HARMADIK SZÍN

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

ÁDÁM

Ez az enyém. A nagy világ helyett

E tér lesz otthonom. Birok vele,

Megvédem azt a kártevő vadaktól,

És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA

Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,

Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

A vesztett Édent.

LUCIFER

Vajh, mi nagy szavat

Mondottatok ki. A család s tulajdon

Lesz a világnak kettes mozgatója,

Melytől minden kéj s kín születni fog.

És e két eszme nő majd szüntelen,

Amíg belőle hon lesz és ipar,

Szülője minden nagynak és nemesnek,

És felfalója önnön gyermekének.

ÁDÁM

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a

Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam

Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.

S mi az eredmény.

LUCIFER

              Hát nem érzed-e?

ÁDÁM

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,

Üres kézzel taszítván a magányba,

Elhagytam én is. Önmagam levék

Enistenemmé, és amit kivívok,

Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

LUCIFER (félre)

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,

Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

ÉVA

Nekem meg büszkeségem az csupán,

Hogy a világnak anyja én leszek.

LUCIFER (félre)

Dicső eszmény, mit e nő szíve hord,

Megörökítni a bűnös nyomort.

ÁDÁM

Mit is köszönjek néki? puszta létem?

Hisz ez a lét, ha érdemes leszen

Terhére, csak fáradságom gyümölcse.

A kéjet, amit egy ital viz ád,

Szomjam hevével kell kiérdemelnem,

A csók mézének ára ott vagyon -

Amely nyomán jár - a lehangolásban.

De hogyha a hálának csatja mind

Le is hullt rólam, bár szabad levék

Alkotni sorsom és újból lerontni,

Tapogatózva, amit tervezék -

Ahhoz segélyed sem kellett talán,

Megbírta volna azt saját erőm.

S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,

Mellyel testem por földéhez csatol.

Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,

Talán egy hajszál - annál szégyenebb, -

Mi korlátozza büszke lelkemet.

Nézd, ugranám, és testem visszahull,

Szemem, fülem lemond szolgálatáról,

Ha a távolnak kémlem titkait;

S ha képzetem magasb körökbe von,

Az éhség kényszerít, hunyászkodottan

Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

LUCIFER

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

ÁDÁM

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,

Ha e láthatlan pókháló, e semmi,

Mit százezer lény észre sem veszen,

S hálója közt szabadság érzetével

Fickándozik, mit csak nehány kivált

Magasb szellem sejt, még dacol veled.

LUCIFER

S csakis ez az, mi velem bír dacolni,

Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,

Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,

Nem is erős? - Ne hidd, homályban ül,

Mi egy világot rendít és teremt,

Mert látásától megszédülne a fej.

Csak ember műve csillog és zörög,

Melynek határa egy arasznyi lét.

ÁDÁM

Hagyd megtekintnem hát e működést

- Egy percre csak, keblem, tudod, erős -,

Mely rám befolyhat, aki enmagamban

Olyan különvált és egész vagyok.

LUCIFER

,,Vagyok” - bolond szó. Voltál és leszesz.

Örök levés s enyészet minden élet.

De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

ÁDÁM (Amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz.)

Mi áradat buzog fel így körűlem

Magasba törve szakadatlanul

Hol kétfelé vál, s a földsarkokig

Vihar gyanánt rohan.

LUCIFER

                   Az a melegség,

Mely életet visz a jegek honába.

ÁDÁM

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut

Mellettem el, hogy félek, elsodor,

És mégis érzem éltető hatását:

Mi az, mi az? elkábulok belé.

LUCIFER

Ez a delej.

ÁDÁM

                 Alattam ing a föld.

Amit szilárdnak és alaktalannak

Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,

Ellentállhatlan, melly alak után tör,

Életre küzd. Amarra mint jegec,

Emerre mint rügy. Óh, e zűr között

Hová lesz énem zárt egyénisége,

Mivé leszesz testem, melyben szilárd

Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám

Nagy terveimben és nagy vágyaimban.

Te elkényeztetett gyermek, ki bajt

S gyönyört szerezsz számomra egyiránt,

Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,

Míg többi lényed víz és tünde lég,

Mely még imént piroslott és örült,

S legott voltammal a felhőbe gőzölt.

Minden szavam, agyamban minden eszme

Lényemnek egy-egy részét költi el,

Elégek! - és a vészhozó tüzet

Talán rejtélyes szellem szítogatja,

Hogy melegedjék hamvadásomon. -

El e látással, mert megőrülök.

Ily harcban állni száz elem között

Az elhagyottság kínos érzetével,

Mi szörnyü, szörnyü! - Óh, miért lökém el

Magamtól azt a gondviseletet,

Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült,

S tudásom óhajt - óh, de hasztalan.

ÉVA

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.

Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,

Vagy én lankadva kertünk ápolom,

Körültekintek a széles világon,

És égen-földön nem lesz egy rokon,

Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon.

Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

LUCIFER (gúnyosan)

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,

Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne’kűl,

S alárendeltség oly szükségetek:

Idézek én fel Istent számotokra,

Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:

E földnek szellemét, ismérem őt

Az égi karból, szép szerény fiú. -

Jelenjél meg szellem,

Látod, nem bírsz velem,

Az ősi tagadás

Hív, hisz nem merne más.

(A földből lángok csapnak föl, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan menny­dörögve.)

LUCIFER (hátralépve)

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,

A föld nemtője gyönge és szelíd.

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Mit gyöngeül látál az égi karban,

Az önkörében végtelen, erős. -

Im, itt vagyok, mert a szellem szavának

Engednem kelle, ámde megjegyezd,

Hogy fölzaklatni s kormányozni más.

Ha felveszem saját képem, leroskadsz,

S eme két féreg itt megsemmisül.

LUCIFER

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe

Az ember, hogyha istenül fogad?

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Elrészletezve vízben, fellegekben,

Ligetben, mindenütt, hová benéz

Erős vágyakkal és emelt kebellel. (Eltűnik.)

(A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik.)

ÉVA

Ah, nézd e kedves testvér-arcokat,

Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,

Nincs többé elhagyottság, rengeteg,

A boldogság szállott közénk velek.

Ők adnak búnkban biztató szavat,

A kétkedésben jó tanácsokat.

LUCIFER

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -

Kik, amint kértek, már határozátok -

Mint épp e kedves tünde alakoktól,

Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:

A tiszta szívre mosolyogva néznek,

Ijesztő rémül a kétségbesőnek;

Ők kísérendnek végig száz alakban,

Százféleképpen átalváltozottan,

A fürkésző bölcsésznek üde árnya

S örökifjú sziveknek ideálja.

ÁDÁM

Mit ér, mit ér e játék csillogása,

Előttem mely foly, nem hatok belé. -

S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -

Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

LUCIFER

(félre) Keserves lesz még egykor e tudásod,

S tudatlanságért fogsz epedni vissza.

(fent) De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör

Percét is harccal kell kiérdemelned;

Sok iskolát kell még addig kijárnod,

Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

ÁDÁM

Könnyű neked beszélni tűrelemről,

Előtted egy öröklét van kitárva,

De én az élet fájából nem ettem,

Arasznyi lét, mi sietésre int.

LUCIFER

Minden, mi él, az egyenlő soká él,

A százados fa s egynapos rovar.

Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad: mi változunk,

Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltöd célodat te is,

Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van

Szorítva az ember egyénisége.

Látád a hangyát és a méherajt:

Ezer munkás jár dőrén össze-vissza

Vakon cselekszik, téved, elbukik,

De az egész, mint állandó egyén,

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti,

Mig eljön a vég, s az egész eláll. -

Portested is széthulland így, igaz,

De száz alakban újolag felélsz,

És nem kell újra semmit kezdened:

Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,

Köszvényedet őbenne folytatod,

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

Évmilliókra lesz tulajdonod.

ÁDÁM

Ez visszapillantása az öregnek.

De ifju keblem forró vágya más:

Jövőmbe vetni egy tekintetet.

Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

ÉVA

Hadd lássam én is, e sok újulásban

Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

LUCIFER

Legyen. Bübájat szállítok reátok,

És a jövőnek végeig beláttok

Tünékeny álom képei alatt;

De hogyha látjátok, mi dőre a cél,

Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;

Hogy csüggedés ne érjen emiatt,

És a csatától meg ne fussatok:

Egére egy kicsiny sugárt adok,

Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény

Egész látás - s e súgár a remény. -

(Ezalatt Ádámot és Évát a kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak.)