MÁSODIK FELVONÁS

KÉT ASSZONY

Személyei: Herakles. Euristheus. Philoktetes. A lantos.
Jolaus. Deianeira. Jole. Násznép.

(Terem: egy széken ül a sápadt Deianeira.)

DEIANEIRA

Mellem dobog, s törött lélegzetem

Alig suhog, - és olyan csendesen

Mint halni készülőé aki fél,

Gyorsan lélekzene: mert mindenikben

Az elröpülő lelket véli látni.

De semmim sem fáj, csak szívem dagadt

És fölrepesztni készül mellemet.

Óh, mért fáj, hisz Heraklesem velem

Csak játszott, hogyha meg lehet bocsátni

A játékot, mely kínkacajt fakaszt

És a játszók közűl egyet megöl.

Mért ámítom magam? Komoly lemondás

És jól kimért gúny volt, amit Herakles

Hozzám szólt. Gúny - gúny, óh, csak ez nehéz!

(Fejéhez nyúl.)

Le a gyöngyökkel; van szememben úgyis

Elég. Le a bársonnyal is, minek nekem?

Vén rabnőnek a pokróc szebben illik.

És jobb is a kőnyűket törleni,

Mert újakat fakaszt ki durva szőre.

JOLE (bejön, búsan néz a nőre)

Ne lágyulj meg leányszív! - Asszonyom!

DEIANEIRA

Mi van még rajtam, ami egy királynét

S Herakles nőjét jegyzi? Semmi sem!

Csak egy, (Tompán.) a bánat.

JOLE (hozzámegy)

                                            Asszonyom.

DEIANEIRA

                                                                  Ki az?

Hah, lány, te vagy? Miért jősz? Felkölteni

A kínt, melyet már félig eltemettem,

Hogy rég nem láttalak?

JOLE

Nem.

DEIANEIRA

                                                  Mért tehát?

JOLE

Midőn lakodba jöttem, és sirék;

Te azt mondád: ne sírj, jó lányka, ne,

Anyád helyett anyád leendek én;

És én lányoddá akkor nem lehettem.

Most megfordult sorsunk: te vagy szegény,

Szegényebb tán, mint akkor én valék,

Neked kell a gyámlány; jer és fedezd fel

Mind azt, mit érzesz, és mit vagy teendő;

Talán segíthetek célodban én is.

DEIANEIRA (vad indulattal)

Bódult! férjem neje lányom legyen?

S apádnak lánya nője is legyen?

Ha, ha! Mi szép rokonság. (Megragadja Jolét.)

                                             Balga gyermek!

Elég vénnek látsz már te is anyádnak?

S a még leendő harcot is közöttünk -

Mely tartja bennem még az életet, -

E szóval „légy anyámmá” szívtelen

Készülsz elrablani? (Gúnyosan.) Jolém, nem úgy,

„Lányom nincs! És ha volna is: minek?

Nő lenne csak és nő én is vagyok,

Különben a nem édes gyermekek

Csak mostohák.” Ezt mondád nékem egyszer.

JOLE (hidegen)

Igaz. Mint küzdesz hát velem?

DEIANEIRA

Sírok

Rimánykodom; a nő ennyit tehet.

JOLE (gúnyosan)

A harc közöttünk ennyiből fog állni?

Én hát másképp vívok: hízelkedem,

Játszom, mosolygok.

DEIANEIRA (esengve)

Azt ne lány! Ne azt!

Óh mért vagy ifjú, mért vagy szép? Ha szép vagy,

Szép vagy pedig. - Leány, kedves leány!

Minek a szépség néked? Add nekem!

Csak egy sugárt szemednek fényiből, -

Egy rózsát ifjú arcod tüköréről,

Egy szálat szép hajadból; s érte vedd el

Két perc után létem.

JOLE

                            Nem adhatok,

Magamnak is van szükségem reá!

DEIANEIRA (dühösen)

Csábítani, úgy-e csábítani?

Heraklest elcsábítani? Nem adsz?

Úgy-e nem adsz hát? Majd veszek magam.

(Neki szökik.)

Lehúzom rólad a színt, a szemet

Kiszúrom, - a hajat kitépem!

JOLE

                                    Asszony!

Őrült vagy? Emberek, segítsetek.

HERAKLES (Euristheus bejő utána.)

Mi ez, nő?

DEIANEIRA (leverten)

                   Harc.

HERAKLES

Egérharc. S érte téged

A lyukba teszlek. (Megfogja Deianeirát.)

Jole, kedvesem,

Öltözzél, a násznép gyülöngni kezd.

(Elviszi Deianeirát.)

EURISTHEUS

Köszöntlek, ez ünnep szép virága!

JOLE

Te is szépnek látsz, jó öreg?

EURISTHEUS

Pirosnak,

Mint őszkükürcs, mely nőtt Oichelia

Véres mezőin és dicső fehérnek,

Mint ősz atyád holt arca.

JOLE

Hah, temesd el

E szót magadba, mélyen, sárga ember!

Mért zúgod azt fülembe?

EURISTHEUS

    Mert talán

Megszédültél s kell egy kevés hideg víz.

Mely eszméletre hozzon.

JOLE

                                        Semmi sem kell;

S lelkemnek titkait ne lesse senki.

EURISTHEUS

Így meg nem élünk. Tán azt gondolod

 Nem ismerem legtitkosabb űrét

Keblednek? Azt hiszed: nem leskelődtem

Egész nap mindég kis lábad nyomában?

Nem hallgatóztam ágyad vánkosánál.

Mit álmodol? Előttem nincs titok.

Tudom, hogy érted dúlta szét Herakles

Szép honodat; éretted ölte meg

Atyádat, hogy kéjhölgyévé tehessen.

Még többet is tudok; füledbe súgom:

Te őt gyűlölted, s most is gyűlölöd.

Ne rettenj meg, leányom, oly nagyon!

Mit én tudok: az annyi, mintha csak

Magad tudnád. Nem szólsz? Akarsz velem

Egy célhoz jutni?

JOLE

                              Én veled? ki téged

Nem ismerlek másként: mint királyt,

(Élesen.) És mint Herakles nagybátyját.

EURISTHEUS

Igaz,

Jól ösmersz kívül, ámde bent sehogy.

Nekem van országom téres, kies;

Van gyermekem, vitézim, s mindenem;

De egy hibázik, a lélek nyugalma.

Midőn Heraklest szülte anyja: egy jós

Jövendelé, hogy e fiú vagy ennek

Utódi elpusztítják honomat,

S családommal földönfutó leszek.

Gondolhadd a kínt, mely szívemre tört,

Dühödve a gyilkot kezembe fogtam,

Átütni széles mellét a fiúnak.

De a gyilok széttörve hulla el,

Mert a fiú Zeus Isten gyermeke.

Leverten a szent jóshoz fordulék,

Ki szárazon csak azt felelte: „Istent

Csak Isten s önnön keble veszthet el”.

És őszülék azóta kín között

Miért van oly parányi körre az

Erő szorítva, hogy a vágy ezernyi

Részét sem bírja létesíteni.

Míg őszülék: Herakles férfi lett;

Emberrel, szörnnyel és szellem fiúkkal

Csatára küldtem; kába én! Hivém,

Hogy a dicsőség szomja fojtja meg;

De ő csak győzött mindenütt! s nekem

Győzelmeit regélte; ekkor újra,

Boszúm felébredt, és utána csúsztam;

Homok- és bércen, térden s talpomon;

Meglesni, hol van a gyilok helye,

Keblében; és azt végre feltaláltam.

JOLE

És hol?

EURISTHEUS

Szivében. Most, lány, újra kérdem:

Akarsz-e frígyet kötni?

JOLE

                                Miért csak épen

Én?

EURISTHEUS

       Mert te szúrhatod halálra csak.

JOLE

Úgy nálad nélkül is elvégzem azt!

EURISTHEUS

Miképp?

JOLE (gyilkot húz ki)

            Midőn velem nyugszik: leszúrom.

EURISTHEUS (nevetve)

Te dőre! Mondtam, őt fegyverhegyével

Nem ölheted meg, mert Isten fia.

Minek tartod kezedben?

JOLE (elveti)

                                   Jaj nekem!

Minden reményem elveszett.

EURISTHEUS

                                     Talán nem.

Akarsz-e frígyet kötni?

JOLE (ölébe dűl)

                         Akarok.

EURISTHEUS

Nyugodtan hát és hallgass meg leányom

Herakles két lény, ember s Isten is

Örök vagy halhatatlan lenne ha

Meg nem vegyítné a porral magát;

De ő közénk vegyült s felolvadt

Az embertermészet gyöngéiben.

Most ő reményl, most küzködik, sóvárg,

Busúl, mosolyg, gyűlöl, miként te, s én;

Mért volna hát egészen sérthetetlen?

Hős tetteit elküzdte mind, a földön,

Nincsen csata, mely hozzá illenék;

A harcos lélek meg nem tud pihenni

Ha nincsen vívni senkivel, kiszáll

Önkeble ellen a végső csatára,

Nyerjen, veszítsen, mindegy, ő hal el.

Most ő szeret, forrón, - mint nem tudunk

Mi többiek: és lelke mindenét

Központosítá ez egyetlen egy

Ösztönben. - Azért szép leány; ha könnyít

A bosszúállás sorsodon: szeresd őt: -

Csókold, öleld, dőlj égő keblire; -

S midőn megolvad, mint az érc a tűzön,

Midőn sír, izzad, reszket melleden

Kacagj szemébe, s csald meg őt. -

Ez a ti gyilkotok, asszonyszemélyek!

Jer, zeng a nászi dal! s talán halotti.

(Kezénél fogja Jolét s elvezeti.)

HERAKLES (jön Philoktetes és Jolausszal)

Vigan Philoktetes, új nászt ülünk!

Ne légy oly szótalan; mi bánt? s te fickó

Mért nem táncolsz kinn a többek között?

JOLAUS

Ki véled annyi évekig barangolt

Sziklán, bércen keresztül: nem csuda,

Ha lábait nem bírja. Hej! Herakles

Előbbi nászodon különb legény

Voltam még talpomon. Óh, nőd, szegény!

PHILOKTETES (megragadja Herakles kezét)

Nem kértem még soha semmit se tőled;

Mert nem szoktam koldulni, azt tudod;

Hanem ha most kérek: mit fogsz felelni?

HERAKLES

Legyen

PHILOKTETES

                 Bocsásd el a nőt tömlöcödből.

HERAKLES

Ereszd ki.

(Philoktetes el.)

JOLAUS

                Én még többet is rimánlok

Ha hű szolgádtól azt meg nem tagadnád.

HERAKLES (mosolygva)

Ha nem lesz sok.

JOLAUS

                             A régi nőt ne űzd el;

Egyszer rabnődnek hagytad, és Herakles

Szavát mindig megtartja.

HERAKLES

                     Ám legyen meg.

JOLAUS (örömmel)

Most már elbírom lábamat, s ma még

Addig hányom vetem, míg meg nem ifjul! (El.)

HERAKLES

Jó - jó - nem űzhetem el mert nejem volt,

Vagy inkább: mert egyszer szavam adám.

Mi gondom többé rá? Egy percenet

És újra vőlegény leendek. A nő

Csak addig házastárs, míg a teremtő

Szabályának: „szeretni” megfelel;

S ha ezt nem bírja, sem önnön maga

Élvezni, sem mást élveztetni nem tud:

Csak földteher, s élettelen agyag.

Mert mint tavasszal a kertekbe két szál

Ibolyát ültet a kertész, hogy egyike

Teljesnek nyíljon, s bokros fürtivel

Jelelje ki a fajt, - s a másika

Csak magvat hozzon: úgy az asszonyember

Csak fajt tenyésztni van előteremtve.

Soká öltözködik menyasszonyom.

Hah, zúg a kürt! Jer Jole, itt a násznép!

(Férfiak és nők jőnek; Herakles elővezeti Jolét.)

NÉPSZÓNOK

Fogadd el jobbágyid, s vitézeid

Leghűbb kivánatát: hogy boldogítsd

Zeus fiát, a győzhetetlen embert.

(Kincset raknak Jole lábához.)

RABNŐK

Legyen szerelmed oly bájjal virágzó,

És olyan szende, mint e kis halom.

(Virágot szórnak elébe.)

JOLE (magában)

Volnék pór, e fény elszédítene.

De még egy hódoló hiányzik. Óh!

Ne jőne bár!

DEIANEIRA (jön gyászba öltözve)

             Mint rabnőd eljövék

Nászodra én is, nagy király; fogadd el

Egyetlen kincsemet, mit adhatok.

(Egy inget ad Heraklesnek.)

Öltözd fel a menyegző éjszakán;

Neked menyasszony, nincs ajándokom.

De van kérésem, melyet szívszakadva

Intézek hozzád: úgy szeresd Heraklest,

Mint én.                                         (Indul.)

HERAKLES (megnézi az inget)

                Megállj! vidd vissza öltönyöd;

Ez véres, és menyegző éjszakámon

Nem hordok véreset.

(Visszaveti.)

DEIANEIRA (kétségbeesve)

                             Óh, jaj nekem! (El.)

HERAKLES (int s a nép eltávozik)

Jolém, magunk vagyunk. Kell esküszó,

Mely megtudatja véled, mint szeretlek?

Ha kell: ím esküszöm: hogy nincs az égben,

Nincs Vulkán műhelyében lángözön,

Mely jég ne volna lángom ellenében.

És esküszöm még azt is, mit soha

Nőnek nem esküvém: hogy kívüled

Több földi nőt szeretni nem fogok.

Most szólj te, hogy szeretsz-e?

JOLE (remegve)

                     Én szeretlek.

HERAKLES

Úgy élj mint e szó nem hazug. Nejem!

Mért reszkettél meg?

JOLE (rendbe szedi magát)

                         Óh, édes Herakles!

Én nő vagyok, és a mi jellemünk:

Remegni. Minden hirtelen öröm-

S bánattól megmered szívünkben a vér.

HERAKLES

Kicsókolom hát a fagyot.

(Jolét megfogja, ki elhúzódik.)

                                   Mi ez?

JOLE

Herakles, egy kérésem van, ha azt

Betöltöd; úgy szeretlek mindörökké.

HERAKLES

Mi az?

JOLE

Egy holdja épen már ma van

Annak, hogy jó atyámat eltemettük;

Engedd, hogy e nap még érette sírjak.

HERAKLES

Nehéz egy percecskét is várni. De

Hű nő csak a hű magzatból lehet.

Sírhatsz. - Reggel tehát?

JOLE

                               Nem; holnap este.

A csillag, a hold, és az éjmagány

Leghűbb barátja a szerelmeseknek.

HERAKLES

Úgy holnap estig árva lesz Herakles!

(El Joléval.)

(Kert. Éjszaka.)

DEIANEIRA (jön)

Elcsendesült a nép, mely kínomon

Táncolt. A vőlegény! - Hah, félre tőlem

Rossz gondolat! A vőlegény siratja

Avult nejét; - igen! siratja; ezt

Kell hinnem, mert másképp megőrülök. -

Ajándokom nem vette el! Talán jó!

Magam sem tudtam, és most sem tudom

Mi az? - Jól látok-e? Ki jő felém?

Hah, a menyasszony jön meghűteni

Tűz keblét! Messze - messze fuss el asszony -

Te ilyet nem nézhetsz.

                                   (El sebesen.)

JOLE (jön)

Még egy napom van,

Csak egy napom; és nem tudom miért

Rimánkodtam ki ezt is? - Óh tudom

S megvallani még sem merem. Ki véle!

„Szeretsz!” Elég! Mindent megmondtam; és

Nem kérdé senki, nem hallotta senki.

Mindennap egy istendal hangozott

Ablaklugosaim közt és a dalnok

Remegve nézett fel: hogy értem-e?

Az csalt ki most is hát leány? Igen!

Az első csókot titkon rálopom

S a többi vesszen el cserében a sírért!

Ott jön! Hová legyek! agyonpirúlok.

(Egy bokor mellé húzódik.)

LANTOS (jön, kezében lant)

„Nincs több szegény, csak én, nincs több szegény,

Csak a lantos; csak a lantos szegény!

A pór nyugodt, nem bántja lelki vágy, -

Nem álmodoz tündérvilági lényért;

A földön kóborol, szánt, és magot vet, -

S nincs gondja több: ad-e esőt az ég?

A hős mit álmodik: csak harc s dicsőség

S azt véren szerzi meg; gyermek dolog!

Hegyes vassal piros vért önteni!

És a király mi boldog! kincs között

A föld legfölső trónusán mosolyg

És amit álmodik vagy szíve kíván:

A rabnép megreszketve tölti be!

Óh Istenem! Mi boldog a király!

De a dalnok, kit a föld megnevet,

Kit holdkórosnak csúfol a világ,

Kinek nincsen hazája, nincs laka,

Kinek a nappal bűvös lámpafény,

Kinek az éjjel szellemek hazája,

Kit álmi közt görcsök rángatnak össze,

Ki képzemények földén édeleg

És bűvsugárt rabol a szellemektől,

Önvesztire. Hah, mert az Istenország

Üdvét megérzi, s érte dalra kél,

Őrjöngve, mert odáig lantja nem hat

És itt alant nincsen ki értené,

Mert aki érti az csak olyan őrült

Mint ő maga, - óh, mily boldogtalan

Csak zeng, csak zeng, míg húrja megszakad!

Nincs több szegény, csak én, nincs több szegény,

Csak a dalnok, csak a dalnok szegény!

Hah, mért rezeg kezemben e darab fa?

E nélkül boldog volnék! El vele

A porba! (Nézegeti.) Elhajítsalak? Minek vagy,

Ha nem szólsz? Lelkem adja untalan

A hangot húrjaidba? És utóbb is

Elvesztegesse rád életfuvalmát?

Nem, nem, nem hordalak! Nem adsz te semmit

Nekem! Csak elveszed! Hitvány barát vagy

S idétlen visszhang; menj a porba hát.

(Elveti lantját s Jole felveszi.)

Nyögsz! Megszakadt fakebled? Semmi sem,

Most már szabad vagyok és társtalan,

Most könnyű és vidám! De boldog-e?

Nem; még most is boldogtalan; szorong

A szív és kér! De mit? Leányt, leányt!

Jolét, az égi leányt! Ah, nem jön ő!

Nincs több szegény csak én!”

JOLE (a húrt megrezzenti)

                                     Csak én!

LANTOS

Mi az?

Most is visszhangzod a mell kínait!

És csúfolsz rossz darab fa.

(Indulattal lantjához indul, s Jole kezében látva, megáll.)

            Hah te vagy!

Ne fuss!

 (Megfogja.) Hiszen ösmerjük már mi egymást!

Agyamba teremtélek meg és

Azóta keblemben növél virágnak;

Szememből öntözgettelek naponként,

Hogy meg ne hervadj; lány, ne is tagadd;

Légy néma, én szavad így is megértem,

Mert reszket szíved és arcod pirul.

JOLE

Bocsáss el. Ifjú te nagyon merész vagy!

Én nő leszek!

LANTOS

                  Enyém?

JOLE

                          Heraklesé.

LANTOS

Mindegy, ma még enyém! Elég a földön

Egy éjszakát üdvök közt élni át. (Megöleli.)

(Euristheus Jolaust karjánál fogva vezeti s Joléra mutatva szól: „Láttad?”)