NEGYEDIK FELVONÁS

ISTEN- ÉS EMBERNŐ

Személyei: Herakles. Jolaus. Hebe. Euristheus. Deianeira. Jole. Philoktetes.

(Terem.)

DEIANEIRA (jön Euristheusszal)

Most adj tanácsot, mit tegyek?

EURISTHEUS

                                         Leányom!

Mindig véres volt Nessos öltönye?

DEIANEIRA

Nem; csak sebétől véres.

EURISTHEUS (magában)

                               Igen jó!

A nyíl méregben ázott, - és a vér

Az ingen mérges. - Jó lesz!

DEIANEIRA

                                    Mit tünődöl?

EURISTHEUS

Gondolkozom, csak Nessos tégedet

Imádott; és azért adá az inget,

Hogy boldog légy; mert magas szerelem

Nemesen érez, és a halni készülő

Végső bucsúja nem színeskedés.

Leányom, késértsd meg, mi bűverő

Van benne; hogyha nem használ: bizonnyal

Nem is árt.

DEIANEIRA

                 És ha a vad óriás

Megcsalt? Ha csak bosszúvágyból tevé?

Mit is jelentett a kacaj: midőn

Végsőt vonaglott ajka?

EURISTHEUS

                           A kacaj

A nagy lelkek fohásza, amidőn

Meghalnak. És különben veszteni

Nincsen mit; ámde nyerni van elég.

Add rá!

DEIANEIRA

            Jó, légyen! mindent megteszek;

A legrosszabb mi érhet, a halál;

S annak, kit a föld nem bír boldogítni,

Az nem nagy büntetés. (El.)

EURISTHEUS

Új tőr, amelyről

Nem is álmodtam. Most Isten Herakles

Meglátjuk: ember megbír-e ledöntni? (El.)

HERAKLES (jön Jolausszal)

Kiűzted őket?

JOLAUS

                    Mind uram! Csak egyet

Hagytam meg, - egy sovány nőcskét.

HERAKLES

                                                            Ki az?

JOLAUS

Deianeira.

HERAKLES (indulattal)

               És mért épen őt?

JOLAUS

Mert köztök legvénebb.

HERAKLES (elszóródva)

Igaz, nagyon vén;

Különben mindegy: ő vagy más akárki.

JOLAUS

Mindegy bizony; az egyik olyan álnok,

Mint a másik.

HERAKLES

                    Lódulj, ne ácsorogj!

(Jolaus elmegy. Herakles nagy léptekkel jár föl s alá.)

Nincsen tehát nő, kit lehet szeretnem!

Mind összesűl egy pár nap csókjaimtól!

Pornak teremtvék, mért esengek értök!

És mégis! mégis! - Óh, nem jól vagyok!

Midőn eddig csatáztam, és csatámban

Megvérzettek: nevetve még nagyobbra

Vágám sebem, hogy több vér folyjon el;

És meg nem érzém: fáj-e a nyitott seb?

Most egy hitvány teremtés szállt velem

A síkra, és egy ér a szívközépen

Kettészakadt, pedig nem is győzött le,

Csak megcsalt! Jole! Jole! Hah, minek

E név most ajkamon? Elűztem őt!

És megtapodtam, mint csalárd kígyót.

Én Istengyermeknek születtem egykor

S anyámtól csak sárgépemet nyerém;

Hogy korcs legyek, sem ég, sem föld fia;

Hogy mint korcs szellem fölfelé sovárgjak;

Hogy mint sár másszak a földnek porában.

Zeus! Zeus! Istentermészetedből

Semmit sem hagytál rám, emberfiadra,

Mint lángoló örök szerelmedet;

És ebben is megcsaltál: mert neked

Az ég ha nem hajol, leszállsz közénk

És lángaink meglopva, visszamégy,

S helyében egy kettős természetű

Lényt dobsz a földre, mint én. - Ha, ha, ha!

A zsarnok Isten bűntelen meri

Szeretni a mienket, és ha mi

Övéihez felnézünk, Tityusként

Földünk hátára fölszegez, s sasokkal

Rágatja szét mellünket. És az ok mi,

Hogy mink felnézünk? Ő, az alkotó

Miért nem méri meg mennyit bír a gép,

Melyet Prometheus unalmában csinált?

S mért fúj több szellemet rá, mint elég

Mozogni csak; - minek repkedni is neki? (Dördül.)

Haragszol rám Zeus? Mindegy nekem!

Én mint apámat, nem mint menny urát

Imádlak. - És ha nem tagadsz fiadnak

Adj egyszer már egy szép ajándokot,

Adj nekem asszonyt! Mert velőm lobog!

S egy óra múlva testetlen megyek fel

Lakodba, megkérdezni: mért sanyargatsz!

Te énnekem végetlen életet

Igértél egykor: tartsd meg! Adj helyébe

Végest de boldogot, mint a tied fönt!

Minek két élet egy sárból csinált darabnak?

Minek ha az első örömtelen

Múl el? Minek ha a következőt

A test nem élvezi? A semmi szellem,

Melyet, dicsekszel, hogy szobrunkba fújtál,

Mért él tovább, mint a szobor maga?

Vagy élet az, mely két különböző

Alakban két kort él? Mért nem hagyod

Itt együtt őket? És minek neked

Ott fent a szellem? Óh, tudom, tudom!

Hogy meg ne und magad; s a páralények

Trónod körül táncoljanak; s az égi-

Nőcskék hozzád - bámulni menjenek. (Dördül.)

Zeus, Zeus! Ha megbántottalak,

Felejtsd el! Óh, hiszen tudod magadról,

Hogy a szerelmes, hogyha küzd, bolond;

És én olyért esengek, mit csak én

Merek, reménylek: adj én nekem

Oly lényt, mint a nő, oly párját nememnek,

Ki nélkül nem vagyok én még csak egy sem;

Nevezd őt bárminek, csak add nekem,

De szép legyen és meg nem hervadó,

S ki egy csóktól nem sápad el, ki egy

Forró kebelben el nem ég, (Komoran.) ki engem

Meg nem csal. Óh, add ezt apám Zeus;

Nevezd őt bárminek, csak add nekem!

Ha bér kell érte, vedd el szellemem

Túlföldi éltét és told a tiedhez;

Vagy, hogyha léted hosszú és magad

Is únod: tégy egy szép tréfát velem,

És semmítsd meg. - Most nem dörögsz, apám!

Talán nem hallottad, mit kért fiad?

Süket lény! hogyha szidlak, mennydörögsz;

És hogyha kérlek, eldugod füled!

Ordítsak hozzád? Adj egy lényt fajodból,

Asszony formájút, ámde még sem asszonyt!

(Dördül, s Hebe, az ifjúság Istenasszonya, könnyű

 öltönyben lejő.)

Ki vagy te szellemarcú lány alak?

Mi a sugár, mely homlokod köríti?

Mi a hervadhatatlan glória,

Mely lényedet átfogja? Istenöltöny!

Hah, megimádlak csillagok leánya. (Leomlik.)

Te mosolygsz, te megpirulsz! Mi az?

Nemednek rendes színe? Vagy nevetsz

Hogy térdelek? (Felugrik.) Szellem, hát néma vagy?

Vagy csak nem úgy szólsz, mint Herakles ért?

Vagy hangod oly lágy, hogy nehéz legünk

Nem bírja visszazengni, és elúszik

A mennybe vissza? Nem szólasz: ajkad

Mozogna. Nem tudsz? Óh, ha volt anyád,

Egy szóra megtanított jól tudom.

Nevedre; mondd, mint hangzik.

HEBE

                                       Hebe.

HERAKLES

Hebe.

Ösmerlek jól örök tavaszleány!

Te vagy, ki amidőn csontbörtönünk

A napnak fényétől kifárad és

Lealszik, és midőn az ifjú lélek

Magát kilopva a műszer közül

Új életet kezd: áloméletet -

Ki feltűnsz, és a lég között repesve,

Tündérkarokkal integetsz felénk;

Kiért kucsolt kezekkel felsírunk,

És balgák míg sírunk, könyünk megindul

És felriadva bámulunk utánad.

Óh, jól ösmérlek, én is láttalak már!

Hogyis ne ösmernélek tégedet

Hiszem húgom vagy, mert apád Zeus!

Csakhogy te szellem vagy, s én pórfiú;

Te fönt egedben szomjas Istenidnek

Az üdvök illatát, a menny borát

Méred, míg én itt lent a kínokat csak.

Szellem, magad jövél, vagy Zeus apánk

Zsarnok szavára?

HEBE

                         Nem; te hívtál engem!

HERAKLES

Igen, én hívtalak, s miért tudod?

Mert nem mehettem hozzád. - Óh, leány!

Mondd meg nekem, szerettek-e ti fönt?

Lehetne-e ott nekem házasodni?

Nem-e csak bolygótűz ott a szerelem,

Mely csak pislog és senkit sem melenget?

 Nem vagytok-e ti ármányszellemek,

Kik elcsalják a földnek gyermekit

S ott megkacagva porrá égetik?

Ne nézz rám oly mogorván! Óh, hiszen

Ha fel nem bírva fogni lényedet,

Megbántalak, nem vétkem, - jól tudod,

Hogy por vagyok még; úgy-e nem haragszol?

Jer csak közelb; mert megvakult szemem,

Alig láthatja már mennyarcodat.

Nem mozdulsz? Majd mozdúlok én tehát

És megkarollak, bár az égtető

Rám roskad. (Meg akarja fogni.)

                    Tűnni kezdesz! Óh, megállj!

Mert így csókoltalan ha mégysz: karom

Mely még Heraklesé, agyonszorít. (Megragadja.)

HEBE (mosolygva megcsókolja)

Nesze!

HERAKLES (elereszti)

(Fájdalommal.) Te is csalsz, Istenek leánya!

Csókoltál és semmit sem érezek

Arcomba! Óh, sóhajtasz! Mit jelent?

Megérzem tán egykor? Ne menj! Ne menj!

(Erőködik megfogni.)

Hiába! Nem birok veled! Leány!

Meglátlak-e még egyszer?

HEBE (visszajő)

                        Sírodon.

HERAKLES (indulattal)

Hah síromon! Ott nem leszen menyegző!

Én érted elígértem halhatatlan

Jövőmet és éretted semmülést

Szenvedni kész valék: s te gyáva szellem

Virágtalan, berketlen mennylakod

Nem áldozod föl! Nincsen élet itt lent?

Nincs itt öröm több, mint ezüst lakodban?

Hol minden semmiség, fenéktelen

És boltozatlan fényüreg.

HEBE

                               Ne bánts,

Amit kérsz nem lehet!

HERAKLES

                            Úgy! nem lehet!

Koldúsabb vagy tehát az embernél!

Mert ő, ha tetszik él, ha nem, lehuny

S te élsz akartalan, mert halni sorsod

S géped nem enged; élsz öröknapig; -

S azért, hogy élj, és sorsod rabja légy:

Én meg nem osztom a mennyet veled.

(Hebe indul szomorún.)

De még sem! Könny rezeg szemedbe, lány!

Éreztek ott ti is, s szerettek is, -

Hervadhatatlan arcokkal mosolygtok

Egymás szemébe! Óh, megállj! Herakles

Ha elfelejti, hogy emberfiú:

Megbírja osztani szent sorsotok.

Még egy szót Hebe! Vőlegényt ne várj

Lakodba mást csak engemet! (Hebe eltűnik.) Hol ő?

Fönt. Lát-e egykor? Síromon! Hah az

A félembermű sírja, és nehéz

Egészből egy felet levágni,  hogy

A fél mégis lehessen új egész.

(Kezét mellére teszi és az égre bámul.)

DEIANEIRA (jön)

Itt ő, itt és lázasan, mint amidőn

Végharcát küzdi a haló. - Herakles (Titkon nézgeli.)

Nem olyan mint volt egykor! Tántorog,

Az ércvonás arcán megolvadott,

A szem vad fénye tűzszikrátalan,

A kar letette botját és kúcsolva

Égnek mered! Óh, most szebb mint vala!

Egy bájsugár övedzi át valóját

És mintha a lég közt olvadna szét,

Oly gyöngén rezg körüle. -

HERAKLES

Istenasszony!

Látsz-e most engemet? Sír-e szemed

Utánam?

DEIANEIRA (fájdalommal)

                 Istenasszony! hát te is

Heraklesemre esdesz? Sír után

Sem bírjam őt?

HERAKLES

                          Ki az, ki itt nyöszörg?

Mit kóborolsz te, asszony, most körültem?

DEIANEIRA

Kiáltani hallottalak imént.

HERAKLES

Másszor ha hallasz is, ne hallj.

DEIANEIRA

Herakles!

Minő könyezve villog két szemed,

Mint reszket a mell, mily lázas szavad;

Verejték csorg le sápadt homlokodról,

Te rosszul vagy.

HERAKLES

                           Mert itt vagy; menj tőlem!

DEIANEIRA

Hogy hagynálak beteg korodban el!

Te szörnyen izzadsz, vesd le a homok-

Király bundáját, -- az neked meleg,

Megígesz alatta. (Leveszi Heraklesről.)

                      Így, most már hívesb;

A férfi mellén a páncél minek?

HERAKLES (szórakozva)

Mezítelen csak nem hagysz, asszonyom?

DEIANEIRA (Véres ingét kebléből kihúzza és Heraklesra adja.)

Ne, e könnyű ruha, elég híves.

HERAKLES

Mégis jó asszony vagy te.

DEIANEIRA

Istenem!

Mért reszketett meg a lélek valómban!

Talán? - Nem - nem! Már jónak nevez.

HERAKLES (ordítva)

Jó a kígyónak a bogár! Bolondnak

Az ész! Ha, ha, ha, ész! Zeus, Zeus!

(Deianeira tántorog; végre összeomlik. Euristheus az ajtónál les; Herakles mellét tépi.)

Fáj, fáj! Szokott-e fájni neked is?

Világ, hova szállsz föl velem? Ne oly fönt!

Lemászok úgyis hátadról! Te szív,

Elég kerek vagy, hát mért görzsölődöl

Jobban kerekbe? - Nincsen semmi baj!

Bunkómat Jolaus! Csatázni kell,

Az Istenek, a gígaszok kiszálltak

És - megnevetnek engem. Hah megállj!

Széttörlek! (Fájdalommal.)

                 Ah nem küzdhetek! (Fogát összevágja.)

                                                 Nekem fáj!

Menny és pokol, nem bírsz semmíteni!

Herakles a nevem. Te kis göröngy

Ne állj utamba, mert átléplek. (Meglátja Deianeirát.)

     Ujju jú!

Szaladni van nagy kedvem! Messze, messze,

Hol Hebe sír!  (Fut és eldől.)

EURISTHEUS (rendkívüli örömmel berohan)

                        Megnyertem a csatát!

Az árbocot egy féreg rágta el.

DEIANEIRA (fölveti szemét)

Fáj a szívem! Mi ez? A hős meredt!

S fölötte vad kacaj. - Daemon, ki vagy?

EURISTHEUS (Herakles fölébe áll)

Már meg sem ismersz, lányom. Nézz ide

E tett mutatja: hogy Euristheus,

Ki tudna más ily nagy vadat leütni?

DEIANEIRA

Te hát?

EURISTHEUS

Én, és te, és a mérges ing;

Tapintsd a gúzserő kar mily meredt,

Egy tyúktojást sem bírna szétszorítni;

Hol van most nagy botod, Isten Herakles?

Nem versz agyon? Ha, ha!

DEIANEIRA

                                    Erőt Zeus!

Csak egy percig.

(Herakleshez mász és az inget tépi.)

EURISTHEUS

                           Őrült nő, mit teszesz?

Hagyd rajta. Hah, a test még nem hideg;

Csak most kezd hűlni! Vissza, széttaposlak!

(Megfogja Deianeira kezét és elakarja Heraklestől húzni.)

DEIANEIRA

Mennykőt, Zeus, a gyilkosnak! segítség!

(Philoktetes és Jolaus berohannak.)

EURISTHEUS

Bolond nő.

            (Elugrik.)

PHILOKTETES

             Istenek! Mi ez, Herakles!

(Ráborul.)

DEIANEIRA (az inget letépi)

Hiába! Nem mozog! Herakles! Óh,

Késő minden, csak a halál nem.

(Féltérdre emelkedik, és átszúrja keblét.)

JOLAUS (odaugrik)

                                  Asszony!

(Megrázza.)

Megholt! Herakles ébred! Jó Uram!

        (Hozzá fut.)

EURISTHEUS  (Látván Heraklest mozogni, kétségbeesve kirohan: magával ragadja Jolét, ki akkor akar bejőni.)

Hah vissza, vissza! Él az óriás!

HERAKLES (felugrik)

Kínoztatok, de nem fájt. (Meglátja nejét.) S ez mi itt?

Holt asszony? (Vadul kacagva.)

                       Úgy jó a nő, hogyha holt!