ELSŐ FELVONÁS

FÉRJ ÉS NŐ

Személyei: Herakles. Euristheus. A lantos. Deianeira. Jole. Kaliste s több rableány.

(Királyi lak. Bársony széken ül Deianeira, ölében virághalom, kezében félig font koszorú;
a földön rabnők ülnek, s virágszálakat nyújtanak föl. - Egy szögletben mélázik Euristheus.)

KALISTE (liliomot nyújt Deianeirának)

Ne, még egy szál.

DEIANEIRA (mosolygva elveszi)

Ez reményvirág;

Nekem reményre nincs szükségem; adj

Egy ág mirtuszt.

(Elveszi s a koszorúba szúrja.)

Égő rózsák között

Rezegjen a szerelem virága. - (Fölugrik.) Jön!

A kürt szavát hallom.

EURISTHEUS (Deianeirához lép)

Ülj csak le nőcske;

És fűzögesd hitvány tekercsedet;

Soká jön meg a hős! (Kacagva.) S ha jőne is,

Hoz ő fején különbet!

DEIANEIRA (fájdalommal)

Óh király!

Mért gúnyolod az égő nőt? Miért

Az égő nőnek e hervadni termett

Ajándokát?

EURISTHEUS

Mert nincs jól fűzve; nincs

Minden virág közötte; és kivált

A rózsa, árnyék nélkül áll középen.

DEIANEIRA (kezébe adja)

Rendezd el hát te, vagy szúrj be közéje

Néhány zöld ágat.

EURISTHEUS (fejét csóválva)

Én?

DEIANEIRA

Te, jó király!

EURISTHEUS (egy kupreszt felkap s rádobja)

Halálvirág is kell a koszorúba!

DEIANEIRA (felszökik)

Hah rossz lélek, mért kínzasz? Egy mosoly

Nincs arcodon, mely gúnyt ne mondana;

Egy pillantása nincs gödrös szemednek,

Mely meg ne szúrná lelkemet! Miért ez?

Bántottalak talán?

EURISTHEUS

Nem.

DEIANEIRA

És miért hát?

EURISTHEUS

Hogy ifjú vagy. (Kérlelve.) Leányom légy nyugodt;

Én tégedet szeretlek; néha-néha

Igaz, megkínzalak, - mert ifju vagy még,

És játszni kívánsz vélem mint fiúval;

Pedig ha a vénekkel játszni kívánsz:

Úgy óvd magad előidézni gyermek-

Játékait, virágot vagy leányt,

Vagy harcmezőt; mert lelke visszasír

Múltjára, és az indulatvihar közt

Könnyen rád mordul. - Gyermekem ne reszkess!

(Karját megfogja.)

DEIANEIRA

Óh, mily száraz karod! Acélered

Minő csikorgva hajlik! Óh, bocsáss!

Én félek tőled. (Kürt szól.) Mondtam, jön Herakles!

Már itt.

(Örömmel az ajtónak fut.)

HERAKLES (belép, karján a szép, de sápadt Jole)

 Nőm!

DEIANEIRA (ölébe rohan)

Óh, Heraklesem ölelj meg!

Ölelj meg, hogy szívem szoruljon össze;

Mert olvadt keblemből könnyen kibúvik

És szívtelen halok meg melleden.

(Herakles megöleli.)

Ne oly gyengén! Nem úgy ölel Zeus

Fia.

EURISTHEUS (Jolét nézi)

         Szép, egy Heraklesnek nejül.

 (Kezét nyújtja Jolének.)

JOLE (ajkához viszi)

Te nyújtasz itt első testvérkezet.

HERAKLES

Nőm! Egy kis árva lányt hoztam haza;

Hanem nem rableánynak.

DEIANEIRA

       Rableányom

Egy sincs. Keblemre árva, - légy leányom;

(Megöleli.)

Eztán ne mondd, hogy nincs anyád.

JOLE

            Igaz!

Anyám sincs! És ha volna is: minek?

Nő lenne csak, és nő én is vagyok.

Különben, a nem édes gyermekek

Csak mostohák. Hagyj rablánynak, királyné.

DEIANEIRA

Majd könnyezesz leányka; légy vidám,

Felejtsd el bánatod! Nézd, ott mosolygnak

Az ifju lányok, menj te is közéjök,

Majd elfelejtesz sírni nem sokára.

Heraklesem, fáradt vagy?

(Karját megfogja.)

HERAKLES (Euristheushoz)

                        És Mycaene

Királya mért jött hozzám?

EURISTHEUS (alázattal)

      Üdvözölni

A nagy Heraklest.

HERAKLES

Úgy, ha üdvözölni

Jött: én viszontüdvözlöm őt. - Nejem

Mit kérdeztél tőlem?

DEIANEIRA

Fáradt vagy-e?

HERAKLES

Unom magam.

EURISTHEUS

                  Mutasd győzelmeid

Bérét Herakles; gondolom, hozál

Kincset, s rabot.

HERAKLES

A hős azért csatáz,

Mit még nem bír. Jer hitvesem, tekintsd meg

Barátinkat. Euristheus te is jer. (El hárman.)

JOLE

E pórleányok közt felejtsek én

El sírni? Jó! Megkísértjük! (Vadul.) Különben

A porba kell eldugni tőrömet:

Hogy ott hurkolja meg a büszke embert.

(A lányok közé lép.)

Barátnéim, társtoknak elfogadtok?

KALISTE

Miért ne? Ülj közénk. Mi a neved?

JOLE

Most Jole.

KALISTE

Szép név! Nézzétek a lantos!

Jertek rángassuk össze húrjait! Megállj

Kis szőke! (A lantos keresztülmegy a színen, s a lányok utána erednek.)

Egy dalt kell játszanod.

JOLE

Hah, Istenem! Ez ifjút ismerem! (El.)

(Kert. Késő est. - Herakles jön fegyvertelen; - vállán szokott öltönye: oroszlánbőr, melyet keblén széjjelhúz.)

HERAKLES

Mi az, mi itt feszeng? Miért zsugorg

A puszták zsarnokának szőre mellemen?

Mért görg oly forró zápor homlokomról

Le a bokákig? Hah, tudom miért:

Láng van belől, láng ég a csont között.

(Mosolygva.) Eh, balgaság! Ha ég, kioltom; ott fent

A nő epedve vár. - Nem, nem, meguntam őt!

Deianeira nem kell! (Leveszi koszorúját.) Agyvelőmtől

Csirába jön e gyom; s nem hord Herakles

Aszott kezekkel font homlokfüzért.

(Szétszedi.) Nézd csak: még mirtusz is, mi jut eszébe.

Te jó asszonyka vagy nejem, de nem szép,

Nem Jole; mert ő szebb e léttelen

Virágnál (Összegyűri s eldobja.) és a mennyeknél dicsőbb.

Óh, Jole! istenlány, a földterén

Utolsó harcom bére! Kötsz-e te

Egy füzért homlokomra, mely soha

Nem hervadand? kötsz-e - kötsz-e? Ha tudnám?

(Föltekint.) A nő termében a világ kihalt, -

(Susogva.) Most nyúgoszik le ágya bíborára, -

Most vár, - most hullámzik föl keble értem. -

Most hallgat szívreszketve, hallja-e

Lábam döngésit a tornác kövén; -

Ne várj, ne várj! Én hozzád nem megyek!

Fagyos szerelmed, mint a hold világa,

Szikrátalan szemed, mint a bolyongó

Csillag tüze, csak fénylik és nem éget.

Ne várj többé soha; a gyep fölött

Az álom édesebb, mint a hideg nő

Karjában. Én itt alszom; és azért

Alszom csak, hogy lányomról álmodozzam.

(A gyepágyra dűl.)

JOLE (jön  s a kert túlsó részin megáll)

A zsarnok fészke néma, (Körülnéz.) senki sincs itt?

Nincsen, csak az, ki önmagát virasztja

S azért van ébren, hogy fájdalmait

Ne hagyja elaludni. Óh, atyám!

Ne bánd, hogy most még csak sírok, idő kell

A tettre még; és addig mit tegyek?

(Egy ősz hajfürtöt húz ki kebléből.)

Keblem volt sírja eddig ősz hajadnak;

De e sír oly forró, és oly fehér,

Hogy ott nem nyughatsz; mert Herakles azt

Feltépi, és csókokkal elborítja;

Ott nem maradhatsz, szent ereklye, nem!

Eláslak inkább; (Letérdel.) itt elég hideg van;

E sírnak a hideg jó, (Elszóródva.) sír, - mi a sír?

Halott ágy, mely fölött sír a halandó,

S ön fájdalmát, nem a holtét siratja.

(Felugrik.) De én egyet sem! A kevély menyasszony

Mért sírna hát? Sírt, midőn leány volt;

S hol venne annyi könnyet? A szemek

Tavak csak, melyek elapadnak egykor.

És most nyugodj, öreg! Nem látsz fölötted

Térdelni többé; mert a lánykebelnek

Az izma gyönge s könnyen megszakad;

Pedig még nekem élnem kell sokáig! (Indul.)

Még egyszer, óh még egyszer ősz hajak

Csókollak. (Leborul.) Hah mi az, mi ott világol?

Úrnőm jő!

(Fölugrik, s egy bokor mellé húzódik.)

DEIANEIRA (jön, kezében lámpa, utána rableányok)

Éj közelg, s Heraklesem

Nem jő hozzám fel. A hold fényinél

Itt láttam őt mélázni. Jertek erre!

Nézzétek ott a hős! Elszenderült;

Ne költsétek fel lányok. (Melléje ül.)

JOLE

                                Asszonyom!

DEIANEIRA

Te is itt Jole? Ülj le csendesen,

(Jole Herakleshez ül.)

(Indulattal.)

Odább, odább a földre! Csak magamnak

Szabad lélegzetét beszívnom.

JOLE (gúnyosan)

                                         Úgy;

Nézd asszonyom: férjednek arca mint

Vonaglik, s mint zúg melle!

DEIANEIRA

                                       Mért vigyázol

Te rá? A hősnek napja, éjjele

Örök küzdésben forr; most ő csatázik;

Azért zúg melle.

LANTOS (jön)

                        Üdvözöllek, óh,

Sötét éj, a bánat hű tüköre.

DEIANEIRA

Megállj fiú! Jer mellém s itt dalolj.

De más danát az éjről.

LANTOS (megpillantván a lányokat)

                          Üdvözöllek

Sötét éj, mert fönt és alant kiszórod

Csillagleányid.

DEIANEIRA

                    Víg fiú, ne oly

Hizelgő dalt, mert itt alszik Herakles, -

Nézd, mint terjeng kezével, - nézd, csatáz!

Lantolj ő róla most.

LANTOS

                             Egy csókodért,

Szép asszony.

DEIANEIRA

                     Menj bolond! A lánysereg

Mit szólna érte?

(Jole megpirul.)

LANTOS

                     Jót nevetne rajtunk (Lantját felkapja.)

Hesper szelétől

A bölcső reng;

Kis gyermek alszik bent és álmodik.

Mig álmodik egy gyermekálmot

Zeus, a dörgőről: megmosolyg.

És míg mosolyg: csörögni kezd a földön

A megsárgult haraszt,

A belőle két kígyó tekerg föl

A gyermek bölcsőjére. „Kis fiú!

Alszol? Ha alszol, ébredezz!”

De mért őt költeni?

A pölyhös kéz felnyúlik és belőle

Megfogva hull két kígyó a harasztra. -

Szép lánykák! E gyermek ki volt?

LÁNYOK

E gyermek volt: Herakles, Zeus fia.

LANTOS

Az égmagas Kaukaz hegyén,

Sziklán láncolva ül

Az emberalkotó Prometheus;

S halványan nézi mint rágódik a sas

Újonnan nőtt szívén.

S mint nézi: a völgyek között

Megáll egy ifjú vándor, s föltekint

S mint föltekint az ívet megragadja

És szárnya-szegve a kesely lehull. -

Szép lányok e merész ifjú ki volt?

LÁNYOK

Ez ifjú volt Herakles, Zeus fia.

LANTOS

Sárkányok dúltak Groua

Folyói közt;

Oroszlán bőgött a sík földeken,

A szent bércek között vadkan dühöngött

S rémállat a mennyeknek ajtajánál. -

Ki volt a férfi, ki legyőzte őket?

LÁNYOK

A férfi volt: Herakles, Zeus fia.

LANTOS

A félvilágon óriások éltek

S a törpe népet széjjelszaggaták;

Ki ölte őket el mind egytől egyig?

Ki volt ki Anteust, a föld fiát,

A légben morzsolá szét? És ki volt

Ki még magát a súlyos földet is

Órákig vállán bírta tartani?

LÁNYOK

Ez Isten volt: Herakles, Zeus fia.

JOLE (elkapja a lantot, indulattal)

Add gyermek a lantot! semmit se tudsz,

Rab ujjaid közt a húr is hazug.

Én rám hallgassatok, ha meg nem untok:

„Fonóban együtt szép leányok ültek.

És mint fonóban szoktak a leányok

Meg-megnevettek néha hangosan.

Középben ült egy nyalánk, csalfa lány,

De szép, ámbár szeszélyes büszke lány; -

Ha hallottátok hírit Omphalének:

Ő volt az. A tündér habujjain

Arany kenderfonál tekerge és

Fel-felgyürűzé az orsó nyakára -

Egyszerre kint a föld inog, s belép

Egy óriás; széles csontvállain

Oroszlán zörgött és kérges sörénye

Széltől szétdúlva az égnek meredt föl; -

Az óriás markában cserfabot,

Mely oszlopnak kicsiny, de nagy sulyoknak.

Jön, mondom, és botját a szép királylány

Lábához fekteti, s rá ül danolni,

Enyelgni, s néha még meg is pirulni,

Amíg dalol, amíg enyelg, s pirul:

Asszonyruhát aggat rá Omphale.

A tíz más lány kilopja a botot

Alóla és guzsallyal fölcseréli.

A hős nevet, s fon vastag ujja közt

Cérnát oly vastagot, mint a guzsaly

Maga. Rabnők! Ki volt e gyáva hős?”

LÁNYOK (nevetve)

Herakles.

DEIANEIRA (feddő szemeket vet Joléra)

            Jole! Csintalan leány vagy.

HERAKLES (álmában)

Megállj! - Borul szemed - csókot leány -

Csak egyet - Óh, ne sírj, - hiszen - hiszen csak egyet

Rimánylok - nem sok az.

DEIANEIRA (megcsókolja)

                                     Ne, édesem.

HERAKLES (fölugrik)

                                                        Eredj!

 (Eltolja.)

DEIANEIRA

Álmodba' kérsz, s el nem veszed

Ha ébren vagy: ki tudná vágyait

Istenkeblednek szüntelen betölteni!

HERAKLES

Eh, mit busulsz te rajtam: semmi gondod

Reám.

DEIANEIRA

        Beteg vagy édesem, vagy álmos?

HERAKLES

Mikor voltam beteg? Nyitott szemekkel

Hol láttál álmost? Ébren mondom, asszony

Megvénültél, nem kellesz.

DEIANEIRA (reszketve)

                                     Istenem

Honnét ez? Óh tekints reám Herakles

És mondd még egyszer, mert el nem hiszem,

Hogy e hang a te melledből suhant ki.

HERAKLES

Ha úgy gyönyörködöl meghallani:

Még egyszer mondom, vén vagy, nem szeretlek.

DEIANEIRA (töredezve)

Igaz! Igaz! - Herakles! Ifju arcom

Rózsái melleden nyílottak el;

Szemem tiedben veszté el világát;

Szép homlokom csókodtól száradott el,

S most már, midőn egész valóm megolvadt

Szerelmednek tüzében; most, midőn

Mint a napfénytől a harmat kiégtem -

A párába szállva, lelked gőzkörébe

Semműltem el: most azt kiáltod:

Megvénültél nő, nem kellesz nekem!

(Kaliste karjára dűl.)

HERAKLES

Mért a sziréni ének szádban, asszony?

Heraklesnek beszélsz? fagyos szavakkal,

Pityergő képpel kísértesz: hogy újra

Lobbanjak lángra? Reszkető nyögéssel

Készülsz kirázni kedves álmaimból?

Mi vagy te ahhoz képest? Barna szén,

Mely abban büszke, hogy egykor parázs volt.

Leány korodban hűn szerettelek

És mint ifjú nőt is, mert azt hivém:

Hogy a nő, míg mozog, szeretni képes.

Örök tavaszt hivék ragyogni egykor

Jégsíma arcodon; örök havat

Keblednek halmain; örök tüzet

Szemed villámiban, mely szép vala

És fénybogárként éjjel is világolt.

És most az arc ránccá szövőde meg;

A mell völggyé apadt; a villogó szem

Szétszórva fényit, méccsé törpüle.

DEIANEIRA (keserűn)

S az eskü, jó Herakles?

HERAKLES

Esküjét,

Azt gondolod, Herakles megtöri?

Midőn esküdtem, azt mondtam neked:

„Szeretlek” s újra esküszöm, hogy akkor

Szerettelek. De azt nem mondtam, úgy-e

„Szeretni foglak?” mert olyat nem ígér

A józan ember: mely indúlaton

Alapszik. - Most halld, asszonyom, a végzést

Férj és nő lenni e nap megszününk.

DEIANEIRA (lábához omlik)

Herakles, Óh, csak el ne űzz magadtól:

Még úgy boldogtalanná nem teszesz!

Hagyj meg rabnődnek.

HERAKLES

                                  Annak megmaradhatsz!

Jer Jole! Jer! én tégedet szeretlek.

(Megfogja karját.)

DEIANEIRA (csillogó szemekkel felszökik)

Gondoltad, a féltés lesújt, megöl

És majd toromban űlöd nászodat,

Korcs Isten! E kebelnek izmai

Meghajlanak, de széjjel nem szakadnak;

Te meg nem ölhetsz egy asszonyt az által,

Hogy megcsalod; de az téged megölhet.

Nem, nem kivánom! Hisz fáj nekem is,

Ha szenvedsz; óh, mi egy vagyunk a testben,

Mint a szellemben voltunk - vagy talán

Most is vagyunk. (Hízelgve.) Hiszen te csak velem

Most játszál! Úgy-e csak játszál Herakles?

Mosolygsz! Igen! Óh, én boldog vagyok,

Megint a régi hű Deianeira

Meg is csókolsz úgy-e? Csak egyszer, egyszer!

HERAKLES (hidegen)

Ha csak azt kéred, többször is. Nesze!

(Megcsókolja.)

DEIANEIRA

Ne többször! A csók, mellyet év előtt

Ajkamra nyomtál: holdakig meleg volt,

Vérfoltokat sütött ki arcomon

És sebjeit az üdvösség gyógyítá.

S ez mily hideg csók! Még könyűimet

Sem bírta felszárítani! Ne többször,

Ne többször! Mert a férfi csalni nem tud,

Hogy a nő meg ne tudja. (Büszkén.) Hős Herakles,

Te fogsz szeretni még. (Indul.)

HERAKLES (nyugodtan)

                                   Az meglehet.

DEIANEIRA (visszalép)

Nem, nem megyek! Meg kell jól látnom arcát

Annak, ki gyilkosom. - Idébb leány!

Előttem mit remegsz?

JOLE (hozzá lép)

Mért félnék én te tőled!

DEIANEIRA (kezét megfogja és szemébe néz)

E sötét haj, -

E nagy bogárszem, - e halvány pirosság

A liliom arcon, - ez ifjú kebel, -

(Elereszti kezét.)

Herakles! ő szebb mint én! (El.)

HERAKLES

Azt tudom.

(A lantoshoz.) Te csillag-olvasó! Mért állsz meredve?

Nincs dalod menyegzőmre?

LANTOS (húrjait eltépi)

                                   Megszakadt

A lélek- és a lanthúr.

HERAKLES (jóizűn nevet)

                             Ha ha ha!