|
Személyei:
Herakles. Philoktetes. Jolaus. A lantos. Jole.
(Oeta
hegyén egy sir látszik és sziklák.)
JOLE (jön
a lantos karján)
Euristheus, a bátor cselszövő
Kétségbeesve elfutott. Mi lesz most
Belőlünk, jó fiú?
LANTOS
Csak
jőj hamar,
Mert él az óriás, s dühöngve jár.
Siess, még látszik háza! Óh, szorulj
Jobban mellemhez, a szirt keskeny és mély:
Nem szólsz? Vonaglik ajkad! Óh, leány,
Felejtsd el búdat, mely letépi élted;
E kis lábakkal együtt átbolyongjuk
A nagyvilágot: lantolunk mezőkön,
Éneklünk bérceken, és mint pacsirták
Csók- s dalba éljük el ifjú korunk.
JOLE (leszáll
a szirtről)
Menj, én nem mozdulok, mig egy hatalmas
Új bérc nem nől a föld hátán: Herakles
Sírbérce. Ormain zúgd el dalod,
Úgy a tied vagyok.
LANTOS
Ez
gyermekábránd!
Szélvésszel a párának küzdeni!
Megállsz-e
néki, ha párbajra hív ki?
Mersz-e moccanni vagy csak
nézni is rá
Ha összehúzva nagy
szemöldökét
Hiúzként rád tekint? Nem, nem, te őt
Nem győzheted le, és nem is fogod.
Csókját sem bírtad el, vas karjait
Hogy bírnád elfárasztani? Leányka!
Hagyd abban tervedet.
JOLE
Nincs semmi tervem,
Csak látni őt; mert szenved, azt tudom
S midőn ő szenved, én megújulok.
Talán eljő e helyre, megtekintni
A nő sírját. - Nem vetted észre már ma
Mi néma a királyi lak?
Halotti
Csend s ünnepély van ott; a
férfi szolgák
Remegve s főlesütve állanak
S Philoktetes a hű barát, a harcos
Most gyermekként a kertben sírdogál.
És mind halált jósol; s meghalni nincs más
Csak ő: Herakles.
LANTOS
Láttam - Jole, Jole!
Tekints a völgybe, jön Jolaus; utána
Két férfi, az egyik tudom, Herakles,
Ha meglát, széttép! Jőj a szirt mögé
Jőj, jőj, ne késsél, dőre lány!
(Megkapja.)
JOLE
Ne
bánts!
Én nézem őt!
LANTOS
Onnét
is megtehedd;
Jer mondom, vagy megátkozom magam.
(Elrángatja.)
JOLAUS (jön
fejszével)
Ide temettelek, kiszenvedett nő;
Hogy rossz Heraklesedhez, - egykoron
Ha ő is elpihen, s felszáll egébe -
Könnyebben felmehess. Szegény halott!
Nincs aki sírjon zöld hantod fölött
Csak én, csak én magam! A szolga sír
A nőért, kit a férj meg nem sirat.
Nyugodj. (Fát
kezd vágni.)
Szeszélyes még most is Herakles.
Minek lesz a rakás fa? Vagy talán
A holtért áldozunk? Ha úgy, helyes.
HERAKLES (jön
Philoktetesszel)
Philoktetes, Heraklest ismered
S mivel hogy ismered, hallgatni
fogsz.
Jolaus! nehéz munkát bíztam reád,
De megkönnyítem. (Nehány fát kitör.)
Most hordd össze mind
És rakd halomra.
JOLAUS
Áldozunk
uram?
HERAKLES
Igen.
JOLAUS
Szeretnék én is egy kis oltárt
Építeni magamnak.
HERAKLES
Jolaus,
Hagyd azt máskorra! Most magam fogok csak
Áldozni. - Még egyszer, Philoktetes,
Ölellek. (Megöleli)
Mért könyűzesz régi bajtárs?
Törüld meg, így nem nézhetek reád.
PHILOKTETES
Nem állsz el szándokodtól?
HERAKLES
Nem.
PHILOKTETES
Tehát
Áldás reád.
(Kezét megszorítja.)
HERAKLES (nyilait
és íveit neki adja)
Még egy szót! Ím nesze.
Az égi fegyver, mely eddig soha
Célt nem hibázott, s életet soha
Ott nem hagyott, hol a bőrt felhasítá,
Mert méreggel van kenve, - és tudod
Minővel. (Súgva.) Nősárkány nyállal. Nesze!
PHILOKTETES (elveszi
s fájdalommal felemeli)
A vessző, az ideg, az ív kezemben!
S a kar, Herakles?
HERAKLES
Elhamvad.
PHILOKTETES (vállára
veszi)
Minek
Nyilad, ha nem bírom a kart is! Egykor
Vesztemre lesz csak.
HERAKLES
Most hagyj itt barátom!
(Megöleli Philoktetest, ki elmegy; Herakles tompán nyög.)
Görcs van mellemben! mért van az, hogy aki
Nem szenvedett soha, szenvedni egykor
Így megtanul? Te büszke hős, ki könnyet
Nem nézhettél a férfi szembe: most
Majd elcsordítod magad is. Óh, nekem
Irtóztatón fáj mellem! Jolaus,
Hallottad mit beszéltem!
JOLAUS
Nem.
HERAKLES
Helyes.
S ha
meghallottad volna: úgy hazudtam.
(Magában.)
Miért is fájna? senki sem
ütött meg;
Csak Jole csalt meg, - és a véres ing.
Hah, nem, nem! Mind legyőztem! A leányt
Kivertem, - és a nőt meggyilkolám.
Szegény Deianeira! Eh mi gondom ő rá?
A nő szeretni van
teremtve, és
Ha ezt nem bír már, haljon
el; minek
Csirát veszített lény a
föld ezer
Növényi közt,
kik fajzanak s tenyésznek?
(Sírja
mellett megáll.)
Ez sírja úgy-e ember?
JOLAUS
Ez.
HERAKLES
Fagyos
porod
Hogy fel ne sírjon hozzám: rád adom
Bundámat! (Ráveti az oroszlánbőrt.)
És most megszűnik közöttünk
Alant a földön és a föld fölött
Minden viszony. - Botom! Te kedves útitárs,
Téged nem adlak senkinek; hiszen
Emelni senki sem bír. (A máglyára veti.) Itt helyed!
Most már fegyvertelen
vagyok; leszórtam
Mindazt, mivel megvívtam a világot;
S szabad vagyok; és oly szabad: minő
Nem voltam még: nincsen remény, dicsőség,
Szerelemvágy keblemben; a nemesb
Szellem kiküzdött a földnek porából;
És nő nem dúlja föl többé nyugalmát.
Nő, nő! Isten leendett volna még
Belőlem: hogyha e koldus teremtés,
Ki más karján függni van teremtve,
Nem hálóz puha keblihez; e koldus, -
Ki oly nyomorult, hogy saját erővel
Az állatok fölött sem bír ragyogni.
Isten leendne az emberfiakból:
Ha a szerelem ösztöne s a nővágy
Kihalna vagy kiforrna kebleinkből.
Óh, testünk halhatatlan életét
Csak e mámor ragadja el tőlünk,
Mert miriadnyi alkatrészei
Vérünknek, untalan zsibonganak
S megunva az alaknak régi nászát,
Új életműszert szülnek napvilágra.
Ne volna bennünk, semmi ami mozgat
Csak a lélek: testünk örök leendne,
Mert a meggyúrt agyag, nem lévén mozgató,
Műszerje változatlan állam -
S bár szöknék ki a lélek - állana.
De mi a halhatatlanság? Halál,
Mert, hogyha élet az: úgy megy, mozog;
S mozogni mindörökké nem lehet
Annak, mi kezdetben kezdett mozogni.
Mért öklelsz most te fájdalom? miért?
Heraklest kínozd, ámde szellemét
Ne bántsd! Mit vétett e szellem neked?
S mi köze van a mellhez, a velőhöz
Ő neki? Bántsd a testet! Óh hiába
Még láncszemek a kétfajú vegyek,
Még érzik együtt egymás kínait,
Még visszahúzza egyik más felét
A földi pálya régi korszakára, -
Itt a kentaurus, --- itt bőg kerberus,
Itt a halott nő, - itt a csalfa lány.
(Indulattal.) Hah meg ne kísérts még egy
órapercig,
Mert úgy talán meghalni sem tudok!
Fuss! És vidd el magaddal a
bűbájt,
Mely összerezgeti a férfi
testet,
Ha egy mérföldre villanyoz
felé is.
Fojtsd öngépedbe a
rezgő tüzet:
Mely a hím és anyának egyesült
Szikráitól gyúlt egyszer lángra benned,
S mely csak megosztva bír élvet teremtni.
Engem ne csábíts többé! Én kiöltöm
Mindazt. Nekem van már menyasszonyom,
Azé vagyok. Őt tán el nem veszed,
Úgy-e Deianeira, úgy-e
Jole?
Nem szóltok - csend van.
Jolaus rakj tüzet!
JOLAUS
Uram, uram mi bánt? Nem láttalak
Így még soha!
HERAKLES
Hazudsz! közelb!
(Megfogja
Jolaust s maga eleibe feszíti.)
Ez arcon
Mit látsz, mi oly feltűnő?
JOLAUS
Sápadást.
HERAKLES
Nem sápad-e a hold is, hogyha fogy
Ne színt nézz ember: nézz bánatvonást,
Nézz kétségbeesett villogó szemet,
Vagy egy könyűt; látsz?
JOLAUS
Semmit sem
közűlök.
HERAKLES
Tapints meg, érzesz-e mozogni csak
Egyetlenegy eret sebesben mint szokott?
Forró-e arcom, vagy fejem?
JOLAUS (megtapintja)
Hideg,
Uram; és megfagy rajta a halál is.
HERAKLES
Rakj hát tüzet.
(A máglyához lép.)
JOLAUS (lábához
omlik)
Mivé
leszesz Herakles!
HERAKLES
Porrá.
JOLAUS
És
én.
HERAKLES
Koplalni
megmaradsz.
JOLAUS (átfogja
térdeit)
Ne hagyd árvának népedet; ne hagyd
Vitéztelen a földet! Döntsd le a fát,
Mért öngyilkos, ki vállain emelte
A földet, akinek buzgánya jó nagy
Beverni a mennyboltokat, s leszórni
A csillagot, a holdat és napot?
Óh, mért öngyilkos az, kit senki nem bír
Megölni?
HERAKLES
Mert
attól fél, hogy talán
Akadna olyan, aki meghalatná.
Egy szót sem többet, kedves Jolaus! (Fölemeli.)
JOLAUS (égnek
emeli kezét)
Amit te mondasz, áll. Szabad nekem
Sorsod megosztani.
HERAKLES
Nem; elfogod
Hamvam temetni.
(A máglyára lép.)
Egy öllel közelb
A mennyhez, és egy öllel távolabb
A földtől! Két világ közé hajítva,
Melyikhez nyújtsam jobbom, nem tudom?
A test alá vágy, és a gondolat föl!
Ne küzdjetek, ne küzdjetek! Megosztlak
Te csont: csörögj le vissza földanyádra
S keblébe bújva egyesülj vele;
Te nedv, te a létmozgató anyag
Máglyám füstjével szállj jövő hazádba,
Hol nincsen földi nő csábingerével;
Hol egy példányban áll a lét s halál;
Hol a tenyészerő önnön magát
Nő nélkül szüli meg, és léte körként
Kezdet- és végtelen; hol a szerelmi csók
Csak a szellemeket körző glória.
Mi is itt lent az élet? Pillanatnyi
Álom kínszenvedés, vagy áloméden;
Mi e föld? Egy sár, melyet Zeus lerúgott
Talpáról bocskorának, s az forogva
A semmiségbe hullott, - és mi e
Kis sárt világnak hisszük, s életét
Ezernyi esztendőkre méregetjük. -
Holott a végtelenség számoló
Óráján egy ezredperc léte csak.
Mi a nő, s ember? Az hajnalra nyíló
Virágcsa, mely keblébe harmatot sírt -
Emez egy tűzparázs, mely vad hevében
Keblébe hullott és leégeti
S a benne rezgő harmattól kialszik.
Itt hagylak hát világ! Hanem ne mondd,
Hogy engemet te győztél meg! s te nő,
Te sem mondd, hogy miattad égek el
Vagy, hogyha mondod: most mondd meg szemembe.
(Magával küzd.) Nem, nem, de mégis - úgy van!
JOLE (leszökik
a szikláról)
Óh, bocsáss!
Lerontom a zsarnoknak leghiúbb
Hitét.
HERAKLES
Nem nő miatt, nem; és ki merné
Azt mondani?
JOLE (feléje
lép)
Én!
HERAKLES (leugrik)
Hah te! (Kacag.) Ha, ha, ha!
Jer hát, égj meg
velem! Jolaus tüzet!
(Jolét a máglyára húzza, Jolaus tüzet hoz.)
JOLE (sikolt)
Ne bánts, ne bánts!
LANTOS (lerohan)
Óh, irgalmazz neki!
HERAKLES
Nem, égj meg! Majd midőn nyelved zsizseg,
Akkor mondd, meggyőztél.
JOLE
Nem
győztelek.
HERAKLES
Mindegy már. Nem csalsz meg többé soha!
Ne ordítsd majd sírom fölött: legyőztem.
(Őrült örömmel.)
Égjünk meg! Égjünk meg! Majd hamvadon
E kobzos dalt bőg.
JOLE (kétségbeesve)
Óh, irgalmat ember!
Én nem tudok meghalni!
HERAKLES (lelöki)
Gyáva
te!
Együtt nem halhatunk! Tüzet magamnak!
(A
máglya füstöl.)
(A lantoshoz.) Nem halt, óh, ne félj, - nem oly
hamar
Szokott ő halni! (A
lantos ölébe fogja Jolét s indul vele.)
Ha, ha,
ha, ha! (Hosszat nevet.)
Legyőztem
őt, legyőztem őt magam.
Herakles győzte meg
Heraklest. (A máglya lángol.) Ég
Jolaus! Nem szomjazom, ne hozz vizet!
Jössz-e már Hebe? Sírom omladoz
Nyújtsd a villámló arcot, s csókodat
Égcsókodat, égcsókodat! (Kezével terjeng fölfelé.)
HEBE (a
máglyára hajol)
Nesze.
(A máglya összeomlik.)
Vége.
|