MÁSODIK FELVONÁS

(Trencsénben terem. A falakon s oszlopokon fegyverek s címerek.
Erzsébet karszéken ül kézi munkával kezében, Dávid zsámolyán lantot penget.
Miklós, Domos, Berend s még néhány vitéz asztal mellett iszik.)

ERZSÉBET

Nem hangzik össze, amit lantodon versz.

DÁVID

Mert a világ is széthangzik nekem:

Ah, adj egy édes összhangot belé.

ERZSÉBET

Honnan vegyem? Sírból bús lenne tán.

DÁVID

Gúnyolsz megint, és én mint gályarab

Tűröm szeszélyed, s fel nem lázadok,

Pedig tapintsad a vért karjaimban,

Láncát szakasztott őrültként rohan,

S reszkess, ha egyszer megkérd, hogy mit üldöd.

ERZSÉBET (fölkél)

Nem hallhatok ily kárhozott beszédet.

(Indul.)

DÁVID

Nem hallhatod, mit én viselni bírok,

Istennek is kell hallgatni népe

Kínját. Hiába futsz, leány, beérlek.

(Erzsébet után el.)

MIKLÓS

Semmit se tenni átkos asszonyélet,

DOMOS

Még egy nyarat így élni és fejem

Őszebb lesz a kendernél.

MIKLÓS

Istenemre!

Azt nem várom be. Holnap megszököm,

Az unalomtól. - Mondd csak meg, mióta

Lakunk már itt?

DOMOS

Négy év a rozgonyi

Vesztett csatától. Hej, sok ez, sok ez!

MIKLÓS

Négy évet csak kiálltam, ámde mától

Még négy napot többé nem áldozok

Henyélni, és tervezni a jövőre.

Terveztek volna inkább ellenink,

Maradtunk volna mink a tettmezőn.

BEREND

Igaz biz az, a lét úgyis rövid,

A tervek közt úgy elszáll, mint harci zajban.

De hogyha Csák ezt tartja célszerűnek.

MIKLÓS

Eredj, ne mondd, - vagy benne sem hiszek!

Szeretne ő mást, csakhogy vár szegény

És várja a semmit haszontalan.

Eh, bort ide, midőn ez jő eszembe

Innom kell vagy megőrülök.

DOMOS

    Ki éljen?

MIKLÓS

Ne éljen senki, még saját magam se.

Bár vesszen össze az emberfaja

És fojtsa egymást, míg egy nem marad

S ez egy se élje túl bajtársait.

DOMOS

                                               Ki éljen?

MIKLÓS

Ne éljen senki, még saját magam se.

Bár vesszen össze az ember faja

És fojtsa egymást, míg egy nem marad,

S ez egy se élje túl bajtársait.

DOMOS

S Csák?

MIKLÓS

           Ő felűl áll a koldus világon.

JÁNOS (jő)

Bátyám, öcsém, Isten megáldj. - De vígan

Tarisznyázzátok el időtöket.

MIKLÓS

Nagyon. - Isten hozott. - Bizony mi csak

Úgy tengünk, mint a gazdátlan kutya;

A vértet, a pajzst rozsda marja össze,

S a harcsisak ürében pók tanyáz.

Régen megfojtott volna már az élet, (Titkosan.)

Ha néha-néha, míg Csák álmodik,

Ki nem lopózom s egy-egy hős csapást,

Egy víg napot magamnak nem lopok.

Hisz addig kell nekünk nevet rabolnunk,

Míg alszik Csák, mert hogyha egyszer ébred,

Nincs kívüle a honban dicsőség.

DOMOS

Könnyű neked, mi csontos és piros vagy,

Látszik, nem őriz senki is Szepesben.

JÁNOS

Őriz szavam. Barátul élek én is.

MIKLÓS

S Károly nem üldöz?

JÁNOS

    Nem, hát titeket?

MIKLÓS

Vagy fel sem vesz, vagy fél tőlünk, ki tudja.

JÁNOS

Domos, te fogytál. - Hát Trencséni hogy van?

E tetterőben oly gazdag kebel

Mint tűri e kicsiny napok unalmát?

DOMOS

Sínlik szegény - s láng lelke néha-néha

Kitör - de csakhamar, mint jól tanult

Mén visszatér, szelídülten magába.

JÁNOS

Ne többet. Fáj lelkemnek látni így

A régi nagyság gyászos romjait.

MIKLÓS

Ne hidd őt romnak, ő nagy mostan is

S ha szárnyszegett sasként vedletten ül

E szirtfészekben, s búsan eltekint

Síkján csatáinak - tekintetében

Egy szikra ég még a jövő felé. -

(Csák indulatban jő egy kézsmárki polgárral.)

CSÁK

Hát Záchnak adták Kézsmárk városát?

POLGÁR

Igen, uram, mely mindeddig szabad volt.

S mit tesznek még Szepesben - mindenütt!

Már a szegény panaszt emelni sem mer,

Mert ez megint ok újabb elnyomásra.

Csak lopva néz olykor Trencsén felé,

Sohajtva kérdi: egyetlen barátja

Vajon miért pihenhet oly sokáig?

CSÁK

Ne kérdje többé senki hasztalan.

Tűrés, tűrés, te átkos törpe te,

Ki a tett órjását porondba sújtod,

S dicsekszel - el veled - én megtagadlak. -

Négy évig vártam, mint kőszikla volt

Keblem bezárva, nem mertem nevetni,

Nem mertem sírni, hogy ne mondja senki:

Trencséni izgat. Vártam, hogy mi jő.

Fogy-e Károly, ki bírja a hatalmat,

Kinek utába nem vet senki gátat,

Egy népet tudni boldogítni is.

S a béke szent ölébe visszaszáll-e

Az elriasztott ősi népszabadság? -

S ha suttogák: Trencséni tán remeg,

Tán bántja őt a lelkiismeret,

Hogy néhány korcsnak vérét ontni merte

S a puszta harcmezőről a büdös szél

Talán lankasztja karja izmait -

Mind eltürém, - hallgattam s mit nyerék?

Szegény hazám koldusabb, mint vala,

Kóborvitéz, úr, szolga és király

Nyomják a népet. Az erős kacag.

Mindegy hát, rosszabb már nem is lehet,

Én fölkélek még egyszer és utószor.

POLGÁR

Trencséni, a polgárság üdvözöl!

Repülök a jó hírrel és jeledre

Megkísérjük, bírunk-e mennydörögni,

Hogy a felhőkből jó esőt csikarjunk. (El.)

JÁNOS

Mindent megfontolál-e?

CSÁK

Meg, s azért

Ne is szólj ellenem, kövess, ha tetszik,

Vagy menj.

DOMOS

 Tiéd s a szent ügyé vagyok.

MIKLÓS

Én csak tiéd, vezess feltétlenül.

CSÁK

Most szét. - Te János, menj Szepesbe vissza,

Gyűjtsd a derék németséget körödbe:

Miklós, te mégy Gömör felé Biharba,

Köszöntsed régi társaim, hiszem,

Hogy bár hallgatnak, meg nem hódolának:

Berend az alföld síkját járja be,

Domos megy a Dunántúl. Én magam

Budára nézek. Olyan kérges-e

Az udvaronc fül, hogy nincs tőle út

A szívbe. Megtekintem, hogy vajon

A nemzet hangja, míg Budára ér,

Nem hangzik-é el az inasszobában?

S hol Dávid?

MIKLÓS

      Őt használni nem lehet.

CSÁK

Talán. - Megszidtam e fiút botor

Ábrándiért, azóta fut, kerül,

Ha összejöttök véle, bánjatok

Szelíden a gyemekkel. - Most jerünk!

(Mind el, kivévén Csákot ki gondolkodva megáll.)

Meg kell ezt mondanom a lánynak is,

Csak jőne. - Vajon tetszésére lesz-é? -

Ah, ő talán már alszik csendesen,

Nem bántom pilleszárnyú álmait,

Hisz nő. Az őszi est fagyos szele

A nőszépségnek és virágnak árt.

Azért van férfi, hogy virasszon érte. (Indul.)

ERZSÉBET (belép)

Téged kereslek, Csák, de úgy talállak

Mint vérszomjas hadistent, s rettegek,

Hogy meg nem értsz, túljársz a föld körén,

S a nő, Trencséni, itt alant marad.

CSÁK

Szólj csak királyném, hű alattvalód

Parancsod várja. S hogyha a csaták

Talán durvábbá edzették alakját

Ne hidd azért, hogy vásott érzete.

ERZSÉBET

Óh, Csák, midőn az ősi népszabadság

Mosolygó arca tűnt fel álmaimon,

S te a klastromból trónomig vezettél,

Nem hittem, hogy vér fesse bíborom,

S világitásul a belháború

Üszkét kell dobnom csendes falvaimba.

CSÁK

Nem mink, királynő, Károly tette ezt.

ERZSÉBET

Nem vittem volna harcra népemet

Aratva hírre hírt, miként apáim,

De a békének szép virágait

Ápolni otthon, volt vágyam, reményem.

És most, e szép álomképek helyett

Átkozva lesz nevem. Késő utódok

Rémül nézendik a szörnyű leányt,

Ki holttestekből trónt rakott magának,

Hogy egy kihalt országon úr legyen. -

Óh, Csák, én visszavágyom a magányba!

CSÁK

Ne többet e szót, mert karom lehull,

Midőn emelném éppen új csatára.

Ne sápadj úgy!

ERZSÉBET

        A férfiú dacolhat,

Őt illeti, - de a nőt a lemondás.

CSÁK

A nőt talán, - de óh, nem a királynét.

ERZSÉBET

Óh, Csák, egy trónt kivívni szép dolog,

Lemondni róla százszor istenibb.

Engedd e díszt, az áldást hagyd nekem,

Mit egy boldog jövő számomra hoz

Cserébe véres trónomért.

CSÁK

Ne kérd!

Te győzni fogsz, kell is, hogy győzz velünk,

A nemzet lenne gyáva, hogyha buknál.

ERZSÉBET

Jó Csák, nehéz ellenkeznem veled,

Ki egy valál ily számos nép között

Hű hozzám, és védkart nyújtál felém,

Midőn atyám sírjánál elhagyott

Könyörgő árvaként állott királynőd.

És mégis, ládd, bár okkal győzesz is,

Én érzem, hogy jobb nékem a kolostor. (Sír.)

CSÁK

Állíts, királynő, ellenség elé,

Csak azt ne kívánd, hogy nőt sírni lássak. -

Lovat, fiúk! - Viszontlátig - Lovat! (El.)

ERZSÉBET

Ez ember megy. Megállja, megállj! - Hiába.

A sors szava nem zsarnokabb övénél.

Se nő, mert azzá lennem nem szabad,

Se férfiú, mert nincs hozzá erőm;

S nő mégis, mert lelkem szeretni óhajt,

Honos tűzhelyre, boldogságra vágyik;

És férfiú, mert éltem tengerén

Csatázni és lemondni kell tanulnom,

Mi lesz belőlem, Istenem, mi lesz!

DÁVID (belép)

Ő sír - mi szép, eh, Istenem, mi szép!

(Hozzálép.)

Ládd lány, ha embert látsz kétségbeesve,

Mint Istent állani világa romján,

Mit egy hatalmasb Isten feldula:

Ne mondd, kacagva - sírni gyermekes.

Most sírsz te is, szíved nem kő tehát,

S nem állsz felettünk, mint túlföldi nő.

ERZSÉBET

Kérdezd meg Csákot, mást fog mondani.

DÁVID

Megint s megint Csák! - Átok őreá.

De küzdjön érted bár menny és pokol,

Amazt a földre húzom és emennek

Olyat cselekszem, hogy fel fog kiáltni:

Ez a pokolnál poklabb - s győzve lesz.

ERZSÉBET

Őrjöngsz, távozz, - segélyt hivok legott.

DÁVID

Ne oly sietve. Ím itt hoztam egy

Parányi szert, jót minden fájdalomra. (Tőrt húz.)

De még gyógyítni fognám szívemet,

Előbb megnézem véle a tiédet.

E durva kulcs kitárja: nincs-e abban

Parányi érzés. Aztán meghalok,

Mit is keresnék még a holt világon.

ERZSÉBET

Irtóztató ember! - Jaj, mit tegyek!

DÁVID

Vagy adj reményt ez összedúlt kebelnek

Vagy mondd ki a szót: ember, nem szeretlek,

Mert e szív nem szabad. És akkor én

Imára hajtom térdemet, könyörgni

Az alkotónál, hogy megáldja a pórt,

Kit istenítél. - Szólj, lány, kit szeretsz? (Esengve.)

ERZSÉBET

Jó ifjú, senkit.

DÁVID (görcsösen)

        Óh, hazudsz, hazudsz!

Mért csalsz meg nő, hisz Istennek megannyi

Világa közt nincs lény, mely pártalan,

Az éj és napnak csókja a korány,

A csillagok, e milliárd világok

Szerelmet súgni búvnak el viradtkor

És még az Isten is szerelmi kéjben

Szült gyermeket megváltóul nekünk.

S hogy volnál egymagad oly esztelen,

Oly korcs teremtés, hogy ne érzenél?

Igen tudsz szeretni, és hiszem,

Ha az ebet, mely hízelegve jő

Nyaldosni lábadat, nem rúgod el,

De látva, egy mosolyt les ajkaidról,

Érted vigyáz, érted fárad, lehel,

Könyörletből meg is cirógatod:

E szívhez sem lehetsz te idegen.

    (Kezét megfogja.)

ERZSÉBET

Egy perc és elveszék.

DÁVID

Te küzdesz, óh, nő,

Egy csókot és haljunk meg mámorában!

(Megragadja.)

ERZSÉBET (elugrik)

Egy csók megölné üdvömet. Szaladj -

Szaladj gyermek. - Nem, nem, - óh, Istenem!

Erőt a nőnek. - Menj vagy megharagszom.

DÁVID

Megint elűzesz.

ERZSÉBET

          Jöjj el máskor inkább.

DÁVID

De nem sokára.

ERZSÉBET

Jőj, mikor akarsz,

Csak most ne.

DÁVID

                     Jó, éjfélkor itt leszek. (El.)

ERZSÉBET (székre rogyva)

Ah, Istenem! Mi gyönge, gyönge a nő.

Még el sem hamvadt lent a sírban ifjam,

Szívem feledni még meg sem tanult,

S hogy érdekel őrült szerelme mégis,

Ragaszkodása, hogy megveszteget. -

Éjfélkor. - Mily merész dac újra tőlem,

De nem. Kockámnak addig esni kell.

Új ok legyen a gyors határozásra.

JÁNOS (belép)

Királynőm, üdvözöllek!

ERZSÉBET

        Óh, te vagy,

János, hozott Isten, mi hír Szepesben?

JÁNOS

Mi mindenütt e honban - csak nyomor.

ERZSÉBET

S mégis zendülni szándékoltok újra.

JÁNOS

Nem zendülő, ki törvényért csatázik.

ERZSÉBET

De, hogyha a jog nem kell senkinek,

Ha nem zúg a nép láncai között,

S békében inkább óhajt élni rabként,

Mint háborúban halni szabadon.

JÁNOS

Az meglehet.

ERZSÉBET

Erővel adni üdvöt

Oly zsarnok elv, mint láncot. Óh, lovag,

Felelj meg nyíltan, őszintén nekem:

Hogyan vethetni véget e viszálynak,

Mi fékezhetné e nemzetcsapást?

JÁNOS

Csak hogyha égi nemtő szállna hozzánk.

Más semmi.

ERZSÉBET

      Óh, jól fontold meg, lovag.

JÁNOS

Megfontolám, királynő.

ERZSÉBET

Mondd tehát,

Mi címe lesz új felkelésre Csáknak?

JÁNOS

Jogod a trónhoz.

ERZSÉBET

Más címet keressen,

Mert én kimértem sorsomat. Hazám

Egy nő nélkül fennállhat.

JÁNOS

Asszonyom!

Szavad komoly?

ERZSÉBET

Nem érted?

JÁNOS

                                   Óh, igen,

S letérdelek, mert ím közénkbe szállt

Az égi nemtő.

ERZSÉBET

Kelj fel, jó lovag,

Nem hódolást, de tettet vár királynőd.

Ragaszkodál hozzám mindég erősen,

Tedd meg nekem a végszolgálatot:

Csák klastromból szenvedni trónra vitt,

Te vígy klastromba trónomról pihenni.

JÁNOS

Lelkem kifordult, érzem, önmagából.

Először van, hogy tenni nem tudok mit -

Mi lesz belőlünk?

ERZSÉBET

Hasznosb honfiak.

JÁNOS

Mi lesz a honból?

ERZSÉBET

Az fel fog virulni.

JÁNOS

Csák?

ERZSÉBET

 Szíve megreped.

JÁNOS

S te, égi szűz?

ERZSÉBET

Hervadni síromig.

JÁNOS (menve)

Megáldjon Isten!

ERZSÉBET

Nem, nem, hátrálnod nem szabad, lovag!

Ily vészben egy nőt elbírnál-e hagyni?

Éjfél közelg - és véle tán halálom.

Siessünk, kérlek. (Zokog.)

JÁNOS

                          Óh, ne sírj, könnyed

Keserv jele - s te önkényt áldozol. -

Menj hát, királynő, öltözzél lovagnak,

A várat úgyis rögtön elhagyom,

Kiséretemben elvegyülsz s kiviszlek -

Morvában egy kolostort ismerek,

Csendes, sötét hely - -

ERZSÉBET

Tüstént kész vagyok. (El.)

JÁNOS

Amit teszek nem bűn, azt jól tudom,

Mért borzongat hát, mint gonosztevőt? -

Óh, jaj, ha a lányt élve sírba tettem,

S mégsem szünik meg a sok régi baj.

Ha Csák majd számon kéri tőlem őt -

S felelni nem tudok a hon javával.

De hát mit nékem Csák! - S mégis pirúlok,

Talán bizony sajátmagam előtt. (Méláz.)

DÁVID (jő)

Ha várja a holt a feltámadást,

A rab, ha vár egy fényet, napsugárt,

Nem várja jobban, mint én az éjfélt!

Ah, ő szeret. - De hát miért előbb nem?

Hisz nő szerelmét nem növeszti a kor,

De halványítja. S oly sok-e az élet,

Hogy néhány évet tréfa csak kilökni.

Hát hogyha ismét játszik? Akkor e szív

Átkival felriasztja a világot,

Hogy nőnek hinni nem fog senki többé.

Ki ily szerelmet is megbíra csalni...

De ő szeret, nem mert csak vallani.

Erzsébet hol vagy? (Kürtszó.)

JÁNOS

  A kürt útra hív.

Isten veled, Dávid! Kit kérdezesz?

DÁVID

Erzsébetet.

JÁNOS

  Nincs itt - klastromba ment.

DÁVID

Klastromba ment. - Te tetted, Csák, megállj!