(Prágában. A császári
palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély
Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler
famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak,
közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. - Rudolf császár Ádámmal mint
Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve,
később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)
ELSŐ UDVARONC
Ki az megint, ki
ottan fűtözik,
Eretnek vagy
boszorkány?
MÁSODIK UDVARONC
Nem tudom.
Nincs már
divatban, hogy még érdekeljen,
Csak söpredék
gyül a máglyák köré.
S nem őrjöng
az sem már öröm miatt,
Csak hallgatag
néz és morog magában.
ELSŐ UDVARONC
Az én
időmben ünnep volt az illyes,
Ott volt az
udvar, a nemes világ.
Ah, így fajulnak
el a jó idők. - (Elhaladnak.)
LUCIFER
Ily hűvös
estve e tűz jólesik,
Bizon-bizon már
jó régen melenget.
De félek, hogy
kialszik nemsokára.
Nem férfias
határzattól eloltva,
Nem új nézetnek
engedvén helyet,
De e közömbös
korban nem leend,
Ki új hasábot
vetne a parázsra,
S én fázhatom. -
Minden nagy gondolatnak,
Hiába, ily
kicsínyes a bukása. - - (El a toronyba.)
(Rudolf és Ádám az előtérre lépve.)
RUDOLF
Állítsd fel,
Kepler, horoszkópomat,
Rosz álmam volt
az éjjel, rettegek,
Mi konjunktúrákban
van csillagom.
Baljóslatú jel
tűnt fel udvarában
Már múltkor
is, ott a kigyó fejénél.
ÁDÁM
Meglesz,
uram, amint parancsolod.
RUDOLF
Ha majd e
klimaktérikus napok
Elmúltak, a
nagy műt is újrakezdjük,
Mely a minap
sikertelen maradt.
Átnéztem újra
Hermes Trismagistust,
Synesiust,
Albertust, Paracelsust,
Salamon kulcsát
és más műveket,
Mig rátaláltam az
ejtett hibára.
Amint
izzasztók a vénhedt királyt,
Feltűnt
a holló s a veres oroszlány,
Utánuk a
kettes merkur kifejlett
A két
planéta egyesült hatásán,
S leszállt
az ércek bölcseletsava.
De elhibáztuk a
nedves tüzet,
Száraz vizet, s
azért nem létesült
A szent
menyegző, a dicső eredmény,
Mely
ifjuságot önt az agg erébe,
Nemességet
visz át a szürke ércbe.
ÁDÁM
Értem,
felséges úr.
RUDOLF
Egy szóra
még.
Rossz hír
kering az udvarban felőled,
Hogy új
tanoknak híveül szegődtél,
Rostálod a
szentegyház téteit;
Sőt
most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb
vád alatt börtönben ül,
Méltó
gyanúba jössz te is, midőn
Olyan nyakasan
s ernyedetlenül
Igyekszel
őt kiszabadítani.
ÁDÁM
Felséges
úr! hiszen fia vagyok.
RUDOLF
A
szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a
világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd
kontárul javítani. -
Nem
halmozálak-é kegyekkel el,
Atyád,
tudod jól, korcsmáros vala
S
nemességed kétség fölül helyeztem,
Pedig
bizony elég bajomba telt.
Fölemelélek
trónomhoz, s csak így
Jutál
Müller Borbála szép kezéhez.
Azért,
ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)
(Ádám gondolatokba merülve erkélyének
lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)
HARMADIK UDVARONC
Nézd, mint
mereng ismét a csillagász.
NEGYEDIK UDVARONC
A féltés
bántja szüntelen szegényt,
Hiába, nem
tud új körébe szokni,
Kirí
belőle mindig a paraszt.
HARMADIK UDVARONC
Nem fogja
fel, hogy az igaz lovag,
Bár istenség
gyanánt imádja a nőt,
Vérét odadni
volna érte kész,
Ha rágalom
érintené erényét; -
Ő hódolásban
mellékcélt gyanít.
ÉVA (Más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve
legyezőjével a második udvaronc vállára ver.)
Ah, menj, lovag -
az istenért, kegyelmezz,
Tréfáidon halálra
kell nevetnem. -
Nézd, itt e két
úr mily szörnyű komoly. -
Talán megszállott
már titeket is
Az újitásnak
átkos szelleme?
Úgy el
szememből! Nem szenvedhetem
E fajt, mely olly
epés, bús felfogással
Megírigyelte ezt
a csillogó
Nyugodt világot
tőlünk s újat eszmél.
HARMADIK UDVARONC
Minket nem illet
e vád, drága hölgy,
Ki vágyna illyen
körben változásra.
ELSŐ UDVARONC
De, hogyha nem
csalódom, ottan áll
Egy férfi, arcán
e sötét jelek.
ÉVA
Férjem szegény? -
az istenért, urak,
Kiméljétek meg
őt az ily gyanútól
Előttem, kit
hozzá szent kötelék
Csatol. - Hisz
ő beteg - nagyon beteg.
MÁSODIK UDVARONC
Betegje tán e
súgárzó szemeknek?
HARMADIK UDVARONC
Valóban, amit
senki nem merészel,
Ő sértne-é
meg féltékeny gyanúval? -
Óh, bár lehetne
lovagod gyanánt
Szemébe
kesztyűt dobnom a merésznek.
(Ezalatt Ádámhoz érnek.)
Ah, mester! épp
jó, hogy találkozunk,
Jószágaimra
kívánnék utazni,
Időjóslást
szeretnék!
ELSŐ UDVARONC
Én pedig
Fiamnak vágynám
csillagát kitudni.
Éjfél után, múlt
éjjel jött világra.
ÁDÁM
Reggel
mindkettő készen vár, urak.
NEGYEDIK UDVARONC
A társaság oszol,
menjünk mi is.
HARMADIK UDVARONC
Lépcsője itt
van - jó éjt, asszonyom.
(súgva)
Egy óra múlva.
ÉVA
(súgva) Jobbra, a lugosban.
(fent) Jó éjt, urak. - Jőj, kedves Jánosom.
(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám
zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik.)
ÉVA
János, nekem
szükségem volna pénzre.
ÁDÁM
Egy fillérem
sincs, mind elhordtad immár.
ÉVA
Örök szükséget
tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek
pávaként ragyognak,
Szintúgy
szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha
egy-egy udvaronc
Felém hajolva,
mosolyogva mond,
Hogy a királyné
köztük én vagyok,
Szégyenkezem
miattad, aki a
Királynét így
állítod udvarába.
ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet
és napot,
Elárulom
tudásomat miattad,
Megfertőzöm,
midőn haszontalan
Időjóslást,
horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit
lelkem felfogott,
És hirdetem, mit
jól tudok, hamis.
Pirulnom kell,
mert rosszabbá levék,
Mint a szibillák,
kik hivének abban,
Amit jósoltak,
míg én nem hiszek.
De megteszem,
hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit
bűndijul kapok?
Hisz nékem nem
kell semmi a világon,
Csak az éj és
tündöklő csillaga,
Csak a szférák
titkos harmóniája
Tiéd a többi. -
Ámde ládd, ha a
Császár pénztára
többnyire üres
Sok kérelemre
rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most
is, mit reggel kapok,
S te hálátlan
vagy, ládd, ez fáj nekem.
ÉVA
(sírva)
Szememre hányod,
hogy mit áldozasz,
S nem
áldozék-e én is eleget,
Miattad?
én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges
rangodhoz csatoltam
Jövőmet,
és nem általam jutál-e
Jobb
társaságba? Hálátlan, tagadd el. -
ÁDÁM
Kétséges
rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
Amelly az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség, más ezen kivül?
Amit ti úgy neveztek, porlatag
Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,
De az enyém örökifjú, erős. -
Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél
bennem, s nem keresnéd
Kivűl a
boldogságot körömön,
Nem hordanál
mindent, mi benned édes,
Világ elé s
mindent, mi keserű,
Nem tartanál fel
házi tűzhelyednek. -
Óh, nő, mi
végtelen szerettelek.
Szeretlek
most is, ah, de keserűen
Fulánkos a
méz, mely szivembe szállt.
Fáj látnom, mily
nemessé lenne szűd,
Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,
Mely a
nőt báb-istenként tartja még,
Mint
istenűl tartotta a lovagkor,
De akkor
hittek benne, nagy idő volt,
Most senki
sem hisz, törpe az idő,
S a
báb-istenség csak vétket takar. -
Elválnék
tőled, szívemet kitépném,
Ha fájna is,
tán nyúgodtabb lehetnék,
S te is
nélkűlem boldogabb lehetnél;
De ott van
újra a már meglevő rend:
Az a
tekintély - egyházunk szava;
S együtt
kell tűrnünk, míg a sír felold.
(Fejét kezébe hajtja, Éva meghatva simogatja.)
ÉVA
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos,
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én
dacolni ellenök?
Nincs már
közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt - reggelre
ne feledd a pénzt.
(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)
ÁDÁM
Minő csodás
kevercse rossz s nemesnek
A nő,
méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz?
mert a jó sajátja,
Míg bűne a
koré, mely szülte őt.
Hej, famulus!
(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi.)
LUCIFER
Parancsolsz,
mesterem?
ÁDÁM
Időjóslatra
és nativitásra
Vagyon szükségem,
készíts íziben.
LUCIFER
Természetes,
csillámlót, fényeset;
Ki venne pénzeért
rideg valót.
ÁDÁM
De ne olyant,
mely szinte képtelen.
LUCIFER
Olyat nem
is bírnék tán feltalálni,
Min
megbotránkoznának a szülők,
Nem
messiás-é minden újszülött,
Fénylő
csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak
későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír.)
(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik
udvaronc elébe lép.)
HARMADIK UDVARONC
Mi rég
epesztesz itten, óh, kegyetlen.
ÉVA
Talán neked
nagy már az áldozat
Az éj hüvös
szelét kiállani,
Mig én egy
jó, nemes férjet csalok meg,
Az ég
átkát, világ itéletét
Vonom
magamra éretted, lovag?
[HARMADIK] UDVARONC
Ah, az ég
átka, a világitélet
Nem hat titkába e
sötét lugosnak.
ÁDÁM
(merengve)
Kivántam kort,
mely nem küzd semmiért,
Hol a
társas rend megszokott nyomát,
E
megszentelt előitéletet
Nem bántja
senki, hol nyugodhatom,
És
egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni
hosszu harcaim sebét. -
Megjött a kor, s
mit ér, ha e kebelben
A lélek él - e kínos
szent örökség,
Mit az
egekből nyert a dőre ember -,
Mely tenni
vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára
kél a renyhe élvezettel. -
Hej,
famulus! hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos
világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe
korban így kell lelkesülni
És elszakadni
mocskoló porától. -
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)
Óh, tárd
ki, tárd ki, végtelen nagy ég,
Rejtélyes
és szent könyvedet előttem;
Törvényidet
ha már-már ellesém,
Felejtem a kort
és mindent körűlem.
Te örökös vagy,
míg az mind mulandó,
Te
felmagasztalsz, míg amaz lesújt. -
[HARMADIK] UDVARONC
Borbála, óh, ha
az enyém lehetnél!
Ha Isten
elszólítná férjedet,
Hogy az eget
jobban fel bírja fogni,
Miért éltében
mindig fáradott.
ÉVA
Hallgass, lovag,
úgy sajnálnám szegényt,
Hogy könnyeim közt
csók nem jutna néked.
[HARMADIK] UDVARONC
Te tréfát
űzesz.
ÉVA
Sőt,
valót beszélek.
[HARMADIK] UDVARONC
Ki érti ezt a
rejtélyes kedélyt?
Borbála! hisz te
így nem is szeretsz.
Vagy mondd, ha
volnék számüzött, szegény,
Mit volnál képes
tenni hívedért? -
ÉVA
Valóban,
azt mostan nem tudhatom.
ÁDÁM
Óh,
jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja,
s mely új tetterővel
Szemébe néz
az elavult lomoknak,
Biróúl lép
fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten
vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a
rejtett szót kimondani,
Mely majd
hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog
a végzetes uton,
S lezúzza
tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik.)
Óh, hallom,
hallom a jövő dalát,
Megleltem a
szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén
földet ifjuvá teszi: