|
Személyei: Herakles. Euristheus. Philoktetes.
A lantos.
Jolaus. Deianeira. Jole. Násznép.
(Terem: egy széken ül a sápadt Deianeira.)
DEIANEIRA
Mellem dobog, s törött lélegzetem
Alig suhog, - és olyan csendesen
Mint halni készülőé aki fél,
Gyorsan lélekzene: mert mindenikben
Az elröpülő lelket véli látni.
De semmim sem fáj, csak szívem dagadt
És fölrepesztni készül mellemet.
Óh, mért fáj, hisz Heraklesem velem
Csak játszott, hogyha meg lehet bocsátni
A játékot, mely kínkacajt fakaszt
És a játszók közűl egyet megöl.
Mért ámítom magam? Komoly lemondás
És jól kimért gúny volt, amit Herakles
Hozzám szólt. Gúny - gúny, óh, csak ez nehéz!
(Fejéhez nyúl.)
Le a gyöngyökkel; van szememben úgyis
Elég. Le a bársonnyal is, minek nekem?
Vén rabnőnek a pokróc szebben illik.
És jobb is a kőnyűket törleni,
Mert újakat fakaszt ki durva szőre.
JOLE (bejön,
búsan néz a nőre)
Ne lágyulj meg leányszív! - Asszonyom!
DEIANEIRA
Mi van még rajtam, ami egy királynét
S Herakles nőjét jegyzi? Semmi sem!
Csak egy, (Tompán.)
a bánat.
JOLE (hozzámegy)
Asszonyom.
DEIANEIRA
Ki az?
Hah, lány, te vagy? Miért jősz?
Felkölteni
A kínt, melyet már félig eltemettem,
Hogy rég nem láttalak?
JOLE
Nem.
DEIANEIRA
Mért tehát?
JOLE
Midőn lakodba jöttem, és sirék;
Te azt mondád: ne sírj, jó lányka, ne,
Anyád helyett anyád leendek én;
És én lányoddá akkor nem lehettem.
Most megfordult sorsunk: te vagy szegény,
Szegényebb tán, mint akkor én valék,
Neked kell a gyámlány; jer és fedezd fel
Mind azt, mit érzesz, és mit vagy teendő;
Talán segíthetek célodban én is.
DEIANEIRA (vad
indulattal)
Bódult! férjem neje lányom legyen?
S apádnak lánya nője is legyen?
Ha, ha! Mi szép rokonság. (Megragadja Jolét.)
Balga
gyermek!
Elég vénnek látsz már te is
anyádnak?
S a még leendő harcot is közöttünk -
Mely tartja bennem még az életet, -
E szóval „légy anyámmá” szívtelen
Készülsz elrablani? (Gúnyosan.) Jolém, nem úgy,
„Lányom nincs! És ha volna is: minek?
Nő lenne csak és nő én is vagyok,
Különben a nem édes gyermekek
Csak mostohák.” Ezt mondád nékem egyszer.
JOLE (hidegen)
Igaz. Mint küzdesz hát velem?
DEIANEIRA
Sírok
Rimánykodom; a nő ennyit tehet.
JOLE (gúnyosan)
A harc közöttünk ennyiből fog állni?
Én hát másképp vívok: hízelkedem,
Játszom, mosolygok.
DEIANEIRA (esengve)
Azt ne lány! Ne azt!
Óh mért vagy ifjú, mért vagy szép? Ha szép vagy,
Szép vagy pedig. - Leány, kedves leány!
Minek a szépség néked? Add nekem!
Csak egy sugárt szemednek fényiből, -
Egy rózsát ifjú arcod tüköréről,
Egy szálat szép hajadból; s érte vedd el
Két perc után létem.
JOLE
Nem adhatok,
Magamnak is van szükségem reá!
DEIANEIRA (dühösen)
Csábítani, úgy-e csábítani?
Heraklest elcsábítani? Nem adsz?
Úgy-e nem adsz hát? Majd veszek magam.
(Neki szökik.)
Lehúzom rólad a színt, a szemet
Kiszúrom, - a hajat kitépem!
JOLE
Asszony!
Őrült vagy? Emberek, segítsetek.
HERAKLES (Euristheus
bejő utána.)
Mi ez, nő?
DEIANEIRA (leverten)
Harc.
HERAKLES
Egérharc.
S érte téged
A lyukba teszlek. (Megfogja Deianeirát.)
Jole,
kedvesem,
Öltözzél, a násznép
gyülöngni kezd.
(Elviszi Deianeirát.)
EURISTHEUS
Köszöntlek, ez ünnep szép
virága!
JOLE
Te is szépnek
látsz, jó öreg?
EURISTHEUS
Pirosnak,
Mint
őszkükürcs, mely nőtt Oichelia
Véres mezőin és dicső fehérnek,
Mint ősz atyád holt arca.
JOLE
Hah, temesd el
E szót magadba, mélyen, sárga ember!
Mért zúgod azt fülembe?
EURISTHEUS
Mert talán
Megszédültél s kell egy kevés hideg víz.
Mely eszméletre hozzon.
JOLE
Semmi
sem kell;
S lelkemnek titkait ne lesse senki.
EURISTHEUS
Így meg nem élünk. Tán azt gondolod
Nem ismerem
legtitkosabb űrét
Keblednek? Azt hiszed: nem leskelődtem
Egész nap mindég kis lábad nyomában?
Nem hallgatóztam ágyad vánkosánál.
Mit álmodol? Előttem nincs titok.
Tudom, hogy érted dúlta szét Herakles
Szép honodat; éretted ölte meg
Atyádat, hogy kéjhölgyévé tehessen.
Még többet is tudok; füledbe súgom:
Te őt gyűlölted, s most is
gyűlölöd.
Ne rettenj meg, leányom, oly nagyon!
Mit én tudok: az annyi, mintha csak
Magad tudnád. Nem szólsz? Akarsz velem
Egy célhoz jutni?
JOLE
Én veled? ki
téged
Nem ismerlek másként: mint királyt,
(Élesen.) És mint Herakles nagybátyját.
EURISTHEUS
Igaz,
Jól ösmersz kívül, ámde bent sehogy.
Nekem van országom téres, kies;
Van gyermekem, vitézim, s mindenem;
De egy hibázik, a lélek nyugalma.
Midőn Heraklest szülte anyja: egy jós
Jövendelé, hogy e fiú vagy ennek
Utódi elpusztítják honomat,
S családommal földönfutó leszek.
Gondolhadd a kínt, mely szívemre tört,
Dühödve a gyilkot kezembe fogtam,
Átütni széles mellét a fiúnak.
De a gyilok széttörve hulla el,
Mert a fiú Zeus Isten gyermeke.
Leverten a szent jóshoz fordulék,
Ki szárazon csak azt felelte: „Istent
Csak Isten s önnön keble veszthet el”.
És őszülék azóta kín között
Miért van oly parányi körre az
Erő szorítva, hogy a vágy ezernyi
Részét sem bírja létesíteni.
Míg őszülék: Herakles férfi lett;
Emberrel, szörnnyel és szellem fiúkkal
Csatára küldtem; kába én! Hivém,
Hogy a dicsőség szomja fojtja meg;
De ő csak győzött mindenütt! s nekem
Győzelmeit regélte; ekkor újra,
Boszúm felébredt, és utána csúsztam;
Homok- és bércen, térden s talpomon;
Meglesni, hol van a gyilok helye,
Keblében; és azt végre feltaláltam.
JOLE
És hol?
EURISTHEUS
Szivében. Most, lány, újra kérdem:
Akarsz-e frígyet kötni?
JOLE
Miért
csak épen
Én?
EURISTHEUS
Mert
te szúrhatod halálra csak.
JOLE
Úgy nálad nélkül is elvégzem azt!
EURISTHEUS
Miképp?
JOLE (gyilkot
húz ki)
Midőn
velem nyugszik: leszúrom.
EURISTHEUS (nevetve)
Te dőre! Mondtam, őt fegyverhegyével
Nem ölheted meg, mert Isten fia.
Minek tartod kezedben?
JOLE (elveti)
Jaj
nekem!
Minden reményem elveszett.
EURISTHEUS
Talán nem.
Akarsz-e frígyet kötni?
JOLE (ölébe
dűl)
Akarok.
EURISTHEUS
Nyugodtan hát és hallgass meg leányom
Herakles két lény, ember s Isten is
Örök vagy halhatatlan lenne
ha
Meg nem vegyítné a porral
magát;
De ő közénk vegyült s
felolvadt
Az embertermészet
gyöngéiben.
Most ő reményl, most
küzködik, sóvárg,
Busúl, mosolyg, gyűlöl,
miként te, s én;
Mért volna hát egészen
sérthetetlen?
Hős tetteit elküzdte mind, a földön,
Nincsen csata, mely hozzá illenék;
A harcos lélek meg nem tud pihenni
Ha nincsen vívni senkivel, kiszáll
Önkeble ellen a végső csatára,
Nyerjen, veszítsen, mindegy, ő hal el.
Most ő szeret, forrón, - mint nem tudunk
Mi többiek: és lelke mindenét
Központosítá ez egyetlen egy
Ösztönben. - Azért szép leány; ha könnyít
A bosszúállás sorsodon: szeresd őt: -
Csókold, öleld, dőlj égő keblire; -
S midőn megolvad, mint az érc a
tűzön,
Midőn sír, izzad, reszket melleden
Kacagj szemébe, s csald meg őt. -
Ez a ti gyilkotok, asszonyszemélyek!
Jer, zeng a nászi dal! s talán halotti.
(Kezénél fogja Jolét s
elvezeti.)
HERAKLES (jön
Philoktetes és Jolausszal)
Vigan Philoktetes, új nászt ülünk!
Ne légy oly szótalan; mi bánt? s te fickó
Mért nem táncolsz kinn a többek között?
JOLAUS
Ki véled annyi évekig barangolt
Sziklán, bércen keresztül: nem csuda,
Ha lábait nem bírja. Hej! Herakles
Előbbi nászodon különb legény
Voltam még talpomon. Óh, nőd, szegény!
PHILOKTETES (megragadja
Herakles kezét)
Nem kértem még soha semmit se tőled;
Mert nem szoktam koldulni, azt tudod;
Hanem ha most kérek: mit fogsz felelni?
HERAKLES
Legyen
PHILOKTETES
Bocsásd el a nőt tömlöcödből.
HERAKLES
Ereszd ki.
(Philoktetes el.)
JOLAUS
Én még többet is rimánlok
Ha hű szolgádtól azt meg nem tagadnád.
HERAKLES (mosolygva)
Ha nem lesz sok.
JOLAUS
A
régi nőt ne űzd el;
Egyszer rabnődnek hagytad, és Herakles
Szavát mindig megtartja.
HERAKLES
Ám legyen meg.
JOLAUS (örömmel)
Most már elbírom lábamat, s ma még
Addig hányom vetem, míg meg nem ifjul! (El.)
HERAKLES
Jó - jó - nem űzhetem el mert nejem volt,
Vagy inkább: mert egyszer szavam adám.
Mi gondom többé rá? Egy
percenet
És újra vőlegény
leendek. A nő
Csak addig házastárs, míg a teremtő
Szabályának: „szeretni” megfelel;
S ha ezt nem bírja, sem önnön maga
Élvezni, sem mást élveztetni nem tud:
Csak földteher, s élettelen agyag.
Mert mint tavasszal a kertekbe két szál
Ibolyát ültet a kertész, hogy egyike
Teljesnek nyíljon, s bokros fürtivel
Jelelje ki a fajt, - s a másika
Csak magvat hozzon: úgy az asszonyember
Csak fajt tenyésztni van előteremtve.
Soká öltözködik menyasszonyom.
Hah,
zúg a kürt! Jer Jole,
itt a násznép!
(Férfiak és nők jőnek;
Herakles elővezeti Jolét.)
NÉPSZÓNOK
Fogadd el jobbágyid, s vitézeid
Leghűbb kivánatát: hogy boldogítsd
Zeus fiát, a győzhetetlen embert.
(Kincset raknak Jole lábához.)
RABNŐK
Legyen szerelmed oly bájjal virágzó,
És olyan szende, mint e kis halom.
(Virágot
szórnak elébe.)
JOLE (magában)
Volnék pór, e fény elszédítene.
De még egy hódoló hiányzik. Óh!
Ne jőne bár!
DEIANEIRA (jön
gyászba öltözve)
Mint rabnőd eljövék
Nászodra én is, nagy király; fogadd el
Egyetlen kincsemet, mit adhatok.
(Egy inget ad Heraklesnek.)
Öltözd fel a menyegző éjszakán;
Neked menyasszony, nincs ajándokom.
De van kérésem, melyet szívszakadva
Intézek hozzád: úgy szeresd Heraklest,
Mint én. (Indul.)
HERAKLES (megnézi
az inget)
Megállj! vidd vissza öltönyöd;
Ez véres, és menyegző éjszakámon
Nem hordok véreset.
(Visszaveti.)
DEIANEIRA (kétségbeesve)
Óh, jaj nekem! (El.)
HERAKLES (int
s a nép eltávozik)
Jolém, magunk vagyunk. Kell esküszó,
Mely megtudatja véled, mint szeretlek?
Ha kell: ím esküszöm: hogy nincs az égben,
Nincs Vulkán műhelyében lángözön,
Mely jég ne volna lángom ellenében.
És esküszöm még azt is, mit soha
Nőnek nem esküvém: hogy kívüled
Több földi nőt szeretni nem fogok.
Most szólj te, hogy szeretsz-e?
JOLE (remegve)
Én szeretlek.
HERAKLES
Úgy élj mint e szó nem hazug. Nejem!
Mért reszkettél meg?
JOLE (rendbe
szedi magát)
Óh, édes Herakles!
Én nő vagyok, és a mi jellemünk:
Remegni. Minden hirtelen öröm-
S bánattól megmered szívünkben a vér.
HERAKLES
Kicsókolom hát a fagyot.
(Jolét megfogja, ki elhúzódik.)
Mi ez?
JOLE
Herakles, egy kérésem van, ha azt
Betöltöd; úgy szeretlek mindörökké.
HERAKLES
Mi az?
JOLE
Egy holdja épen már ma van
Annak, hogy jó atyámat eltemettük;
Engedd, hogy e nap még érette sírjak.
HERAKLES
Nehéz egy percecskét is várni. De
Hű nő csak a hű magzatból lehet.
Sírhatsz. - Reggel tehát?
JOLE
Nem;
holnap este.
A csillag, a hold, és az éjmagány
Leghűbb barátja a szerelmeseknek.
HERAKLES
Úgy holnap estig árva lesz Herakles!
(El Joléval.)
(Kert. Éjszaka.)
DEIANEIRA (jön)
Elcsendesült a nép, mely kínomon
Táncolt. A vőlegény! - Hah, félre tőlem
Rossz gondolat! A vőlegény siratja
Avult nejét; - igen! siratja; ezt
Kell hinnem, mert másképp megőrülök. -
Ajándokom nem vette el! Talán jó!
Magam sem tudtam, és most sem tudom
Mi az? - Jól látok-e? Ki jő felém?
Hah, a menyasszony jön meghűteni
Tűz keblét! Messze - messze fuss el asszony -
Te ilyet nem nézhetsz.
(El sebesen.)
JOLE (jön)
Még egy napom van,
Csak egy napom; és nem tudom miért
Rimánkodtam ki ezt is? - Óh tudom
S megvallani még sem merem.
Ki véle!
„Szeretsz!” Elég! Mindent
megmondtam; és
Nem kérdé senki, nem
hallotta senki.
Mindennap egy istendal
hangozott
Ablaklugosaim közt és a
dalnok
Remegve nézett fel: hogy értem-e?
Az csalt ki most is hát leány? Igen!
Az első csókot titkon rálopom
S a többi vesszen el cserében a sírért!
Ott jön! Hová legyek! agyonpirúlok.
(Egy bokor mellé
húzódik.)
LANTOS (jön,
kezében lant)
„Nincs több szegény, csak én, nincs több
szegény,
Csak a lantos; csak a lantos szegény!
A pór nyugodt, nem bántja lelki vágy, -
Nem álmodoz tündérvilági lényért;
A földön kóborol, szánt, és magot vet, -
S nincs gondja több: ad-e esőt az ég?
A hős mit álmodik: csak harc s
dicsőség
S azt véren szerzi meg; gyermek dolog!
Hegyes vassal piros vért önteni!
És a király mi boldog! kincs között
A föld legfölső trónusán mosolyg
És amit álmodik vagy szíve kíván:
A rabnép megreszketve tölti be!
Óh Istenem! Mi boldog a király!
De a dalnok, kit a föld megnevet,
Kit holdkórosnak csúfol a világ,
Kinek nincsen hazája, nincs laka,
Kinek a nappal bűvös lámpafény,
Kinek az éjjel szellemek hazája,
Kit álmi közt görcsök rángatnak össze,
Ki képzemények földén édeleg
És bűvsugárt rabol a szellemektől,
Önvesztire. Hah, mert az Istenország
Üdvét megérzi, s érte dalra kél,
Őrjöngve, mert odáig lantja nem hat
És itt alant nincsen ki értené,
Mert aki érti az csak olyan őrült
Mint ő maga, - óh, mily boldogtalan
Csak zeng, csak zeng, míg húrja megszakad!
Nincs több szegény, csak én, nincs több
szegény,
Csak a dalnok, csak a dalnok szegény!
Hah, mért rezeg kezemben e darab fa?
E nélkül boldog volnék! El
vele
A porba! (Nézegeti.) Elhajítsalak? Minek vagy,
Ha nem szólsz? Lelkem adja
untalan
A hangot húrjaidba? És utóbb is
Elvesztegesse rád életfuvalmát?
Nem, nem, nem hordalak! Nem adsz te semmit
Nekem! Csak elveszed! Hitvány barát vagy
S idétlen visszhang; menj a porba hát.
(Elveti lantját s Jole
felveszi.)
Nyögsz! Megszakadt fakebled? Semmi sem,
Most már szabad vagyok és társtalan,
Most könnyű és vidám! De boldog-e?
Nem; még most is boldogtalan; szorong
A szív és kér! De mit? Leányt, leányt!
Jolét, az égi leányt! Ah, nem jön ő!
Nincs több szegény csak én!”
JOLE (a
húrt megrezzenti)
Csak én!
LANTOS
Mi az?
Most is visszhangzod a mell kínait!
És csúfolsz rossz darab fa.
(Indulattal lantjához
indul, s Jole kezében látva, megáll.)
Hah te vagy!
Ne fuss!
(Megfogja.) Hiszen ösmerjük már mi
egymást!
Agyamba teremtélek meg és
Azóta keblemben növél virágnak;
Szememből öntözgettelek naponként,
Hogy meg ne hervadj; lány, ne is tagadd;
Légy néma, én szavad így is megértem,
Mert reszket szíved és arcod pirul.
JOLE
Bocsáss el. Ifjú te nagyon merész vagy!
Én nő leszek!
LANTOS
Enyém?
JOLE
Heraklesé.
LANTOS
Mindegy, ma még enyém! Elég a földön
Egy éjszakát üdvök közt élni át. (Megöleli.)
(Euristheus Jolaust karjánál fogva vezeti s Joléra mutatva szól:
„Láttad?”)
|