KILENCEDIK SZÍN
(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává
változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely
mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó
néptömegnek szónokol. - Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az
állványnál sorakozik. Fényes nap.)
ÁDÁM (folytatva)
Egyenlőség,
testvériség, szabadság! -
NÉPTÖMEG
Halál reá,
ki el nem ismeri!
ÁDÁM
Azt mondom
én is. - Két szó menti meg
A
mindenünnen megtámadt nagy eszmét,
A jók
számára mondjuk egyikét:
,,Veszélyben
a hon” és ők ébredeznek.
A másikát a
bűnre mennydörögjük,
E szó:
,,reszkessetek!” - s megsemmisülnek. -
Felkeltek a
királyok ellenünk,
S eléjök
dobtuk fejdelmünk fejét,
Felkeltek a
papok, s villámukat
Kicsavarók
kezökből, visszatéve
Trónjára az
észt, e rég üldözöttet.
De a másik szózat
sem hangzik el,
Mit a jobbakhoz
intézett honunk.
Tizenegy hadsereg
küzd a határon,
S mi hő
ifjúság tódul szüntelen
Az elhullott
hősök helyét kitöltni.
Ki mondja, hogy
vérengző őrület
A nemzetet meg
fogja tizedelni?
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész
tisztán megmarad.
És hogyha
mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár
szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel,
légyen átkos,
Csak a haza
legyen nagy és szabad. -
ÚJONCOK
Fegyvert
nekünk, csak fegyvert és vezért!
ÁDÁM
Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,
Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,
Ruhátok
foszlik, lábatok mezetlen,
Hanem
szuronnyal mind kiszerzitek,
Mert
győzni fogtok. A nép győzhetetlen.
Most hulla
vére egy tábornokunknak,
Ki
katonáink élén meg hagyá
Magát
veretni.
NÉPTÖMEG
Óh, az
áruló! -
ÁDÁM
Helyesen
mondod. Nincs más kincse a
Népnek,
mint a vér, mellyet oly pazar
Nagylelküséggel
áldoz a hazának. -
S ki egy
népnek szent kincsével parancsol,
Nem bírván
meghódítni a világot,
Az áruló. -
(Az újoncok közül egy tiszt kilép.)
A TISZT
Tégy
engemet helyébe,
Polgár, s
letörlöm a gyalázatot.
ÁDÁM
Dicséretes,
barátom, önbizalmad,
De biztosítást,
hogy szavadnak állsz,
Előbb
a harcok színhelyén szerezz.
A TISZT
A
biztosíték lelkemben lakik,
Aztán imé!
van nékem is fejem,
Mely többet
ér tán, mint az a lehullott.
ÁDÁM
S ki a
kezes, hogy elhozod, ha kérem.
A TISZT
S kell-é
kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem
nézem semmibe?
ÁDÁM
Az ifjuság nem
úgy gondolkodik.
A TISZT
Polgár, még
egyszer felszólítalak. -
ÁDÁM
Türelem
még, a cél el nem marad.
A TISZT
Nem bízol
bennem, látom, hát tanulj
Felőlem
jobban vélekedni, polgár. -
(Főbe lövi magát.)
ÁDÁM
Kár érte,
egy ellenséges golyót
Megérdemelt.
Vigyétek el, barátim. -
Viszontlátásig,
győzelem után.
(Az újonchad elléptet.)
Óh, bár
oszthatnám én is sorsotok. -
De nékem
harc jutott csak, nem dicsőség,
Nem ellenség,
mely által esni is dísz,
De mely
rejtekből orvul leskedik
Fondorlatával
rám s a szent hazára. -
NÉPTÖMEG
Mutasd meg
ujjal, és halál reá!
ÁDÁM
Akit
mutatni bírok, az meg is halt.
NÉPTÖMEG
Hát a gyanúsak? -
Hisz aki gyanús,
Már bűnös
is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a
nem tévedő jós. -
Halál, halál az
arisztokratákra! -
Jerünk, jerünk a
börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt,
a nép törvénye szent.
(A néptömeg indul a börtönökbe.)
ÁDÁM
Nem ott van a
vész, a retesz erős,
A bűzhödt
lég, mely elmét, izmot öl,
Szövetségestek
úgyis, hagyjuk őket.
Az árulás emelt
fővel kacag,
S tőrt
élesít a Konvent padjain.
NÉPTÖMEG
Fel a Konventre
hát, nincs még eléggé
Átválogatva. - A
Konventre később,
Gyakorlatúl
előbb a börtönökbe. -
Addig szedd össze
minden áruló
Nevét, Danton.
(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány
sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány
elé.)
EGY SANS-CULOTTE
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju
arisztokratát,
E büszke arc,
finom fehér ruha
Világosan mutatja
bűnöket!
ÁDÁM
Milyen nemes pár.
Jőjetek fel, ifjak.
A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk
bajtársaink után,
Hol munka vár
ránk, s vész az árulókra.
(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az
ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)
ÁDÁM
Nem értem, mily
rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel
megmentelek.
A MÁRKI
Nem, Danton,
hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.
ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -
A MÁRKI
Márki vagyok. -
ÁDÁM
Megállj - vagy nem tudod,
Hogy ,,polgáron”
kivül nincs cím egyéb?
A MÁRKI
Nem
hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.
ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.
A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.
ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.
A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.
ÁDÁM
Miért rohansz ily
vakmerőn halálba?
A MÁRKI
S azt véled-é,
hogy e nemes előjog
Csak titeket
illet, népemberek? -
ÁDÁM
Dacolsz velem,
jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres
nemzetőr a márkit elkíséri.)
ÉVA
Bátyám, erős légy!
A MÁRKI
Húgom, óvjon Isten. -
(El.)
ÉVA
Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.
ÁDÁM
Ne ily kemény
szót e gyöngéd ajakról.
ÉVA
A vérpadon gyöngédebb
szó nem illik.
ÁDÁM
Az én világom e
szörnyű emelvény.
Midőn
ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt
le, s szentélyébe zár.
ÉVA
Az áldozatra
szentelt állatot
Sem gúnyolák
útjában a papok.
ÁDÁM
Az áldozat, hidd
el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor. -
E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,
A sejtelem, mi jó lehet szeretni. -
Óh, nő, csak egy napig tanítanál
Ez égi tudományra - második nap
Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. -
ÉVA
S e rémvilágban
még szeretni vágysz,
Nem rettent-é a
lelkiösmeret? -
ÁDÁM
A lelkiösmeret a
közvilág
Előjoga; kit
a végzés vezet,
Az rá nem ér
körültekinteni. -
Hol hallád a
viharról, hogy megállt,
Ha gyönge
rózsa hajlong útain? -
S aztán ki
lenne vakmerő eléggé,
Itélni a
közélet emberéről?
Ki látja a
szálat, mely színpadán
Egy
Catilínát, egy Brutust vezet?
Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,
Megszűnt egyúttal ember lenni, és
Oly földfeletti lénnyé változott,
Kit a lenézett apró száz viszony,
Mindennapos gond mitsem érdekel. -
Óh, jaj, ne hidd - a trónon is ver a szív,
S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,
Ez őt talán csupán úgy ismeré,
Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,
Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. -
S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?
Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?
Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? -
ÉVA
S ha meg? Mi haszna. Más Isten vezet,
Mint akit én szivemben hordozok.
Nem érthetjük meg így egymást soha. -
ÁDÁM
Hagyd el tehát avult eszményidet,
Mit áldozol száműzött isteneknek?
A nőt ugyis oly oltár illeti
Csupán, mely mindig ifju - és ez a szív.
ÉVA
Az elhagyott oltárnak is lehet
Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb
Kegyelettel megóvni a romot,
Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;
S e hívatás nőt legjobban megillet.
ÁDÁM
Nem látott ember még érzelgeni,
S ha látna most, ellenség, jóbarát,
Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,
Vihar gyanánt tisztítni a világot,
Mostan megáll a vérpadon, szeretni
Egy kisleánynál, és köny ég szemében:
Megjóslaná, hogy Danton elbukik,
Kacagna, és nem félne senki többé. -
S mégis könyörgök egy reménysugárt. -
ÉVA
Ha síron túl kibékélt szellemed
Levetkezi a kor véres porát,
Talán -
ÁDÁM
Ne mondd, ne mondd, leány, tovább,
Én azt a túlvilágot nem hiszem,
Reménytelen csatázok végzetemmel. -
(A néptömeg véres fegyverekkel,
lándzsákon nehány véres főt hurcolva, vadul visszatér. Nehánya az
állványra hat.)
NÉPTÖMEG
Igazságot tevénk. - Mi büszke faj volt.
EGY SANS-CULOTTE (gyűrűt adva Dantonnak)
Imé, e gyűrü a hon zsámolyára.
Kezembe nyomta az egyik cudar,
Midőn nyakának tartám késemet.
Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. -
Hát még te élsz? - kövesd testvéridet. -
(Évát leszúrja, ki az
állvány hátrészén lebukik.)
ÁDÁM (szemét
elfödve)
Jaj, vége hát. -
Óh, sors, ki bír veled?
NÉPTÖMEG
Most a Konventbe.
Polgártárs, vezess. -
Kiszedted-é az
árulók nevét? -
(A nép letakarodik az állványról. Éva mint
rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a sokaságból, és egyik kezében
tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan.)
ÉVA
Danton! tekints
ez összeesküvőre,
Téged kivánt megölni, én ölém meg.
ÁDÁM
Ha e helyet jobban megállta volna,
Roszul tevél; ha nem, tetted helyes. -
ÉVA
Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú.
ÁDÁM
Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?
Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?
ÉVA
Valóban,
polgár, úgy látszik, te is
Kékvér
arisztokrataul szegődtél,
Vagy
hagymázban szólsz ily regényesen. -
Te férfi vagy, én
ifju s nő vagyok,
Bámúlatom hozzád
vezet, nagy ember.
ÁDÁM
(félre)Végigborzongat; elfordul szemem.
Nem bírom e
szörnyű káprázatot.
Minő csodás
hasonlat! - Aki az
Angyalt ismérte,
s látta azután,
Hogy elbukott, az
látott tán hasonlót.
Azon vonások,
termet és beszéd,
Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
Amit leírni sem lehet, hiányzik,
S minő egészen más lön az egész! -
Azt nem bírhattam, védte glóriája,
Ettől pokolnak gőze undorít el. -
ÉVA
Mit is beszélsz magadban?
ÁDÁM
Számolom,
Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,
Ahány árúló van még a hazában.
NÉPTÖMEG
Fel a
Konventre, csak nevezd meg őket.
(Ezalatt Robespierre, Saint-Just s más
konvent-tagok új néptömeggel jőnek, s egy rögtönzött emelvényre állnak.)
SAINT-JUST
Hogyan
nevezné, ő főcinkosuk. -
(A nép zúg.)
ÁDÁM
Vádolni
mersz, Saint-Just, nem ismered,
Minő
erős vagyok? -
SAINT-JUST
Voltál
előbb,
A népben.
Ámde a nép bölcs, megismert,
S a Konvent végzését megszentesíti.
ÁDÁM
Nem ismerek birót magam felett
Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.
(Ismét zúgás a nép
között.)
SAINT-JUST
Barátod az, ki a hon ellene.
A felséges nép majd itél fölötted,
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok úralomra.
ÁDÁM
Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.
Vádad hamis. -
ROBESPIERRE
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.
Fogjátok el, szabadságunk nevében. -
NÉPTÖMEG
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.
(Körülveszik s
elfogják.)
ÁDÁM
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert - elég volt. -
De ím, ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. -
Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.
(Fejét a nyaktiló alá
hajtja.)