|
Személyei: Herakles. Euristheus. A lantos. Deianeira. Jole.
Kaliste s több rableány.
(Királyi lak. Bársony széken
ül Deianeira, ölében virághalom, kezében félig font koszorú;
a földön rabnők ülnek, s virágszálakat nyújtanak föl. - Egy szögletben
mélázik Euristheus.)
KALISTE (liliomot
nyújt Deianeirának)
Ne, még egy szál.
DEIANEIRA (mosolygva
elveszi)
Ez reményvirág;
Nekem reményre
nincs szükségem; adj
Egy ág mirtuszt.
(Elveszi s a koszorúba szúrja.)
Égő rózsák között
Rezegjen a
szerelem virága. - (Fölugrik.) Jön!
A kürt
szavát hallom.
EURISTHEUS (Deianeirához
lép)
Ülj csak le nőcske;
És
fűzögesd hitvány tekercsedet;
Soká jön
meg a hős! (Kacagva.) S ha
jőne is,
Hoz ő
fején különbet!
DEIANEIRA (fájdalommal)
Óh király!
Mért gúnyolod az
égő nőt? Miért
Az égő
nőnek e hervadni termett
Ajándokát?
EURISTHEUS
Mert nincs jól fűzve; nincs
Minden virág
közötte; és kivált
A rózsa, árnyék
nélkül áll középen.
DEIANEIRA (kezébe
adja)
Rendezd el hát
te, vagy szúrj be közéje
Néhány zöld ágat.
EURISTHEUS (fejét
csóválva)
Én?
DEIANEIRA
Te, jó király!
EURISTHEUS (egy
kupreszt felkap s rádobja)
Halálvirág
is kell a koszorúba!
DEIANEIRA (felszökik)
Hah rossz
lélek, mért kínzasz? Egy mosoly
Nincs
arcodon, mely gúnyt ne mondana;
Egy
pillantása nincs gödrös szemednek,
Mely meg ne
szúrná lelkemet! Miért ez?
Bántottalak
talán?
EURISTHEUS
Nem.
DEIANEIRA
És miért hát?
EURISTHEUS
Hogy ifjú
vagy. (Kérlelve.) Leányom légy
nyugodt;
Én tégedet
szeretlek; néha-néha
Igaz,
megkínzalak, - mert ifju vagy még,
És játszni
kívánsz vélem mint fiúval;
Pedig ha a
vénekkel játszni kívánsz:
Úgy óvd
magad előidézni gyermek-
Játékait,
virágot vagy leányt,
Vagy
harcmezőt; mert lelke visszasír
Múltjára,
és az indulatvihar közt
Könnyen rád
mordul. - Gyermekem ne reszkess!
(Karját megfogja.)
DEIANEIRA
Óh, mily
száraz karod! Acélered
Minő
csikorgva hajlik! Óh, bocsáss!
Én félek
tőled. (Kürt szól.) Mondtam, jön Herakles!
Már itt.
(Örömmel az ajtónak fut.)
HERAKLES (belép,
karján a szép, de sápadt Jole)
Nőm!
DEIANEIRA (ölébe
rohan)
Óh, Heraklesem ölelj meg!
Ölelj meg, hogy szívem szoruljon össze;
Mert olvadt keblemből könnyen kibúvik
És szívtelen
halok meg melleden.
(Herakles megöleli.)
Ne oly gyengén! Nem úgy ölel Zeus
Fia.
EURISTHEUS (Jolét
nézi)
Szép, egy Heraklesnek nejül.
(Kezét
nyújtja Jolének.)
JOLE (ajkához
viszi)
Te nyújtasz itt
első testvérkezet.
HERAKLES
Nőm! Egy kis
árva lányt hoztam haza;
Hanem nem
rableánynak.
DEIANEIRA
Rableányom
Egy sincs.
Keblemre árva, - légy leányom;
(Megöleli.)
Eztán ne mondd,
hogy nincs anyád.
JOLE
Igaz!
Anyám sincs! És ha volna is: minek?
Nő
lenne csak, és nő én is vagyok.
Különben, a
nem édes gyermekek
Csak
mostohák. Hagyj rablánynak, királyné.
DEIANEIRA
Majd
könnyezesz leányka; légy vidám,
Felejtsd el
bánatod! Nézd, ott mosolygnak
Az ifju
lányok, menj te is közéjök,
Majd
elfelejtesz sírni nem sokára.
Heraklesem,
fáradt vagy?
(Karját megfogja.)
HERAKLES (Euristheushoz)
És Mycaene
Királya
mért jött hozzám?
EURISTHEUS (alázattal)
Üdvözölni
A nagy
Heraklest.
HERAKLES
Úgy, ha üdvözölni
Jött: én viszontüdvözlöm őt. -
Nejem
Mit kérdeztél tőlem?
DEIANEIRA
Fáradt vagy-e?
HERAKLES
Unom magam.
EURISTHEUS
Mutasd győzelmeid
Bérét
Herakles; gondolom, hozál
Kincset, s
rabot.
HERAKLES
A hős azért csatáz,
Mit még nem
bír. Jer hitvesem, tekintsd meg
Barátinkat.
Euristheus te is jer. (El hárman.)
JOLE
E
pórleányok közt felejtsek én
El sírni?
Jó! Megkísértjük! (Vadul.) Különben
A porba
kell eldugni tőrömet:
Hogy ott hurkolja meg a büszke
embert.
(A lányok közé lép.)
Barátnéim,
társtoknak elfogadtok?
KALISTE
Miért ne? Ülj
közénk. Mi a neved?
JOLE
Most Jole.
KALISTE
Szép név! Nézzétek a lantos!
Jertek rángassuk
össze húrjait! Megállj
Kis szőke! (A lantos keresztülmegy a színen, s a lányok
utána erednek.)
Egy dalt kell játszanod.
JOLE
Hah, Istenem! Ez
ifjút ismerem! (El.)
(Kert. Késő est. - Herakles jön fegyvertelen;
- vállán szokott öltönye: oroszlánbőr, melyet keblén széjjelhúz.)
HERAKLES
Mi az, mi itt
feszeng? Miért zsugorg
A puszták
zsarnokának szőre mellemen?
Mért görg oly
forró zápor homlokomról
Le a bokákig?
Hah, tudom miért:
Láng van
belől, láng ég a csont között.
(Mosolygva.) Eh, balgaság! Ha ég, kioltom; ott fent
A nő epedve
vár. - Nem, nem, meguntam őt!
Deianeira nem
kell! (Leveszi koszorúját.) Agyvelőmtől
Csirába jön e
gyom; s nem hord Herakles
Aszott kezekkel
font homlokfüzért.
(Szétszedi.) Nézd csak: még mirtusz is, mi jut eszébe.
Te jó asszonyka
vagy nejem, de nem szép,
Nem Jole; mert
ő szebb e léttelen
Virágnál (Összegyűri s eldobja.) és a
mennyeknél dicsőbb.
Óh, Jole!
istenlány, a földterén
Utolsó harcom
bére! Kötsz-e te
Egy füzért homlokomra,
mely soha
Nem hervadand?
kötsz-e - kötsz-e? Ha tudnám?
(Föltekint.) A nő termében a világ kihalt, -
(Susogva.) Most nyúgoszik le ágya bíborára, -
Most vár, -
most hullámzik föl keble értem. -
Most
hallgat szívreszketve, hallja-e
Lábam
döngésit a tornác kövén; -
Ne várj, ne
várj! Én hozzád nem megyek!
Fagyos
szerelmed, mint a hold világa,
Szikrátalan
szemed, mint a bolyongó
Csillag
tüze, csak fénylik és nem éget.
Ne várj
többé soha; a gyep fölött
Az álom
édesebb, mint a hideg nő
Karjában.
Én itt alszom; és azért
Alszom
csak, hogy lányomról álmodozzam.
(A gyepágyra dűl.)
JOLE (jön s a kert túlsó részin megáll)
A zsarnok fészke
néma, (Körülnéz.) senki sincs itt?
Nincsen, csak az,
ki önmagát virasztja
S azért van
ébren, hogy fájdalmait
Ne hagyja elaludni.
Óh, atyám!
Ne bánd,
hogy most még csak sírok, idő kell
A tettre még; és
addig mit tegyek?
(Egy ősz hajfürtöt húz ki kebléből.)
Keblem volt sírja
eddig ősz hajadnak;
De e sír
oly forró, és oly fehér,
Hogy ott
nem nyughatsz; mert Herakles azt
Feltépi, és
csókokkal elborítja;
Ott nem
maradhatsz, szent ereklye, nem!
Eláslak
inkább; (Letérdel.) itt elég hideg
van;
E sírnak a hideg jó, (Elszóródva.)
sír, - mi a sír?
Halott ágy,
mely fölött sír a halandó,
S ön
fájdalmát, nem a holtét siratja.
(Felugrik.) De én egyet sem! A kevély menyasszony
Mért sírna
hát? Sírt, midőn leány volt;
S hol venne
annyi könnyet? A szemek
Tavak csak,
melyek elapadnak egykor.
És most
nyugodj, öreg! Nem látsz fölötted
Térdelni
többé; mert a lánykebelnek
Az izma
gyönge s könnyen megszakad;
Pedig még nekem
élnem kell sokáig! (Indul.)
Még egyszer, óh
még egyszer ősz hajak
Csókollak. (Leborul.) Hah
mi az, mi ott világol?
Úrnőm jő!
(Fölugrik, s egy bokor
mellé húzódik.)
DEIANEIRA (jön,
kezében lámpa, utána rableányok)
Éj közelg, s Heraklesem
Nem jő
hozzám fel. A hold fényinél
Itt láttam
őt mélázni. Jertek
erre!
Nézzétek
ott a hős! Elszenderült;
Ne
költsétek fel lányok. (Melléje ül.)
JOLE
Asszonyom!
DEIANEIRA
Te is itt Jole? Ülj le csendesen,
(Jole Herakleshez ül.)
(Indulattal.)
Odább, odább a földre! Csak magamnak
Szabad lélegzetét beszívnom.
JOLE (gúnyosan)
Úgy;
Nézd asszonyom: férjednek arca mint
Vonaglik, s mint zúg melle!
DEIANEIRA
Mért
vigyázol
Te rá? A hősnek napja, éjjele
Örök küzdésben forr; most ő csatázik;
Azért zúg melle.
LANTOS (jön)
Üdvözöllek,
óh,
Sötét éj, a bánat hű tüköre.
DEIANEIRA
Megállj fiú! Jer mellém s itt dalolj.
De más danát az éjről.
LANTOS (megpillantván
a lányokat)
Üdvözöllek
Sötét éj, mert fönt és alant kiszórod
Csillagleányid.
DEIANEIRA
Víg
fiú, ne oly
Hizelgő dalt, mert itt alszik Herakles, -
Nézd, mint terjeng kezével, - nézd, csatáz!
Lantolj ő róla most.
LANTOS
Egy
csókodért,
Szép asszony.
DEIANEIRA
Menj bolond! A lánysereg
Mit szólna érte?
(Jole megpirul.)
LANTOS
Jót nevetne rajtunk (Lantját felkapja.)
Hesper szelétől
A bölcső reng;
Kis gyermek alszik bent és álmodik.
Mig álmodik egy gyermekálmot
Zeus, a dörgőről: megmosolyg.
És míg mosolyg: csörögni kezd a földön
A megsárgult haraszt,
A belőle két kígyó tekerg föl
A gyermek bölcsőjére. „Kis fiú!
Alszol? Ha alszol, ébredezz!”
De mért őt költeni?
A pölyhös kéz felnyúlik és belőle
Megfogva hull két kígyó a harasztra. -
Szép lánykák! E gyermek ki volt?
LÁNYOK
E gyermek volt: Herakles, Zeus fia.
LANTOS
Az égmagas Kaukaz hegyén,
Sziklán láncolva ül
Az emberalkotó Prometheus;
S halványan nézi mint rágódik a sas
Újonnan nőtt szívén.
S mint nézi: a völgyek között
Megáll egy ifjú vándor, s föltekint
S mint föltekint az ívet megragadja
És szárnya-szegve a kesely lehull. -
Szép lányok e merész ifjú ki volt?
LÁNYOK
Ez ifjú volt Herakles, Zeus fia.
LANTOS
Sárkányok dúltak Groua
Folyói közt;
Oroszlán bőgött a sík földeken,
A szent bércek között vadkan dühöngött
S rémállat a mennyeknek ajtajánál. -
Ki volt a férfi, ki legyőzte őket?
LÁNYOK
A férfi volt: Herakles, Zeus fia.
LANTOS
A félvilágon óriások éltek
S a törpe népet széjjelszaggaták;
Ki ölte őket el mind egytől egyig?
Ki volt ki Anteust, a föld fiát,
A légben morzsolá szét? És ki volt
Ki még magát a súlyos földet is
Órákig vállán bírta tartani?
LÁNYOK
Ez
Isten volt: Herakles, Zeus fia.
JOLE (elkapja
a lantot, indulattal)
Add gyermek a lantot! semmit se
tudsz,
Rab ujjaid közt a húr is hazug.
Én rám hallgassatok, ha meg nem untok:
„Fonóban együtt szép leányok ültek.
És mint fonóban szoktak a leányok
Meg-megnevettek néha hangosan.
Középben ült egy nyalánk, csalfa lány,
De szép, ámbár szeszélyes büszke lány; -
Ha hallottátok hírit Omphalének:
Ő volt az. A tündér habujjain
Arany kenderfonál tekerge és
Fel-felgyürűzé az orsó nyakára -
Egyszerre kint a föld inog, s belép
Egy óriás; széles csontvállain
Oroszlán zörgött és kérges sörénye
Széltől szétdúlva az égnek meredt föl; -
Az óriás markában cserfabot,
Mely oszlopnak kicsiny, de nagy sulyoknak.
Jön, mondom, és botját a szép királylány
Lábához fekteti, s rá ül danolni,
Enyelgni, s néha még meg is pirulni,
Amíg dalol, amíg enyelg, s pirul:
Asszonyruhát aggat rá Omphale.
A tíz más lány kilopja a botot
Alóla és guzsallyal fölcseréli.
A hős nevet, s fon vastag ujja közt
Cérnát oly vastagot, mint a guzsaly
Maga. Rabnők! Ki volt e
gyáva hős?”
LÁNYOK (nevetve)
Herakles.
DEIANEIRA (feddő
szemeket vet Joléra)
Jole! Csintalan leány vagy.
HERAKLES (álmában)
Megállj! - Borul szemed - csókot leány -
Csak egyet - Óh, ne sírj, - hiszen - hiszen csak
egyet
Rimánylok - nem sok az.
DEIANEIRA (megcsókolja)
Ne, édesem.
HERAKLES (fölugrik)
Eredj!
(Eltolja.)
DEIANEIRA
Álmodba' kérsz, s el nem veszed
Ha ébren vagy: ki tudná vágyait
Istenkeblednek szüntelen betölteni!
HERAKLES
Eh, mit busulsz te rajtam: semmi gondod
Reám.
DEIANEIRA
Beteg
vagy édesem, vagy álmos?
HERAKLES
Mikor voltam beteg? Nyitott szemekkel
Hol láttál álmost? Ébren mondom, asszony
Megvénültél, nem kellesz.
DEIANEIRA (reszketve)
Istenem
Honnét ez? Óh tekints reám Herakles
És mondd még egyszer, mert el nem hiszem,
Hogy e hang a te melledből suhant ki.
HERAKLES
Ha úgy gyönyörködöl meghallani:
Még egyszer mondom, vén vagy, nem szeretlek.
DEIANEIRA (töredezve)
Igaz! Igaz! - Herakles! Ifju arcom
Rózsái melleden nyílottak el;
Szemem tiedben veszté el világát;
Szép homlokom csókodtól száradott el,
S most már, midőn egész valóm megolvadt
Szerelmednek tüzében; most, midőn
Mint a napfénytől a harmat kiégtem -
A párába szállva, lelked gőzkörébe
Semműltem el: most azt kiáltod:
Megvénültél nő, nem kellesz nekem!
(Kaliste karjára dűl.)
HERAKLES
Mért a sziréni ének szádban, asszony?
Heraklesnek beszélsz? fagyos szavakkal,
Pityergő képpel kísértesz: hogy újra
Lobbanjak lángra? Reszkető nyögéssel
Készülsz kirázni kedves álmaimból?
Mi vagy te ahhoz képest? Barna szén,
Mely abban büszke, hogy egykor parázs volt.
Leány korodban hűn szerettelek
És mint ifjú nőt is, mert azt hivém:
Hogy a nő, míg mozog, szeretni képes.
Örök tavaszt hivék ragyogni egykor
Jégsíma arcodon; örök havat
Keblednek halmain; örök tüzet
Szemed villámiban, mely szép vala
És fénybogárként éjjel is világolt.
És most az arc ránccá szövőde meg;
A mell völggyé apadt; a villogó szem
Szétszórva fényit, méccsé törpüle.
DEIANEIRA (keserűn)
S az eskü, jó Herakles?
HERAKLES
Esküjét,
Azt gondolod, Herakles megtöri?
Midőn esküdtem, azt mondtam neked:
„Szeretlek” s újra esküszöm, hogy akkor
Szerettelek. De azt nem mondtam, úgy-e
„Szeretni foglak?” mert olyat nem ígér
A józan ember: mely indúlaton
Alapszik. - Most halld, asszonyom, a végzést
Férj és nő lenni e nap megszününk.
DEIANEIRA (lábához
omlik)
Herakles, Óh, csak el ne űzz magadtól:
Még úgy boldogtalanná nem teszesz!
Hagyj meg rabnődnek.
HERAKLES
Annak
megmaradhatsz!
Jer Jole! Jer! én tégedet szeretlek.
(Megfogja karját.)
DEIANEIRA (csillogó
szemekkel felszökik)
Gondoltad, a féltés lesújt, megöl
És majd toromban űlöd nászodat,
Korcs Isten! E kebelnek izmai
Meghajlanak, de széjjel nem szakadnak;
Te meg nem ölhetsz egy asszonyt az által,
Hogy megcsalod; de az téged megölhet.
Nem, nem kivánom! Hisz fáj nekem is,
Ha szenvedsz; óh, mi egy
vagyunk a testben,
Mint a szellemben voltunk - vagy talán
Most is vagyunk. (Hízelgve.) Hiszen te csak velem
Most játszál! Úgy-e csak játszál Herakles?
Mosolygsz! Igen! Óh, én boldog vagyok,
Megint a régi hű Deianeira
Meg is csókolsz úgy-e? Csak egyszer, egyszer!
HERAKLES (hidegen)
Ha csak
azt kéred, többször is. Nesze!
(Megcsókolja.)
DEIANEIRA
Ne többször! A csók,
mellyet év előtt
Ajkamra nyomtál: holdakig
meleg volt,
Vérfoltokat sütött ki
arcomon
És sebjeit az üdvösség
gyógyítá.
S ez mily hideg csók! Még könyűimet
Sem bírta felszárítani! Ne többször,
Ne többször! Mert a férfi csalni nem tud,
Hogy a nő meg ne tudja. (Büszkén.) Hős Herakles,
Te fogsz szeretni még. (Indul.)
HERAKLES (nyugodtan)
Az
meglehet.
DEIANEIRA (visszalép)
Nem, nem megyek! Meg kell jól látnom arcát
Annak, ki gyilkosom. - Idébb leány!
Előttem mit remegsz?
JOLE (hozzá
lép)
Mért félnék én te tőled!
DEIANEIRA (kezét
megfogja és szemébe néz)
E sötét haj, -
E nagy bogárszem, - e halvány pirosság
A liliom arcon, - ez ifjú kebel, -
(Elereszti
kezét.)
Herakles! ő szebb mint én! (El.)
HERAKLES
Azt tudom.
(A lantoshoz.) Te csillag-olvasó! Mért állsz
meredve?
Nincs dalod menyegzőmre?
LANTOS (húrjait
eltépi)
Megszakadt
A lélek- és a lanthúr.
HERAKLES (jóizűn
nevet)
Ha ha ha!
|