VÁLTOZÁS

(A zárda sötétes előcsarnoka. Apácák orgonakísérettel zsoltárt énekelnek,
mialatt Erzsébet a középen egy kis oltár előtt némán térdel.
Az apácák távoznak s ezalatt.)

ERZSÉBET (felkelve)

Mindenható lény! Népek Istene!

Nem önző vágy, nem énem üdve az,

Mi szívemből hozzád imát fakaszt. -

Hisz azt lesírni, amit egy leány

Keblét betölti, bűneit letörli,

Nem kell kolostor és egész egy élet. -

De a királynőnek kell, sőt kevés is,

Ki népe bűneit vágynék lekérni. -

Isten! Ki, mint hajdanta Izraelt,

Választott népül vetted a magyart is,

Kihoztad a vad pusztaság közül,

Bevitted a termékeny Kánahánba,

Árpádot adtad Mózesül neki

S élvezni mostan mégsem engeded,

Mit jótevőn rá halmozott kezed. -

Nem haltak-é el hosszú küzdelemben

Legjobbjaink egyenként, százezer

Szív nem tört-é meg a szentelt hazáért?

Mint a zsidók elbízott vénei,

Hogy túlragadva földi büszkeségtől

Zsarnokképpen ne mondják: Ím, mi voltunk,

Kik hont szereztünk Izrael fajának. -

Mi áldozat kell még, én Istenem? - -

Nincs Mózesünk, meghalni a határon,

Melyen túllépve népe üdvet ér. -

De én, a Hunni-Mózesnek leánya,

Leomlok zsámolyodnál és könyörgök:

Ily áldozatnak végy fel engemet,

Csak aztán népem boldoggá legyen.

  (Kint csengetnek.)

EGY APÁCA (jő)

Az ajtón egy zarándok áll.

ERZSÉBET

           Bocsájtsd be.

(Az apáca el. Dávid jő, s remegve megáll.)

Szörnyű alak! - Honnét, szegény zarándok?

DÁVID

A sírból új életre tán.

ERZSÉBET

       Valóban,

Hogy szód komoly, én szinte elhiszem.

DÁVID

S talán tréfálnék? - Óh, óh, asszonyom! -

S nem azt tanítja-é a szentírás,

Hogy élethez halálon át az út?

Élőhalott voltam, soká, soká,

Egy percnyi üdvért e zárdába jöttem,

S ha megnyerém azt, úgy elengedem

Igért öröklétem s megsemmisűlök. -

ERZSÉBET

Látom beteg vagy, - jöjj velem, s pihenj le. -

Nem mozdulsz, - nem vagy fáradt?

DÁVID

                                            Nem.

ERZSÉBET

                                                  Beszélj!

Koldulsz tán, pénz kell?

DÁVID

         Nem.

ERZSÉBET

      Vagy éhezel?

DÁVID

Azt sem.

ERZSÉBET

Mi kell hát?

DÁVID

                   Semmi, vagy ha kell,

Úgy több az, mint apáca s Isten adhat.

ERZSÉBET

Úgy mit keressz itt?

DÁVID

Egy kis szót csupán.

Felelj nekem, felelj de igazán,

Mint ítéletkor Isten zsámolyánál:

Nyugodt-e kebled e sötét falak közt?

Fellázadt életvágy nem dúl-e benne? -

S a lüktető vér nem hoz-é fel újra

Megcsalt múltadból álomképeket?

ERZSÉBET

Nem.

DÁVID

      Úgy nincs hozzád többé semmi szóm.

ERZSÉBET

Mért ing úgy térded, mért halványul arcod?

Vagy játszol, vagy beteg vagy. - Vissza tőlem!

Ne lépj idább.

DÁVID

       Szent szűz, hát eltaszítasz?

Ez a könyör? Hisz kérelmem csekély,

S talán utolsó: vesd fel fátyolod!

ERZSÉBET

Bűn embere! Merész vagy ily fonák

Szót ejteni. - Menj e szentelt falakból.

DÁVID

Emeld fel fátyolod, s én távozom.

ERZSÉBET

Szemetlen koldus! (Indul.)

DÁVID (kézen fogja)

              Állj meg, mit szaladsz?

Te nem tudsz sziklán mászni, nem parázs

Fövényen járni, mint én. A futás

Meg nem ment. (Felveti a fátyolt.)

        Barna fátyolod lehúzom,

Van-é nap a felhőben; és pirosság

A zárdaszűz arcán? - Óh, jaj, mi ez?

Tündér vagy-é, hogy nyom nélkül viharzik

El az idő feletted? - Mit tevék!

Miért nyitám meg a szentelt pecsétet,

Hogy múltam a sírból újból kikeljen? -

Hisz tudhatám, hogy mindég ifju arcok

Az angyalarcok - s a sátán sötét -

Mentől inkább vénűl, annál sötétebb.

Imé szememnek elfolyt csillogása,

Mellem kiaszott lángjának hevétől, -

Erzsébet, mondd, ismersz-e még.

ERZSÉBET

     Nem én.

DÁVID

Ne ismerjen meg hát az Isten is,

Ki alkotott, uj életre, hogy ne hívjon,

Örökké sírni érted. - Hadd feledjek

Én is, miként te engem elfeledtél. -

Nem ismersz, nem. Ah, ah, s lány azt hiszed,

Hogy én is oly vak lény vagyok, miként te?

Bár őszült volna meg selyemhajad,

Lassan forgó szemed bár lenne vak,

Lett volna arcod ráncos, mint ruhád

És ajkadról a kecs halt volna ki.

Vagy hamvadt volna tested porhalommá,

Szóródott volna szét a nagyvilágon,

Megismerném még mindenik szemét,

Megismerném a kis virágot is, mely

E porból nőne, mert e kis virág

Mérgezné meg valómat, úgy miként te.

És mérgét mégis kéjelegve innám. -

Nem ismersz?

ERZSÉBET

    Most ismerlek, hogy ki vagy,

Vad jellemed elárult. - Menj haza,

S ne háborítsd a békesség lakát. - (El.)

DÁVID (utána mered)

Itt hágy. - Miért maradjak én tovább?

El, el, hová sorsomnak átka űz.

Csak egy vezércsillagzatom hagyott el,

A halvány, a csalóka szerelem.

El véle, el, kitépem szívem is,

Varjaknak hányom, vagy mért is gyötörjön?

Ha meglelik szívtelen emberek,

Lássák, mi kínt szereznek meg vele. -

Aztán még megvan másik csillagom,

Hatalmasabb és biztosabb vezér,

Egy véres üstökös - s ez a bosszú.

Trencséni él. Még semmit sem veszíték

Mert munka és életcél int felém.

E végső vágya szűmnek felriasztja

Kihalt szivemnek minden szenvedélyét,

És egyesíti minden léterőmet.

Lelkem, mely e sovány testben talán

Azért lakott csak, hogy mozgassa azt,

Hogy fújjon, most megifjul, lángra gyúl. -

Megyek, megyek hát, véges-végtelen,

Míg lábamat lejárom térdemig. -

És mint kiszúrt szemű sas égbe törve

Zavartalan feljebb feljebb repűlök,

Míg vagy felérek a csillaglakig,

Vagy szárnyam elhull - testem szétszakad.

(Kifelé indul. Az ajtóban Mário, ki előbb odalopózott, leszúrja.)

Bolond! Miért bántasz?

(Lerogyik. Csák és Miklós jő.)

MIKLÓS (Máriót megragadja)

Hah, gyilkos, ne mozdulj! -

Ki vérzik itt? -

MÁRIO

                     Trencséni Csák.

DÁVID (fölemeli fejét)

                  Nem ő. -

MIKLÓS

E hang testvérhang. - Dávid, jó öcsém,

Várj egy kicsinyt, ne halj meg, míg ezen

Gazt fel nem köttetem cégér gyanánt.

(el Márióval.)

CSÁK

Szegény fiú - épp értem kell-e halnod?

DÁVID

Ne bánd, te haltál volna általam,

Ha a sors nem szövetkezik veled. -

De jó, ha sírba nem tehettelek,

Most átkom az legyen, hogy élj soká,

Élj végtelen, s minden reményidet

Egymás után temesd el, úgy, miként

Erzsébetet s szerelmem eltemetted. -

CSÁK

Ésszel beszélj, - hisz őt előlem is

Ellopta bátyád, János.

DÁVID

        Igazán?

Te nem hazudsz egy haldokló előtt. -

Óh, Csák, ha így van, úgy kétszer halok meg.

Éltemben eddig ész volt és irány,

Most őrülés lett és vak összevissza.

Lelkemmel a bosszú úgy összenőtt,

Hogy síron túl is fűzte képeit,

Csak testem vérzett, mostan a halál

Lélekre, testre, egyaránt borul. (Meghal.)

CSÁK

Élsz még? - Meredt vagy. - A gyilok hamar

Szivünkbe fut, de a bú lassan öl. (Csendít.)

MIKLÓS (visszajő s Dávidot megtapintja)

Elkéstem. - Héj! El e kiszenvedettel.

Azért lelénk-e csak, hogy eltemessük? -

(Nehány fegyveres a hullát kiviszi. Egy apáca jő.)

CSÁK

Szent szűz! Él-é még a magyar leány,

Ki évek óta elhagyá honát

És köztetek lakik?

APÁCA

                        Erzsébet?

CSÁK

               Ő. -

APÁCA

Él.

CSÁK

         Mondd neki; Csák Máté várja őt.

(Az apáca el.)

Rideg lak ez, óh, Miklós, benne élni,

Sőt még meghalni is.

ERZSÉBET (sebesen jő)

       Máté atyám!

CSÁK

Gyámgyermekem! - Királynőm! -

ERZSÉBET

   Óh, te itt - -

Bocsásd meg Istenem, hogy életemben

Egyszer kinyúlt karom embert ölelni. -

Csák, édes Csák! - Élsz még, s mi régen élsz,

Hogy hozzám nem jössz. - Hah, de mért inogsz,

Mért sápad arcod, Csák? -

CSÁK

        Nem az vagyok.

Csák útját e küszöbnél végezé.

Azon tört el, mint süllyedő hajó.

Hideg, biráló szemmel nézhetek most,

Mint másvilági szellem Csákra vissza,

Ki volt, - de nincsen többé.

ERZSÉBET

       Mily beszéd ez!

Nézz fel szemembe.

CSÁK

   Fordulj el, leány! -

És rám ne nézz. Kin az Úrnak szeme

Nyugszik, nem halhat meg - s én halni jöttem

Lakodba.

ERZSÉBET (megragadja)

  Isten őrizz!

CSÁK

    Úgy van, úgy. -

S most lelkem menj ki e fonnyadt karokból,

Menj lábaimból, - mellemből, - elég!

Tüdőmben még maradj, mert szólanom kell

Egy szót a lánynak. -

(Az oltár zsámolyára tántorog.)

MIKLÓS

               Csák megállj, utolsó

Lélekzeted én szívom fel, ne menjen

Az istenszikra fel, - de itt maradjon

A föld népének, mely úgyis szegény.

  (Melléje térdel.)

ERZSÉBET

Menj, engem illet.

  (Szintén melléje térdel.)

MIKLÓS

             Itt veled kihalni?

Én nemzetének hordom végszavát.

CSÁK

Leány ne sírj, mert úgy szentek közé

Nem illel. Egy Csákon siratni nincs mit. -

Hadd könnyeid akkora, amidőn

Magad halsz meg, mert akkor nemzeted

Egy korszakán futott le; és ki tudja

Lesz-é néped közt könny számodra még. -

Közembert szül naponta a világ,

De amidőn téged temetnek el,

Egy ország címerét vetik sírodba

S lesz-é még, aki azt fel merje ásni,

Kitűzvén a hármas hegy ormira? - -

Erzsébet! Még Trencsénben, jobb napokban

Olvastál nékem egy történetet.

Midőn csatára készülénk, szerettem

Hallgatni. Kérlek, mondd el most nekem. -

ERZSÉBET

Hogy mondjak most mesét, midőn erőmet

A nagyszerű jelen veszi igénybe. -

Hogy sírjak a múlton, midőn szívem

Méltó keservét sem képes viselni. -

CSÁK

Már nem sokáig kérek.

ERZSÉBET

   Halld tehát.

Olvastam az utolsó római

Történetét, ki bátran szembeszállva

A szolgaság kicsinykedő korával,

Zászlóival kitűzte a szabadság

Örökké ifjú, szentséges nevét.

Harcolt a népért, mely nem érdemelte

És nem fogá fel, míg Philippinél

Lehúnyt a hős. De a jog és szabadság

Nemtője őrködik felette.

MIKLÓS

          Mondd,

Hogy hítták a hőst? Átkozott lőn a kor,

Tudom, mely őt elhagyta.

ERZSÉBET

Átkozott,

Mert bűn s bilincs jövének a világra,

A népszabadság és Brutus helyett.

CSÁK

Ah, az boldog volt, mert eszméivel,

Korával ő is sírba szállt pihenni,

De engem, mint utolsót nemzetéből

Itten hagy Isten, hogy sírjak felette.

ERZSÉBET

Mért sírnál? Óh, ne vétkezz, jó atyám,

Elég van, aki sírni fog helyetted.

CSÁK

Igaz, igaz, panaszra nincs okom.

Szerettek mind és hála Istenemnek

Alig akadt, ki álnokúl elárult.

És most is legfőbb ellenem fia,

Miklós öcsém, te jöttél, hogy szemem

Barátilag befogd. Ez büszkeségem. -

De látjátok, ha én is céltalan

Bukom le, mint ama hős római:

Vajjon fog-e majdan felettem is

Virasztni nemtő? Vagy sírom kopár lesz,

Ha könnyetek kiszárad és követtek. -

ERZSÉBET

Hidd el nekem: fog, míg élend magyar.

CSÁK

Óh, hála nemtőm, hogy megnyugtatál.

És nem fagyos okkal, de az erős

Hitnek szavával, melyet nem tetethetsz,

S mely elragad. - Igen, igen, barátim,

Nem lenne ily könnyű halálom is, ha

Feltámadás nem várna nemzetemmel. -

Miklós! Te ifju vagy, piros, erős,

Elélsz sokáig, tedd meg, mit kivánok.

MIKLÓS

Mondd, annyi mintha téve volna már.

CSÁK

Megbántam, hogy hazulról eljövék,

Mert itt a lég nagyon hűvös, szorult,

Nem oly szabad, mint Pannon halmain. -

Gondoltam Erzsébettel egy vidéken

Nyugodni édesebb lesz. Ah, nem úgy van! -

Ott is nehéz, itt is, ott ő hibázik,

Itt a haza. Öcsém, ossz meg tehát!

Hagyd itt a csontokat, a port seperd fel,

S ha zúgni kezd a szél, egy-egy marokkal

Szórd el, hadd szálljon a habos Dunába,

Dunából a tengerbe s mindenütt,

Hová csak ér, találjon szittya fajt.

Szórd a Rákosra, hogy vigyázzak ott,

Mikor fog a király esküdni népem

Nyelvén, s megtartja-é az esküszót.

Lesz-é a hon hatalmas és szabad.

S ha azt látnám, hogy nem lett, megvigyázom,

Miért nem lett, - s ki tette, hogy ne légyen! -

Keblem szorúl. - -

ERZSÉBET

Óh, jaj, ez a halál!

CSÁK

Vezessetek a nyílt ablak felé, -

Végpillantásom szent hazám határin

Hadd andalogjon - sűlyedjen belé. -

Leálodozott a nap - óh, bár legyen

Fényesb viradta, ha nem látom is. -

(Fejét Erzsébet ölébe hajtja.)

Öledben édes a nyugvás, királynő, - -

Öledben az Árpádok alszanak.       (Meghal.)

MIKLÓS

Már vége van.

ERZSÉBET

       Óh, jaj, óh, jaj nekem! -

MIKLÓS

Törüld meg lopva könnyedet, ne bántsd

Nőfájdalommal a kiszenvedettet.

Én elkiáltom a Gellért hegyén:

A győzhetetlen meggyőzé magát. -

S megszentelendem sírját, - mert cselekszem.

Vége