogáljon,

Ha gyermekének kardot lát kezében,

Melynek sikert sújtott hazája kér.

De jőj, induljunk, nem mulathatok.

Utam hosszú és létem már rövid. -

Miklós fiam! Most kettőnket vezess.

Versengtünk egykor érted, s ím, karodra

Támaszkodunk most, - megpirult szemekkel. -

MIKLÓS

Csak dőlj reám, Csák, - dőlj reám, anyám!

Elbírlak még - ha éltemet bírom. (Indulnak.)

DÁVID (ziláltan belép)

Ember, megállj! - Nem mégy el egy tapodtat,

Mondd, mondd, hová dugád Erzsébetet?

CSÁK

Őrjöngsz, bolond. Tudod jól, messze ment.

(Elmennek.)

DÁVID

Mit látok, óh, anyám! Jó, hogy nem ismer, -

Nincs is már bennem, ami az övé volt.

Ah, azt tudom, tudom jól, messze ment...

Ki is ne tudná, hogyha a lelke elvész?

Ha elragadják napját életének? (Gúnnyal.)

S ki tette mindezt? Csák, az a dicső hős,

Kit egy ország bámúl, a nép imád,

Csak én utálok, s van hozzá jogom. -

Fészkemből elcsalt, s én látám apám

Széles jószágit menten elkobozni,

De ez mind semmi - kincs üdvöt nem ád.

Látám testvérimet vérben feküdni,

De még ez sem baj, - a halott nem érez.

Csak én, csak én. - Meghalni, élni - egy;

De élni, hogy meghaljunk százezerszer -

S mindannyiszor érezzük a halálkínt,

A kárhozatnál szörnyebb kárhozat.

A gyilkos kontár, mert csak testet öl,

Mely úgyis por. De a lélek reményét

Az üdvöt, a szerelmet megfagyasztni,

E gépet, mely nehéz lett, mert kiűzék

Életsugárát és örömtelen

Szoborrá lett, egy életen keresztül

Hurcolni, Csák! csupán te kényszerítesz.

  (Érzéssel.)

Erzsébet, szép Erzsébet! Mért könyörgted

Arcádra a hajnalnak színeit,

Ha nem világolsz embertársaidnak?

 (Mindinkább fokozva.)

Minek növesztéd hófehér karod,

Ha bennek csak feszűlet van, nem ember?

Nem félsz-e, kebleden, hogy a kiszenvedt

Megváltó átmelegszik és föléled? -

  (Lehangolva.)

Erzsébet, szép Erzsébet látlak-é

Még egyszer? - Akkor e könyűt letörlöd.

Melyet most érted sírok, - óh, letörlöd

Halálszín fátyoloddal és lezárva

E sóvárgó szemet, reá hajítod,

Mint szemfödőt. - De gyáva! Mit beszélsz?

Nem tudsz-e mást, mint sírást és panaszt?

Nincs-e karod, mely a zárdát ledöntse,

S az elkárhoztatott angyalt kihúzza? -

  (Komoran.)

Hiába, ott is ott lesz a sötét Csák.

Ez emberóriás ellopja újra.

  (Indulattal.)

Gyilkot neki! - Nem ígérém-e meg?

Nem mondtam-é, hogy ahhoz nincs joga

Isten s világ előtt csak épp nekem.

  (Hidegen.)

Megölni őt, - s miért ne, - ember ő is,

Mint én, - egy szíve van csak.

 (Az ablakon kinéz.)

           Hah, mi ez?

A nép tolong, zokogva búcsuzik,

Kendők lobognak, - Csák még visszanéz,

S elvágtat, - porfelleg kél s eltakarja. -

Miért sírsz, hű nép, csak nem Csák után,

De a fájó sebért, mit kardja vágott. -

Menj csak, menj gyilkosom, én még elérlek,

Bár fuss a földhatárig.

JÁNOS (leverve jő)

      Vége van.

DÁVID

Minek van vége?

JÁNOS

Csák elbúcsuzott -

Nem látja őt e földön senki többé.

DÁVID

Még én meglátom őt, még nékem őt

Meg kell látnom, ha mint az éj maga

Olyan sötét lesz is. El, el, utána! (Elrohan.)

JÁNOS

Öcsém, megállj! - Nem hall, tovarohan.

Óh, bár ne láttam volna e lakot

Inkább, mint így szakadjak tőle el.