(Az egész hirtelen
olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler,
íróasztalára hajtott fővel látszik, Lucifer mint famulus mellette áll s
vállára üt. A reg szürkül.)
LUCIFER
Ezúttal a nyakazás elmarad. -
ÁDÁM (felemelkedve)
Óh, hol vagyok,
hol vannak álmaim?
LUCIFER
Elszálltak a
mámorral, mesterem.
ÁDÁM
E hitvány korban,
megvénült kebelnek
Csak a mámor
teremt-e hát nagyot?
Mi nagyszerű
kép tárult fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját
nem érti,
Ha vérrel
és sárral volt is befenve.
Mi óriás
volt bűne és erénye,
És mind a
kettő mily bámúlatos.
Mert az
erő nyomá rá bélyegét. -
Óh, mért
ébredtem? hogy körültekintve,
Jobban
megértsem e kor törpeségét,
Mosolygó
arc alá rejtett bünével,
S a
megszokás hazug erényivel. -
LUCIFER
Ismérem én
az ily lehangolást,
Mely a
mámornak reggelén köszön be.
ÉVA (a
lugosból kilépve)
El
tőlem, el - nem csalt tehát gyanúm,
Fel mersz
szólítni férjem gyilkosául.
Ily ocsmány
tettre képesnek hiszed,
Kit szíved
ideáljaul hazudsz.
AZ UDVARONC
Az istenért,
nyugodtan, kedvesem,
Ha észrevesznek,
még botrányt okozsz.
ÁDÁM
S az a két nő is álom volt-e csak?
De mit
beszélek, egy nő, két alakban,
Változva
sorsom zajgó végzetével,
Mint a hab,
mely most fénylik, most sötét.
ÉVA
Ah, úgy, a
botrány nálad fődolog,
Mit érdekelne a
bűn, rejtekében,
Te megrovást nem
szenvedő lovag! -
Óh, jaj, ti addig
gúnyoljátok a nőt,
Míg szűz
erénye ősi hagyományát
Előitéletként
ledobja, s akkor
Kicsínyelő
mosollyal nézitek
Önbűnötöknek
aljas eszközéül. -
El tőlem,
el, ne lássalak ezentúl.
AZ UDVARONC
Ez ismét túlzás.
Gúnytárgyul leszünk
Ily ünnepélyes
színben nézve e
Hétköznapos
ügyet. - Mi látjuk egymást
Ezentúl is,
mosolygva és enyelgve,
S arról, mi
történt, szót sem ejtve többé.
Jó reggelt,
asszonyom. - (El.)
ÉVA
A nyomorult! -
Im, itt vagyok,
bünömmel s könnyeimmel. (El.)
ÁDÁM
Tehát csak álom
volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.
LUCIFER
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,
Bölcsességedből elleshetni egy szót.
(A csillagász-toronyra
alkalmazott csengetőn csenget.)
ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a
tudással,
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.
LUCIFER
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?
ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl, és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors
léptekkel jő s az erkélyre megy.)
TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt.
ÁDÁM
Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,
Hogy ez előnyre méltán tart jogot.
TANÍTVÁNY
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
Belátni a természet műhelyébe.
Felfogni mindent és élvezni jobban,
Uralkodván felsőbbség érzetével
Anyag- s szellemvilágban egyaránt.
ÁDÁM
Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? -
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. -
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.
TANÍTVÁNY
Bármely titkát
fejtsd hát meg a tudásnak,
Nagy férfiú, én
csak nyerek vele,
Mert érezem,
semmit fel nem fogok.
ÁDÁM
Jól van tehát,
látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb
szentélyig beviszlek,
Lásd a valót,
mint én látom magam.
De nem les-é
avatlan hallgató, mert
Az az igazság
rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
Midőn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. -
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
Amit megértesz. - Így - halljad tehát. -
TANÍTVÁNY
Mint reszketek vágytól és félelemtől -
ÁDÁM
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?
TANÍTVÁNY
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.
ÁDÁM (vigyázattal)
No, látod,
én sem - s hidd el, senki más.
A bölcselet
csupán költészete
Azoknak,
mikről még nincsen fogalmunk. -
S egyéb
tanok közt ez legjámborabb még.
Mert csak
magában múlat csendesen,
Agyrémekkel
hímzett világa közt.
De
számtalan egyéb oly társa van,
Mely fontos
arccal rajzol a porondban,
Egyik
vonalt örvénynek mondogatja,
Szentélynek
a kört, hogy már-már kacagsz
A
vígjátékon, amidőn belátod,
Mi
rettentő komoly csiny az egész.
Mert míg szorult kebellel és remegve
Kerűli minden a porrajzokat,
Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt,
Ki általlépi, véresen megejti.
Ily dőreség áll, látod, szüntelen
Utunkba, szentséges kegyeletül
Védő a már megalakult hatalmat. -
TANÍTVÁNY
Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?
ÁDÁM
Egykor nevetni fognak az egészen.
Az államférfit, kit nagynak neveztünk,
Az ortodoxot, akit bámulánk -
Komédiásnak nézi az utókor,
Ha a valódi nagyság lép helyébe,
Az egyszerű
és a természetes,
Mely ott ugrat
csupán, ahol gödör van,
Ottan hagy útat,
ahol nyílt a tér.
S a tant, mely
most őrültséghez vezet
Szövevényes
voltával, akkoron
Bár nem tanulja
senki, minden érti.
TANÍTVÁNY
Ez a nyelv hát az a megérthető,
Melyen beszéltek az apostolok. -
De hogyha minden más merő lom is,
Ne vedd el a müvészetben hitem.
S azt bétanulni mégiscsak szabály kell.
ÁDÁM
A művészetnek is legfőbb tökélye,
Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.
TANÍTVÁNY
Hát a rideg valónál álljak-é meg?
Eszményesítés ad művünkbe lelket.
ÁDÁM
Igaz, igaz, az önt rá szellemet,
A természettel, mely egyenjogúvá
Teszi s teremtett lénnyé érleli,
Mi anélkül csupán halott csinálmány.
Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,
Kifogsz az élő nagy természeten.
De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.
Kiben erő van és Isten lakik,
Az szónokolni fog, vés vagy dalol,
Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.
S bár új utat tör, bizton célra ér. -
Müvéből fog készítni új szabályt,
Nyűgül talán, de szárnyakul soha
Egy törpe fajnak az absztrakció. -
TANÍTVÁNY
Óh, mit tegyek hát, mester,
mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
Csak a butával lettem-é egyenlő,
És mind e munka elveszett hiába? -
ÁDÁM
El nem veszett, mert épp ez ád jogot,
Most már megvetni minden csábjait.
Ki még nem nézett a vésznek szemébe,
Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz
Bátran mellőzi a kötekedőt,
Bátorságához nem férhet gyanú. -
Fogd hát e sárgult pergamenteket,
E fóliánsokat,
miken penész ül,
Dobd tűzre
mind. Ezek feledtetik
Saját lábunkon a
járást velünk,
És megkimélnek a
gondolkodástól.
Ezek viszik múlt
századok hibáit
Előitéletűl
az új világba.
A tűzre
vélök! és ki a szabadba.
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te,
kétes szellemőr,
Az új világba,
mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember
eszméit megérti,
S szabad szót ád
a rejlő gondolatnak,
Ledűlt
romoknak átkozott porán. -